„Egyedül maradsz a lakásban? Nem jössz velem nyaralni?” – Vera pontosan tudta, mire gondol most a férje. „Te… Hiszen te elutaztál.” „Nem. Marina utazott el Andrással. Én maradtam. Hogy meglássam azt, amit már régóta tudtam.” „Vera, várj. Ez nem az, amire gondolsz.” „Egor, én nem gondolok. Én tudom. Három hete tudom. A nyomógombos telefon a cipősdobozban. Az összes üzenetváltásotok. Minden egyes szó.” „Hol vannak a holmijaim?” „A lépcsőházban. És a szeretőd holmijai is.” „Turkáltál a telefonomba?! Te vagy a hibás!” „Egor, halkítsd le a hangod.”
Vera már előző este összepakolta a két bőröndöt. Gondosan, lista szerint – fényvédő krém, nyári ruhák, egy könyv, amit fél éve halogatott. Az antalyai repülőjegyek az éjjeliszekrényen hevertek, pontosan tizennyolc óra volt hátra az indulásig.
Egor belépett a szobába, leült az ágy szélére, és dörzsölgetni kezdte a tenyerét. Vera azonnal megérezte: valami nincs rendben. Mindig dörzsölte a tenyerét, amikor olyasmit készült mondani, ami neki nem fog tetszeni. „Ver, gondolkodtam… Nem fogok tudni elutazni.” „Mit jelent az, hogy nem fogsz tudni? Te magad találtad ki az egészet. Két hónapja mondogatod, hogy szükségünk van pihenésre, hogy belefáradtunk egymásba, hogy a napfény mindent helyrehoz.” „Tudom. De a körülmények megváltoztak. Ezen a héten itt kell lennem. Figyelj, mindent kitaláltam – menjen el veled anyu. Neki is ráfér egy kis pihenés.”
Vera lassan roskadt az fotelbe. Nézte Egort, és próbálta felfogni – ezt komolyan gondolja? Két hónapnyi győzködés, szállásfoglalás, szobaválasztás tengerre néző kilátással – és most, tizennyolc órával az indulás előtt? „Azt javasolod, hogy Tamara Nyikolajevnával utazzak? A férjem helyett?” „És mi van abban? Anyu örülni fog. Régóta nem járt sehol.” „Egor, ez a mi nyaralásunk volt. A miénk. Te és én. Megígérted.”
Felállt, az ablakhoz lépett, és hátra tette a kezét. Hallgatott. Vera várt legalább valami magyarázatra, legalább egy csepp bűntudatot a hangjában. De a hangja egyenletes volt, szinte közönyös. „Az ígéretek nem szerződések, Ver. Az élet változik.”
Saját maga hívta fel Tamara Nyikolajevnát. Nem azért, mert az anyósa társaságára vágyott, hanem mert remélte – talán az anya olyasmit mond a fiának, amit a feleségétől nem hajlandó meghallani. Talán kijózanítja. „Tamara Nyikolajevna, Egor azt javasolta, hogy utazzon el velem Törökországba. Helyette.” „Vecska, én nem megyek. Nem azért, mert nem akarom. Érzem, hogy valami történik köztetek. Nekem ebbe nem kell beleavatkoznom. De tudd – ha bármi történik, én a te oldaladon állok.” „Köszönöm. Ezt most fontos volt hallanom.” „Csak ne hallgass. Ne nyeld le a sérelmet. Ő a fiam, szeretem, de nem vagyok vak.”
Vera letette a kagylót. Keserűség áradt szét benne – meleg, sűrű, mint a megdermedt viasz. Tárcsázta a nővére számát. „Marinka, tudnál hozzám jönni holnap reggel?” „Mi történt?” „Egor visszamondta az utazást. Szükségem van a segítségedre. De nem úgy, ahogy gondolod.”
