Halina Sztepanyivna lassan elzárta a gázt. A térdei éles fájdalommal válaszoltak. Harminc évet dolgozott a postán, nehéz táskákat cipelve, és most ezek a táskák „hajtották be a jussukat” az ízületein.
– Megjött, Karinka. Hová is lett volna az a nyugdíj.
A lánya belépett a konyhába, drága parfüm illatával és ideges energiával töltve meg a szűk teret. Erős testalkatú, fekete hajú nő volt, nehéz tekintetét az apjától örökölte, aki már húsz évvel ezelőtt elhagyta őket.
– Na, és miért hallgatsz? Tudod jól, milyen nálunk a helyzet. Pavlót a vasútnál megint „megkérték”, hogy menjen át félállásba, azt mondják, válság van. Polinának meg sürgősen táncruhát kell venni. A régiben már úgy néz ki, mint egy koldusgyerek, szégyen így kivinni a terembe!
Karina leült a hokedlire, amely panaszosan megnyikkant a súlya alatt. Dobolni kezdett az ujjival az asztalon, amelyet kopott, napraforgómintás viaszosvászon borított.
– Kását főztem – kezdte Halina Sztepanyivna, próbálva halasztani az elkerülhetetlent. – Talán eszel velünk? Finom, friss.
– Anya, milyen kását? Néztél már az órára? Haza kell mennem, Polinát hozni az iskolából. Add gyorsan, mert megy az idő!
Halina Sztepanyivna felsóhajtott. A régi tálalóhoz ment, benyúlt a toronyba rakott törölközők mögé, és elővett egy papírborítékot. Az ujjai remegtek. Lassan leszámolt néhány bankjegyet, azokat a polcon hagyta, a többit pedig – majdnem az egészet – odaadta a lányának.
Karina kikapta a kezéből a borítékot, gyorsan átszámolta a pénzt, és az arca azonnal elfelhősdött.
– Ez minden? – úgy nézett az anyjára, mintha az épp most rabolta volna ki. – Ez alig elég a balettcipőre! És a hátizsák? Láttad, hogy Polina táskája már a varrásoknál szétreped? Ezt direkt csinálod? Hogy én magyarázkodjak a gyereknek?
– Karinka – Halina érezte, hogy gombóc nő a torkában –, meg kell vennem a gyógyszert a térdemre. Amit az orvos felírt, a Kondroxidot. És a kenőcsöm is elfogyott. Ezek nélkül holnap fel sem tudok kelni az ágyból.
– Ó, már kezdődik is! – Karina összecsapta a kezét. – Anya, te itthon ülsz, hová kellene menned? Az ablakig meg vissza? A gyereknek meg nőnie kell! Ő az unokád, a családod! Tényleg sajnálod a pénzt a gyerektől? Kibírod azt a pár hetet a gyógyszereid nélkül, nem vagy te cukorból, nem fogsz szétesni. Kenegeted magad, ahogy régen, aztán elmúlik.
A lánya szavai úgy hullottak, mint nehéz kövek a vízbe. Halina Sztepanyivna sűrűn pislogni kezdett. A szemhéja rángatózni kezdett – ez egy régi idegi rángás volt nála, ami mindig előjött, ha megbántották.
– Még a villanyt is ki kell fizetnem – tette hozzá halkan, a padlót nézve.
– Kifizeted később! A büntetés nem olyan sok. Na, én futok, mert elkésem.
A lánya anélkül viharzott ki a lakásból, hogy hátrapillantott volna. Halina Sztepanyivna ott maradt a konyha közepén. A kása a tűzhelyen már kihűlt, a teteje kellemetlen hártyát kapott. Leereszkedett a hokedlire, és az arcát a tenyerébe temette. A lakás csendjében csak a falon lógó régi „Majak” óra ketyegése hallatszott.
Eltelt három hét. Halina Sztepanyivna élelmiszerkészlete már napokkal ezelőtt elfogyott. Az utolsó csomag tésztát osztotta be, amit csak egy kevés sóval ízesített. A hűtő üresen zúgott, mintha a gazdáját csúfolná.
