Felmondtam! Fillérekért nem fogok dolgozni… Most már munka nélkül is meg tudok élni. – Én… örökséget kaptam! Most már tisztességes tőkém van – a pénz az enyém! De ez még nem minden. Beadom a válókeresetet, elegem lett…
Vera vacsorát készített, és a férjét várta. Az utóbbi időben Dmitrij valahogy titokzatosan viselkedett, vidám volt, mintha megnyerte volna a lottót, és már csak arra várna, hogy átvegye a nyereményt.
– Hamarosan megtudod. Egyelőre nagy titok – felelte minden kérdésre mosolyogva.
Vera nem is tudta, mit gondoljon. Talán meglepetést készít neki? Esetleg egy tengeri utazást? Lejjebb vette a lángot a húspogácsák alatt, lefedte fedővel. A saláta az asztalon állt, minden készen volt. Az ajtó végre becsapódott, zaj hallatszott az előszobából.
– Megjöttem. Sok hírem van. Felmondtam!
– Felmondtál? Miért? Hiszen jó állásod volt!
– Jó állás, de nem becsülnek. Fillérekért dolgozni? Most már munka nélkül is megélek.
– Hogy lehet nem dolgozni? Csak ötvenhárom éves vagy. Nyugdíjat kaptál? Előrehozottat? Sok pénzt nyertél?
– Nem. Örökséget kaptam!
– Örökséget? Ki hagyhatott rád bármit?
– Az igazi apám, vagy ahogy most mondják, a biológiai. Tudod, hogy mostohaapám volt.
– Igen, az volt.
– Nyertem! Kiderült, hogy az apám gazdag volt, és kipereltem a családjától a részemet, ami nem kevés. Most már tisztességes tőkém van, nemcsak egy lakásra futja, hanem marad is életre.
– Hát ez jó! Segíthetnénk a gyerekeknek a jelzáloggal.
– A gyerekek érjék el maguk. Lakásuk van, a hitelt fizessék ők.
– De segíthetnénk!
– A pénz az enyém! De ez még nem minden. Beadom a válókeresetet, elegem lett abból, hogy a te lakásodban éljek!
– Soha egyszer sem hánytorgattam fel neked… hogyan…
– Nem hánytorgattad, de a felét sem ajánlottad fel. Én pedig gazda akartam lenni. Most már az életem gazdája vagyok, megoldom egyedül. Te meg maradj, dolgozz másnak, gyűjts nyugdíjat – neked erre van szükséged. Nem akarok senkitől függeni.
Vera szemébe könnyek szöktek, de visszatartotta őket. Enni már nem akart, elment az étvágya.
– Mikor mész? – kérdezte szárazon.
– Összepakolok és elmegyek. Autót vettem, nézz ki az ablakon. Lakást is veszek, eszedbe ne jusson kiperelni – minden az örökségből van. Nem fogod kiperelni! Már mindent megtudtam.
– Nem kell nekem semmid. A gyerekeknek elmondtad a gazdagságodat?
– Nem szükséges tudniuk – minden az enyém.
Vera hallgatott, és bement a hálószobába. Nem akart tovább beszélni. A gyerekek már telefonáltak aznap, de nem hívta vissza őket, hogy panaszkodjon az apjukra. A lánya kisbabával volt, nem szabad idegeskednie. A fia vezetett, vele sem volt értelme most beszélni.
Reggel elment dolgozni, Dmitrij még aludt – hiszen felmondott, hiszen gazdag. Este már nem voltak ott a férje dolgai, és ő sem. Vera visszatért a lakásába, és elsírta magát.
Harminc év házasság, és még több ismeretség. Meglepetés… még milyen meglepetés. Erre nem számított. Megfájdult a feje, felment a vérnyomása, és nem csökkent. Mentőt kellett hívni. Jobban lett.
Nem idegeskedni, pihenni, pozitív érzelmek – ezt írta elő az orvos. De vajon létezik ilyen? Össze kell szednie magát, és tovább élni. A gyerekek mindent megtudtak, és egyszerűen sokkot kaptak.
Elment, hát elment. Vera elhatározta, hogy magának él. A gyerekek nem kértek segítséget, megoldották maguk. Lakásuk van. Egy embernek a két szoba pont elég volt. A gyerekek néha átjöttek, az unokák is.
Vera kisebb felújításba kezdett, régóta akarta már. Fokozatosan lecserélte a háztartási gépeket, amelyekre korábban nem futotta. Kidobta a férje minden holmiját, ő pedig nem volt hajlandó eljönni értük.