Marina hét órakor érkezett. Vera már nem aludt – a konyhában ült kihűlt teával és azzal a tervvel, amely valahol hajnali három és öt óra között született meg. Egor még a vendégszobában aludt – attól az estétől fogva oda költözött át, állítólag azért, hogy „ne zavarja a csomagolásban”. „Mesélj” – mondta Marina, leült a húga mellé, és megfogta a kezét. „Nem utazom el, Marin.” „Hogyhogy nem utazol el? A jegyek a kezedben vannak.” „Átírjuk a jegyeket. Te utazol Andrással. A második jegyet átírjuk férfinévre, az nem probléma. Én pedig maradok.” „Vera, magyarázd el rendesen. Mi történik?”
Vera letette a csészét, és a nővére szemébe nézett. A tekintete nyugodt volt, de emögött a nyugalom mögött volt valami, amitől Marina megborzongott. „Három hete találtam nála egy második telefont. Egy régit, nyomógombosat, elrejtve egy cipősdobozban a kamrában. Ott vannak az üzenetek. Dianával.” „Dianával? A te Dianáddal? Aki Kirill felesége?” „Az én Dianámmal. Aki Kirill felesége. Aki nálunk ült szilveszterkor, és pohárköszöntőket mondott a boldog házasságokért. Pontosan vele.”
Marina hátradőlt a széken. Néhány másodpercig hallgatott, emésztve a hallottakat. Aztán összeszorította az állkapcsát, hogy az arccsontja kidomborodott. „Megölöm.” „Nem. Te elutazol Törökországba. Én pedig mindent elintézek magam. Nem akarom, hogy bárki döntsön helyettem. Ez az én életem, az én házam és az én férjem. A volt férjem – mától kezdve.” „Biztos vagy benne?” „Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos.”
Vera elmondta a tervét. Marina közbevágás nélkül hallgatta. Aztán átölelte a húgát – röviden, erősen – és elment Andrásért. Négy órával később már a repülőtéren voltak.
Egor délben ébredt fel. Kialvatlanul, gyűrött arccal lépett ki. Meglátta Verát az ajtóban a bőrönddel, és erőltetett egy mosolyt. „Elutazol?” „Elutazom. Marinával. Ugye nincs ellene kifogásod?” „Természetesen nincs. Pihend ki magad. Szükséged van rá.” „Sok mindenre szükségem van, Egor. De köszönöm a törődést.”
Arcon csókolta – szárazon, ahogy idegeneket szokás – és elindult. Az ajtó halkan csukódott be, puffanás nélkül. Egor a folyosón állt és mosolygott. Biztos volt benne, hogy minden simán ment.
Vera két emelettel lejjebb ment, a szomszédhoz, Nyina Pavlovnához, akivel már négy éve barátkoztak. Ő már várta – kész összecsukható ággyal és teával. „Gyere be, Vecska. Mindent előkészítettem, ahogy kérted.” „Köszönöm, Nyina Pavlovna. Meg kell várnom az estét. Csak az estét.”
Egor tizenhat órakor hívta Dianát. Vera tudta – mindig ebben az időben hívta. Hallotta a falon keresztül, ahogy az emeleti lakás ajtaja becsapódott, ahogy a sarkak kopogtak a lépcsőn. Diana hétre érkezett.
Vera Nyina Pavlovnánál ült és számolta az időt. Várt. Nem volt ideges – már túl volt minden fázison. A sértődés, a fájdalom, a csalódás – mindez három hete elégett, amikor azokat az üzeneteket olvasta a kamra lámpájának fényében. Csak egy hideg, tiszta, csengő elhatározás maradt.
Este tizenegykor felment a saját ajtajához. Volt kulcsa. Halkan lépett be, puha cipőben. A lakásban sötét volt. A hálószobából egyenletes lélegzetvétel hallatszott – két hang. Férfi és női.
Vera felkapcsolta a lámpát az előszobában. Módszeresen, egyetlen felesleges érzelem nélkül kinyitotta Egor szekrényét, és szemetestasakokba kezdte pakolni a holmiját. Ingek, farmerek, kabátok, övek. Minden – fekete zsákokba. Aztán megtalálta Diana táskáját az előszobában, a cipőit, a kabátját – minden kirepült az ajtón elé, a lépcsőfordulóba.