Aznap kopogtak az ajtón. De ez nem Karina hangos, parancsoló kopogása volt. Valami könnyű, óvatos nesz.
A küszöbön Polinka állt. Az első osztályos kislány egy rajta kicsit bő kabátban, a hátán hatalmas, rózsaszín iskolatáskával. Szipogott, és egy műanyag szatyrot nyújtott a nagymamája felé.
– Nagyi, anya azt mondta, vegyem át – a kislány lesütötte a szemét. – Azt mondta, te tudod, miről van szó.
Halina Sztepanyivna érezte, ahogy a szíve kihagy egy ütemet. Karina korábban soha nem küldte a gyereket pénzért. Ez valami új volt, a cinizmusnak egy újabb határa.
– Gyere be, napsugaram. Gyere be, hadd nézzelek meg legalább.
Polinka bement, de a kabátját nem vette le. Leült a szobában a régi kanapé szélére, és lóbálta a lábát.
– Miért van nálad ilyen hideg, nagyi? – kérdezte a gyerek körbepillantva.
– Csak épp szellőztettem, Polinocska.
Halina Sztepanyivna a rejtekhelyéhez ment. Elővette az utolsó pénzét, amit „minden eshetőségre” – a fekete napokra – tett félre. Ez a nap szemmel láthatóan eljött, csak éppen nem fekete volt, hanem szürke és ragacsos a szégyentől. Miközben vette ki a bankjegyeket, a könyökével leverte az asztalról az üres sószórót. Az legurult, a padlóra esett, és csörömpölve apró darabokra tört.
Ez egy jel volt. Halina belsejében hirtelen elpattant valami, pontosan úgy, mint az a sószóró. Különös, hideg düh hullámát érezte.
Beletette a pénzt a szatyorba, amit az unokája hozott, és szorosan rácsomózta a fülét.
– Nagyi, miért csak víz van az asztalodon? – Polinka belépett a konyhába. – Anya tegnap azt mondta, hogy vettünk egy óriási tévét, amin most már olyanok a mesék, mint a moziban. Neked meg még kekszed sincs?
Halina Sztepanyivna ránézett a gyerekre. Egy apró, ártatlan teremtmény, aki eszközzé vált a saját anyja kezében.
– A nagyi most diétázik, Polina. Az orvosok parancsolták így – próbálta elnyomni hangja remegését. – Mondd meg anyádnak, hogy legközelebb jöjjön el ő maga. Beszélni akarok vele. Érted? Ő maga.
Polinka bólintott, magához szorította a szatyrot, és az ajtóhoz szaladt. Halina Sztepanyivna az ablakból nézte, ahogy a kislány átvág az udvaron. A hátán vidáman ugrált az új hátizsák. Az a hátizsák, amelyért Halina a hűtője ürességével fizetett.
Még aznap este beugrott hozzá Antonyina, a másodikon lakó szomszédasszony. Antonyina hangos asszony volt, az a fajta, aki „megállítja a vágtató lovat és bemegy az égő házba is”. Mindig mezítláb, papucsban érkezett, friss pletykák és házikoszt illatát hozva magával.
– Halja, hoztam neked egy kis borscsot! – Antonyina az asztalra tette az egyliteres dobozt, amiből olyan gőz szállt fel, hogy Halina Sztepanyivna feje beleszédült. – Egyél, mert már alig maradt belőled valami. Csak a szemed világít a fejedben.
Halina Sztepanyivna vissza akarta utasítani, de a gyomra áruló módon összerándult. Amint kinyitotta a fedelet, a káposzta, a cékla és a babérlevél illata betöltötte a konyhát.
– Tonya, nem is tudom, hogyan háláljam meg.
– Ugyan már, mit beszélsz! – Antonyina letelepedett a hokedlire, amely fenyegetően megnyikkant alatta. – Inkább azt mondd meg, meddig akarod még ezt a Karinát a hátadon cipelni? Láttam, ahogy Polinka szaladt el tőled a szatyorral. Te egyáltalán nem sajnálod magad?