Kicserélte a zárat, mert kiderült, hiányzik egy kulcscsomó. Könnyebb lett élni. Nem kellett sokat főzni, hazajött és pihent. Egy kolléganő elhívta nyaralni. Elment, és még spórolni sem spórolt a pénzzel.
Néha meglátogatta volt férje anyját és mostohaapját, jó kapcsolatban maradtak. Őket is sokkolták Dmitrij tettei, sajnálták Verát, az anyja sírt.
A mostohaapa némán szenvedett, hároméves korától nevelte, fiának tekintette. Dmitrij az örökségből egy fillérrel sem segítette a szüleit, pedig adhatott volna a ház felújítására. Egyszerűen eltűnt a gazdagságával. Nincs min csodálkozni – hiszen mindenkinek kijelentette, hogy az örökség csak az övé.
A mostohaapa jubileumára Dmitrij nem jött el. Vera a gyerekekkel saját kezűleg és saját pénzből elvégezte a szükséges javításokat. Nem is lett rossz ajándék.
– Beszélnünk kell veled, Vera – mondta az após. – Úgy döntöttünk… Dimka az egyetlen fiunk, az örökségnek neki kellett jutnia…
– Hiszen így is gazdag. Mindent neked hagyunk. Nem sok, de ami van. Mindent el kell intézni, te okos nő vagy, képes leszel mindent helyesen megoldani, nem úgy, mint az a…
– És az anyja tud róla?
– Tudja, beleegyezett. Neki most sokkal többje van. Élvezi az életet. A ház a tied lesz, megtakarításunk nincs. Szerettünk volna, de nem volt időnk félretenni. Hiszen ő mindig vitt tőlünk, még mielőtt meggazdagodott volna.
– Pénzt vitt?
– Nem tudtad?
– Nem.
– Hát így. Akkor jól döntöttünk.
…Körülbelül öt év telt el. Először a mostohaapa halt meg, fél év múlva Dmitrij anyja. Az anyja temetésére eljött.
– Te mit keresel itt? – kérdezte Dmitrij Verát.
– Nem érted? Az anyád a koporsóban van, temetés! Nem idegenek voltak nekem. A gyerekeid nagyszülei.
– Ó, persze. És hol a pénz? Anyám mindig a komódban tartotta.
– A temetésre ment el. Nem akarsz hozzátenni? A vendéglőt még ki kell fizetni, aztán a síremlék, a kerítés.
Dmitrij hallgatott és elment. Pénze volt, de az anyja még életében mindent Verának adott, ő pedig félretette. Mindenre elég volt, de Vera úgy döntött, megkérdezi a fiukat. Válasz nem jött – a gazdagság kapzsivá teszi az embert.
Később megtudta, hogy nem lesz örökség. Verát hibáztatta.
És körülbelül egy év múlva, ahogy mondani szokták – mintha csak megsúgták volna neki –, Dmitrij vissza akart térni Verához. Kiderült, hogy ezek alatt az évek alatt sem dobta ki a lakása kulcsait. Egy hétvégén zörgés hallatszott a zárban, Vera odament, és a kémlelőn keresztül meglátta a volt férjét.
– Mit akarsz?
– Beszélni.
– Felöltözöm, és kimegyek.
– A lakásba nem engedsz be?
– Nem.
Vera kiment az utcára.
– Miért jöttél?
– Tévedtem, mindent vissza akarok csinálni. Gyere hozzám feleségül.
– Teljesen elment az eszed?! Nekem egyedül is nagyszerű az életem! Nem!
– Van valakid?
– Nincs, de ez nem számít. Egyszerűen már tudom, ki vagy valójában. Élj külön.
– Jól élsz?
– Igen. Nyugdíj, munka, elég a megélhetésre. Sok a szabadidőm, minden évben a tengerhez utazom.
– És mi lett a szüleim házával, hova tetted?
– Az az én házam, és nem a te dolgod, mit kezdek vele. Miért érdekel? Elfogyott a pénz?
– Elfogyott… munkám nincs, nyugdíjam még nincs, csak egy kis lakásom.
– Hiszen független akartál lenni? Független vagy! Isten veled – idegenek vagyunk egymásnak.
Vera felállt és elment, ott hagyva a döbbent volt férjet, hogy eméssze a hallottak értelmét. Tényleg azt hitte a szerencsétlen, hogy tárt karokkal fogadják – megsimogatják, megetetik, ágyba dugják?!
Micsoda önhittség, az anyja mindenit! Az ilyen élősködőket valami rezervátumba kellene zárni, hogy többé szem elé se kerüljenek! Volt képe idepofátlankodni – pfuj, madárijesztő…