Negyven percig dolgozott. Nyugodtan. Pontosan. Mint egy sebész. Aztán felhívta Tamara Nyikolajevnát. „Tamara Nyikolajevna, el tudna jönni hozzám? Most azonnal.” „Vecska, fél tizenkettő van…” „Tudom. Tanúra van szükségem. Nem védőre, nem bíróra – tanúra. A fia a mi ágyunkban van egy másik nővel. Azt akarom, hogy lássa.”
A szünet hét másodpercig tartott. Vera számolta. „Megyek.”
Tamara Nyikolajevna húsz perc múlva érkezett. Belépett, meglátta a zsákokat a folyosón, meglátta a menye arcát – és egy szó nélkül bement a konyhába. Leült egy hokedlire. Összekulcsolta a kezét az ölében. Hallgatott.
Vera a nappaliban ült. Lekapcsolta a lámpát. És várni kezdett.
A reggel szürkén, lustán érkezett. Hét órakor nesz hallatszott a hálószobából. Az ajtó megnyikordult. Egor lépett ki a folyosóra, csak alsónadrágban, ásítozva, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Visszafelé benézett a nappaliba – és megdermedt.
Vera egy fotelben ült. Felöltözve. Megfésülködve. Kihúzott háttal.
„Jó reggelt, Egor.”
Olyan sápadt lett, hogy még az ajkai is kifehéredtek. A szája tátva maradt, de hang nem jött ki rajta. A hálószoba felé kapta a tekintetét, majd vissza Verára.
„Te… Hiszen te elutaztál.”
„Nem. Marina utazott el Andrással. Én maradtam. Hogy meglássam azt, amit már régóta tudtam.”
„Vera, várj. Ez nem az, amire gondolsz.”
„Egor, én nem gondolok. Én tudom. Három hete tudom. A nyomógombos telefon a cipősdobozban. Az összes üzenetváltásotok. Minden egyes szó.”
Egy lépést hátrált. A szeme összevissza járt – a hálószoba ajtaja, a konyha ajtaja, az előszoba ajtaja. Egy sarokba szorított vad a saját lakásában.
„Hol vannak a holmijaim?”
„A lépcsőházban. És a szeretőd holmijai is.”
Egor azt tette, amire Vera számított – a megbánás helyett támadásba lendült. Ez olyan kiszámítható volt, mint a napkelte. Aki tetten érnek, az mindig harap.
„Turkáltál a telefonomba? Kutattál a holmijaim között?! Te vagy a hibás! Te hajszoltál idáig! A kontrolloddal, az örökös gyanakvásoddal!”
„Egor, halkítsd le a hangod.”
„Nem fogom halkítani a hangom! Ez az én házam!”
„Ez az én házam. A házasságunk előtt vettem. A saját pénzemből. Apám pénzéből. A dokumentumok a széfben vannak, megnézheted. Te itt vendég vagy. Vendég voltál.”
Elhallgatott. Ez az információ erősebben sújtotta, mint bármilyen kiabálás. Négy éve élt itt, azt hitte, a lakás közös. Négy éve Vera egyszer sem emlékeztette, kié is az ingatlan. Mostanáig.
A hálószobából előbukkant Diana. Borzas hajjal, Egor pólójában, rémülettől tágra nyílt szemekkel. Meglátta Verát – és megmerevedett az ajtófélfában.
„Vera…”
„Szia, Dian. Jól aludtál?”
„Vera, el tudom magyarázni…”
„Nem. Nem tudod. A holmijaid a lépcsőfordulóban vannak. Öltözz fel és menj el. Nem áll szándékomban veled beszélgetni, sem most, sem később. Számomra te befejezted.”
Diana reszketni kezdett. Az álla remegett, a szeme megtelt könnyel. Egor felé fordult támogatást keresve. Egor a padlót bámulta.
„Egor, mondj valamit!”