Halina hallgatott, és feszülten kanalazta a borscsot. A forró lé kellemesen átmelegítette a testét, visszaadva erejét és gondolatai tisztaságát.
– A nővérem Kalusban pont ugyanilyen volt – folytatta Antonyina, meg sem várva a választ. – Eltartotta a fiacskáját, azt a felnőtt barmot, az utolsó percéig. A kölyök nem dolgozott, csak a számítógépen játszott, ő meg hordta neki a fasírtot meg a pénzt. És tudod, mi lett a vége? Kirakta az anyját a garázsba, amikor menyasszonyt hozott a házhoz. Azt mondta: „Anya, maga csak útban van nekünk.” Így megy ez.
Halina Sztepanyivna megállt. Megremegett a kanál az ujjai között.
– Karina nem olyan – suttogta, bár már maga sem hitt benne.
– De, Halja, pont olyan! Mind ilyenek, ha hagyják nekik, hogy a fejükre nőjenek. A szeretet nem az, amikor az utolsót is odaadod, hanem amikor a másik értékeli a munkádat. Ő pedig nem értékel téged. Feneketlen hordónak használ. Próbáltál már valaha „nemet” mondani neki?
Ez a gondolat olyan éles volt, hogy Halina Sztepanyivna beleremegett. Nemet mondani a saját gyerekének? Lehetetlennek, szinte bűnösnek tűnt.
Késő este megszólalt a telefon. Karina volt az. A hangja magas volt és ingerült.
– Anya, mit mondtál Polinának? Hazajön a gyerek és azt mondja: „A nagyi azt üzente, gyere te magad.” Ijesztgeted a gyereket? Kellemetlen helyzetbe hoztad! Egész este sírt, azt hitte, haragszol rá!
Halina Sztepanyivna hallgatta az ordibálást, és hirtelen furcsa nyugalmat érzett. Már nem volt kedve magyarázkodni.
– Karina – mondta nyugodtan, félbeszakítva a lánya vádaskodását. – Csak az igazat mondtam. Látni akarlak téged. Felnőtt módon kell beszélnem veled.
– Nekem nincs időm veled beszélgetni! Rengeteg dolgom van! Ha úgy döntöttél, hogy elkezded mutatni a jellemedet, hát mondd meg kerek perec. Miért kell ebbe a gyereket belekeverni?
– Jó éjszakát, Karina – mondta Halina Sztepanyivna, és először életében ő tette le a telefont.
A sötét konyhában ült, a szíve úgy kalapált, mint egy kamasznak az első csók után. Ez egy apró lázadás volt. Az első hosszú évek óta.
Másnap reggel Halina Sztepanyivna olyat tett, amire korábban sosem mert vállalkozni. Megmosta az arcát, felkötötte a legszebb kendőjét, és elindult a városközpontba. Útja egy bankfiókba vezetett.
Korábban Szvitlana, a postásnő hozta a nyugdíját. Ez kényelmes volt: készpénz a borítékban, amit meg lehetett fogni, számolni, kupacokba rendezni. De Halina most rájött – a készpénz az otthonában túlságosan sebezhető.
A bankban hűvös volt, papír- és kávéillat terjengett. Egy „Oleh” névtáblás, fehér inges fiatalember türelmesen magyarázta el neki, hogyan igényelhet kártyát.
– Halina asszony, ez nagyon egyszerű. A pénz automatikusan érkezik a számlára. Fizethet vele a gyógyszertárban vagy a boltban. Ha pedig készpénzre van szüksége, itt az automata.
– És senki nem veheti el tőlem a pénzt a beleegyezésem nélkül? – kérdezte, egyenesen a fiú szemébe nézve.
– Csak ha ön elárulja a jelszót. Senkinek ne mondja meg, még a hozzátartozóinak sem. Ez az ön magánjoga.
