— Marinácska, ne haragudj, de Larisszának nagyobb szüksége van rá — ezek a szavak az anyósom gondos kézírásával díszelegtek egy villanyszámla hátulján, fehéren virítva a kapuszárny és az oszlop közötti résben.
Ott álltam és csak néztem. A kezemben nemesített hortenziák zacskói pihentek – nehezek voltak, nedves tőzeg illatát árasztották. Az üzenet felett pedig egy új lakat lógott. Fényes volt, pofátlan, lézergravírozott mintával. Az én régi „rák-lakatom”, amit minden tavasszal saját kezűleg olajoztam meg, ott hevert a porban. Erővágóval kettéharapva.
A fejemben rövidzárlat keletkezett. Tudják, mint a régi tévéknél: egy pukkanás, és a képernyő elsötétül.
— Galina Petrovna — suttogtam a semmibe —, ezt nem kellett volna. Pedig figyelmeztettem: ha aljasságra kerül sor, az utolsó szögig mindent elviszek innen.
— Marin, te vagy az? — bukkant fel Nyura a szomszéd kerítés mögül.
A kezében az örökös teáscsésze, a szemében pedig csillogott a kíváncsiság.
— Én vagyok, Nyura. Lecserélték a lakatot, nem nyílik.
Nyura belekortyolt a teájába, majd csettintett a nyelvével.
— Hát hiszen tegnap itt gazdálkodtak! Petrovna is, meg Larisszka a férjével. Larisszka végig az udvari garnitúrádat tapogatta, alig kapott levegőt az elragadtatástól: „Jaj, de jókat fogunk itt ülni nyáron!” Petrovna meg csak fújta a magáét: „Minden készen van, csak be kell költözni, Marina itt minden centimétert fényesre nyalt.” Jó vevők. Saját család.
A kezemre néztem. Bőrkeményedés a mutatóujjamon – a metszőollótól. A körmeim egy hónapja nem láttak manikűröst a tavaszi ültetés miatt.
Tíz év.
Tíz éven át minden prémiumomat ide öltem. Amíg a férjem spórolt a gyerektartáson, én itt építettem fel a saját világomat. Trágya tizenötezerért kocsinként, német szivattyú, üvegház negyvenötért.
„Larisszának nagyobb szüksége van rá.”
Beültem az autóba és felhívtam az anyósomat. Sokáig kicsengetett. Végül a kagylóba édeskés, mézes-mázas hang csendült fel.
— Halló, Marinácska? Kint vagy a teleknél? Jaj, elfelejtettelek figyelmeztetni…
— Galina Petrovna, mi ez az üzenet? Miért cserélték le a lakatot?
A vonal túlsó végén felsóhajtottak. Mélyen, mártír módjára.
— Hát meg kell értened, kislányom. Larisszkának hitele van. A telek meg ugye az én nevemen van. Anya vagyok, segítenem kellett. Larisszka megvette tőlem. Csak szimbolikus összegért. Már mindent papírra is vetettünk. Te olyan jólelkű vagy, Marinácska. Larisszának meg nagyobb szüksége van rá. Ne légy ilyen kicsinyes, egy család vagyunk.
— Egy család? — egyenesedtem ki. — Galina Petrovna, én tíz évig görnyedtem ezért a „családért”.
— A telek a dokumentumok szerint az enyém! — az anyósom hangja azonnal megkeményedett. — Jogom van hozzá. A holmijaidat meg… Larisszka azt mondta, elviszik egy garázsba. Ha el nem felejti.
A telefon megcsippant. Bontotta a vonalat.
Ültem, és hallgattam, ahogy hűl a motor. Katt-katt. Katt-katt.
Jól van. Ha Larisszának szüksége van rá, használja egészséggel. Azt, ami az övé. Neki pedig itt csak a kopasz föld és egy tizennégyes mintájú, rohadt régi fészer jár.
A japán csavarbehajtó
A teherautó egy óra múlva érkezett meg. Két sáros nadrágos fickó némán nézte, ahogy átmászom a kerítésen.
— Főnökasszony, most akkor kirámoljuk a házat? — kérdezte az idősebb, Szerjoga.
Kivettem a táskámból a kék tokot. A hűséges japán csavarbehajtómat. Magamnak vettem, amikor rájöttem, hogy egy férfitól úgy várni egy felszerelt polcra, mint júliusban a hóra.
— A saját tulajdonomat visszük el, Szerjózsa. Itt vannak a számlák. A szerkezetekről szóló szállítólevelek. Gyorsan dolgozzunk.
A házzal kezdtem.
Vzz-vzz. Az első csavar kijött az ajtópántból.
Vzz-vzz. A második is.
Az ajtó, amit tavaly szereltettem be, puhán engedett. Drága volt, hőszigetelt. Nehéz.
— Te, figyelj, főnökasszony — bizonytalanodott el Szerjoga, az üres ajtónyílást bámulva. — És ha kijönnek a szervek?
— Hadd jöjjenek. Minden egyes szögről van számlám. Nekik meg nem maradt más, csak a csupasz falak.
Kiszedtük az ablakokat. A műanyag ellenállt, a purhab ropogott, mint a száraz csont. Magam vágtam körbe késsel, véresre horzsolva az ujjaimat.
Aztán jött az üvegház. Negyvenötezer. „Prémium” polikarbonát.
A csavarok berozsdásodtak. Az imbuszkulcs elforgott, a tenyerem égett az erőfeszítéstől.
— Hagyja a fenébe, főnökasszony — dörmögte a másik srác. — Maradjon, csak megszenvedünk vele.
Szó nélkül elővettem a WD-40-et, és a rozsdás menetre fújtam.
— Az utolsó szögig mindent elviszek. Csavard!