„És mit mondana?” – állt fel Vera a fotelből. – „Ő egy gyáva alak. Mindig is az volt. Nem merte a szemembe mondani, hogy másja van. Ehelyett elküldött Törökországba, hogy behozhasd őt az én ágyamba. Az én házamba.”
„Elég!” – lépett felé Egor, felemelt kézzel. – „Elég az alázásból!”
Vera nem hátrált. Útközben elkapta a kezét, és teljes erőből arcon csapta – rövid, száraz, csattanós pofon volt. A hang végigzengett a lakáson. Egor hátrahőkölt, az arcához kapott, és úgy bámult a feleségére, mintha először látná.
„Ne merj kezet emelni rám. Soha. Értetted?”
Ott állt tátott szájjal. Négy év alatt Vera egyszer sem emelte fel rá a hangját. Egyszer sem ért hozzá. És most – ez az ütés, ez a tekintet, ez a hang – megértette, hogy egy teljesen más ember áll előtte. Vagy ugyanaz, akit sosem ismert igazán.
Ebben a pillanatban a konyhából kilépett Tamara Nyikolajevna. Egor meglátta az anyját – és a fal mentén összecsuklott a földre.
„Anya?..”
„Igen, Egor. Anya. Aki egész éjszaka a te konyhádban ült, és hallgatta, ahogy egy idegen nővel horkolsz a feleséged ágyában.”
„Anya, nem érted…”
„Én mindent értek. Egy bolondot neveltem. Egy kapzsi, gyáva bolondot, aki nem értékeli, amije van. Vera a legjobb dolog, ami veled történt. És te ezt lábbal tiportad.”
Diana, kihasználva a pillanatot, besurrant a hálószobába, és lázas öltözködésbe kezdett. Egy perc múlva már az előszobában volt.
És ekkor megszólalt a csengő.
Vera nyitott ajtót. A küszöbön Kirill állt – Diana férje. Magas, széles vállú, kőarcú férfi. Vera válla felett átnézett, és meglátta a feleségét, aki cipővel a kezében dermedt meg.
„Kirill?!” – ejtette ki Diana a cipőket.
„Én vagyok, drágám. Szia. Vera két órája felhívott.”
Belépett a lakásba – nyugodtan, nehéz léptekkel, ahogy azok az emberek lépnek be, akik már döntöttek. Meglátta Egort, aki alsónadrágban, piros arccal állt az előszoba sarkában. Odalépett hozzá.
„Szóval te vagy a család barátja.”
„Kirill, figyelj…”
Kirill nem figyelt. Rövid, lendület nélküli mozdulattal arcon ütötte Egort. Egor a földre zuhant, a tarkója a szegélyléchez koccant. Fel akart állni – a lábai szétcsúsztak. Kirill felette állt, és lenézett rá.
„Ne állj fel. Jól áll neked ez a póz.”
„Kirill, kérlek, könyörgöm – ne itt!” – vetette rá magát Diana a férjére, belekapaszkodott a karjába. – „Menjünk haza, mindent elmagyarázok…”
„Semmit sem fogsz magyarázni. Megyünk el. De nem haza. Te az anyádhoz mész. Én pedig magamhoz. Vége mindennek.”
Diana zokogni kezdett. Kirill megfogta a könyökét, és az ajtó felé vezette. Egor a padlón feküdt, a tenyerét az arcához szorítva. Vér csorgott a száján. Tamara Nyikolajevna a konyha ajtajában állt, és halkan, hangtalanul sírt.
„Anya…” – hörgött Egor.
„Ne szólíts így. Szedd össze a zsákjaidat, és takarodj. Hozzám ne gyere. Amíg ember nem leszel.”
A lakás kiürült. Egor elment – gyűrött nadrágban, véres szájjal, maga után vonszolva a szemeteszsákokat. Tamara Nyikolajevna is elment, taxit hívott. Vera egyedül maradt. Lehúzta az ágyneműt, betömte a mosógépbe, kilencven fokra állította, és kiült a konyhába.