Láttam Szerjoga tekintetét. Nem tudom, tisztelet volt-e benne vagy félelem. De megfogta a kulcsot.
A polikarbonát reccsenése panaszos volt, akár egy segélykiáltás. A lapok leváltak, és tekercsekbe csavarva végezték.
— A szivattyút is emeljék ki a kútból! — vezényeltem. — És az idomokat is. Mindent, az utolsó közdarabig.
Nyura a kerítés túloldalán már nem teázott. Görcsösen kapaszkodott a lécekbe.
— Marin! Hiszen szívrohamot kap miatta! Ez tiszta vandalizmus!
— Ez leltározás, Nyura. Larissza földet vett? Hát akkor gazdálkodjon rajta.
Kézbe vettem az ásót. A föld nehéz volt és tömör. Ástam. Először a ribizlibokrokat — nemesített fajta volt, három évig dédelgettem őket. Fekete zsákokba kerültek, a gyökerek nedves zsákvászonba. Aztán a hortenziák következtek, azok, amik már a szabadföldben voltak. Éreztem, ahogy sajog a derekam, és az izzadság a szemembe folyik.
— Főnökasszony, a kerti pavilont is szedjük szét?
Ránéztem a pavilonra. A bátyámmal építettük. Minden egyes deszkát én magam lakkoztam le három rétegben. Még mindig emlékeztem a lakk szúrós, fenyőillatára. Emlékeztem, hogy szakadt le a hátam akkor is.
— Szedjék. Az alapokig.
Délután négyre a telek úgy nézett ki, mint egy filmforgatás utáni díszlet. Üresség. Ahol az üvegház állt, ott csak a felásott föld fekete csíkjai maradtak. A házikó helyén egy üres szemgödrű doboz tátongott. Még a szivattyú is elment. A kútból árván lógott ki a levágott drótkötél vége.
Egyetlen erős részlet
Ott álltam a rombolás közepén. A kezemben az a régi konyhakés, amivel a hosták gyökereit vágtam el. Bementem a fészerbe. Ez volt az egyetlen hely, amihez nem nyúltam — ez már előttem is itt volt.
Ott állt a polcon egy teáskanna. Zománcozott, lepattogzott csőrrel. Pont az, amiből Galina Petrovna úgy szeretett teázni, miközben azt hajtogatta: „Ó, Marinácska, olyan lelke van nálad mindennek.”
Megfogtam a kannát, és kivittem a telek közepére. Letettem egyenesen a földre. Az egykori virágoskert kellős közepére. Mellé pedig leszúrtam egy bogáncsot. Hatalmasat és gonoszat.
Itt a kertetek, drága rokonok.
— Kész vagyunk, főnökasszony, tele a kocsi! — kiáltott Szerjoga. — Hova vigyük?
— A városba. Raktárra.
Házhoz jön a bumeráng
Már az autópályán voltam, amikor a telefonom hisztériázni kezdett. Larissza hívott. Aztán Galina Petrovna. Kihangosítottam.
— TE MEG MÉGIS MIT MŰVELTÉL?! — a sógornőm sikítása szinte fúrta a fülemet. — Megérkeztünk… hoztuk a bútorokat… De itt nincs semmi! Elloptad az ablakokat!
— Semmit sem loptam el, Larissza. Elhoztam, ami az enyém. A számlák nálam vannak. Tanúk igazolják, hogy nem rongáltam, hanem szakszerűen leszereltem mindent.
— Anyám elájult! Már úton vannak a rendőrök!
— Hadd jöjjenek. De előbb nekik magyarázd meg, milyen alapon akartad az én ablakaimat használni. A telek a tiéd? Használd. Ültess krumplit az agyagba. Fiatal vagy, erős. Neked nagyobb szükséged van rá.
Letettem. Tíz perc múlva a volt férjem keresett.
— Marin, azért ez túlzás… Anyám sír, kétszázas a vérnyomása. Miért kellett ezt? Ott hagyhattad volna, mégiscsak család…
— Vagyik, a család ott kezdődik, ahol értékelik az embert. Ahol csak kihasználják, azt kizsákmányolásnak hívják. Segíteni akarsz anyádnak? Vegyél neki új üvegházat. Neked úgyis mindig volt „felesleges pénzed”, csak a gyerektartásra nem futotta soha.
Tiltás. Csend.
Kert a balkonon
Eltelt egy hónap. A városi erkélyem dzsungellé változott. A dézsákba ültetett hortenziák remekül érzik magukat. A bazsarózsákat elvittem a nővéremhez — ott szeretik őket.
Azt beszélik, Larissza próbált ültetni valamit a „kopasz földbe”. De szivattyú nélkül, fólia nélkül, és az a tízévnyi műtrágyázott réteg nélkül, amit én a bokrok alatti gyeppel együtt elhordtam, semmi sem nőtt ki nála. Kiderült, hogy a föld ott nehéz, szürke agyag.
Galina Petrovna körbetelefonált minden ismerőst, a „fekete hálátlanságomról” zengve. De az ismerősök fele valamiért már nem köszön neki. Úgy látszik, mindenkinek volt az életében egy saját „Larisszája”.
Kint ülök az erkélyen és kávézom. A sarokban ott áll a kék tok. A csavarbehajtóm. Nézem a virágokat, és érzem: itthon vagyok.
A kert az, amit a kezedben hordozol. És senki sem veheti el tőled a munkádat, ha te magad nem engeded.
Mindent elvittem, az utolsó szögig. És ez a szög többé nem szúrja a szívemet.
Önök mit tettek volna Marina helyében? Megalkudtak volna a béke kedvéért, vagy az utolsó szál deszkáig elhozták volna azt, amiért megdolgoztak?