Nem sírt. A könnyei három hete elfogytak, a kamrában, a nyomógombos telefonnal a kezében. Most valami más volt – egy furcsa, ismeretlen könnyedség. Mintha levették volna róla azt a gipszet, amit évekig viselt, és amit már a teste részének hitt.
Megcsörrent a telefonja. Marina.
„Ver, leszálltunk. Hogy vagy?”
„Szabad vagyok, Marinka. Vége mindennek.”
„Bevallotta?”
„Nem kellett. Mindent magam intéztem. Elmondom, ha hazaérsz. Pihenj.”
„Szeretlek, hugica.”
„Én is téged.”
Vera letette a telefont. Az asztalon rezegni kezdett egy másik telefon. Nem az övé. Megfogta – a kijelző fel volt oldva. Kirill telefonja volt. A konyhaasztalon felejtette, amikor vízért jött, hogy lemossa a beütött kezét.
Értesítés villant a képernyőn. Üzenetváltás. Vera tudta, hogy nem szabadna elolvasnia. De a telefon nyitva volt, az élet pedig már régen nem a szabályok szerint játszott.
Elolvasta.
Kirill három nővel levelezett. Fotók, találkozók tervei, szállodai foglalások. A legrégebbi levelezés másfél éve húzódott. A férfi, aki tíz perce még az arcát verte be Egornak a megcsalásért, pontosan ugyanannyi ideje csalta a feleségét, amennyi ideje a nő őt.
Vera elmosolyodott. Nem gonoszul, nem kárörvendően – fáradtan. Lefotózta a képernyőt, elküldte a képeket Dianának, és letette a telefont az asztalra.
Egy perc múlva Diana hívott. A hangja nedves volt a könnyektől.
„Vera? Ez mi?”
„Kirill telefonja. Itt felejtette. Minden nyitva van. Nézd meg magad.”
„Ő… ő is?”
„Igen, Diana. Ő is. Magyarázatokat és igazolást akartál – hát itt a magyarázat. Te és Kirill megérdemlitek egymást.”
„Vera, én… olyan szégyenlem…”
„Korábban kellett volna szégyellned. Amikor szilveszterkor arcon csókoltál és a férjemhez mentél. Többé nem vagyunk barátnők. Sőt, semmik vagyunk. Isten veled.”
Fél óra múlva Kirill hívta Verát.
„Halló, Kirill vagyok. Azt hiszem, nálatok hagytam…”
„A telefont. Igen. Az asztalon van. Eljöhet érte. De figyelmeztetem – Diana már látta a levelezésedet. Az egészet.”
Hosszú csend volt a vonal túloldalán. Aztán – rövid sípolás.
Vera elmosogatta a bögrét, megtörölte az asztalt, kinyitotta az erkélyajtót. A reggeli levegő beáramlott a lakásba – friss, éles, az újrakezdés ízével. Tárcsázta apja számát.
„Apa, én vagyok.”
„Verunkám, történt valami?”
„Történt. De már elmúlt. Elváltam Egortól.”
„Ideje volt. Gyere ebédelni.”
„Megyek.”
Elmosolyodott – először az elmúlt három hétben. Nem szélesen, nem vidáman – de őszintén. Ahogy azok az emberek mosolyognak, akik kimásztak a romok alól, és meglátták az eget.
Két emelettel lejjebb, a lépcsőfordulóban Kirill ült. Eljött a telefonjáért, de nem mert bemenni. Diana számát tárcsázta – a hívások a semmibe vesztek. Újra tárcsázta – ugyanaz volt az eredmény. A férfi, aki egy órája még győztesként állt Egor felett, most a hideg lépcsőn ült, elveszetten, összetörve a saját tükörképétől egy idegen kijelzőn.
Vera pedig bezárta az erkélyajtót, felkapta a kulcsokat, és elhagyta a lakást. Visszanézés nélkül. Megbánás nélkül. Előtte volt az ebéd az apjánál, a nővére hívása Törökországból, és egy hosszú, őszinte, szabad élet.
Harminckét éves volt. És minden csak most kezdődött.