Amikor két nappal később megérkezett a telefonjára az értesítés az első jóváírásról, Halina Sztepanyivna saját élete igazi urának érezte magát. 4800 hrivnya volt a kártyáján. Valakinek ez csak aprópénz. Neki egy egész vagyon.
Elment a gyógyszertárba, és megvette a térdére való gyógyszereket. Aztán bement a boltba, vett kemény sajtot, vajat, tíz tojást, sőt, még egy kis csomag drága kávét is.
Este kávét főzött. Az aroma betöltötte az egész lakást, kiszorítva a régi köles és a szegénység szagát. Ebben a pillanatban ismét dörömböltek az ajtón. Ezúttal nemcsak Karina, hanem a férje, Pavlo is ott volt. Polinka valahol hátul téblábolt, az apja kezét fogva.
– Anya, beszélnünk kell! – Karina úgy rontott be a szobába, hogy még a kabátját sem vette le. – Mi ez a hóbort a kártyával? Szvitlana mondta a postáról, hogy kérvényt írtál! Megbolondultál vénségedre? Most hogyan vegyem fel a pénzt?
Pavlo az ajtóban állt, a sapkáját gyűrögetve a kezében. Alapjában véve nem volt rossz ember, de gyenge jellem, aki teljesen behódolt a felesége akaratának.
– Halina Sztepanyivna – kezdte halkan. – Tényleg, miért kellenek ezek a bonyodalmak? Most nehéz nekünk, ön is tudja.
Halina Sztepanyivna lassan az asztalra tette a kávéscsészét.
– Gyertek be, üljetek le – mondta olyan hangon, amely nem tűrt ellentmondást. – Karina, Pavlo, üljetek le. Polinocska, te menj ki a konyhába, ott a szekrényben van keksz, vegyél magadnak.
Karina leült a kanapéra, az arca elvörösödött a dühtől.
– Te egyszerűen cserbenhagytál minket! – kiáltotta. – Látod, hogy alig jövünk ki a pénzünkből! Te meg kávét veszel magadnak? Drágát? Honnan van neked pénzed ilyen kávéra?
– Karina – Halina egyenesen a lánya szemébe nézett. – Ezt a kávét a saját pénzemből vettem. Abból a pénzből, amiért harminc évig dolgoztam. Most pedig én kérdezlek téged: hogy van az új tévétök?
Csend telepedett a szobára. Pavlo elkapta a tekintetét.
– Milyen tévé? – mormogta Karina.
– Az, amiről Polinka mesélt. Amelyik az egész falat elfoglalja. És Pavlo motorja, amit a múlt hónapban vett? Antonyina látta a vasútnál. Mondjátok meg nekem, gyerekek, hogy van ez: nektek telik műszaki cikkekre és szórakozásra, az anyátoknak meg vizes kölesen kell élnie, hogy a gyereketeknek új balettcipője legyen?
– Anya, ez egészen más! – Karina felugrott a helyéről. – A tévét hitelre vettük! Pavlónak meg kell a motor a munkához!
– Milyen munkához, Pavlo? – Halina a vejére nézett. – A vasútnál dolgozol, oda van céges busz. Vagy talán futárnak álltál másodállásban?
Pavlo hallgatott. Őszintén szégyellte magát, Karinával ellentétben.
– Hallgassatok meg figyelmesen – Halina felállt. A térdei a gyógyszernek köszönhetően kevésbé fájtak, és szokatlan erőt érzett a lábaiban. – Több pénz nem lesz. Nincs készpénz a házban. A kártya nálam van, a jelszót csak én tudom. Ha tényleg bajba kerültök, segítek. De én magam fogom megvenni az élelmiszert Polinának. És én magam fogom látni, mire megy a pénzem.
– Áruló vagy! – Karina fuldoklott a dühtől. – A saját lányodat loptad meg! Maradj is magadra ezzel a kávéddal! Polina, szedelőzködj! Megyünk innen! És a lábadat ne tedd be hozzánk többé! Ne keress többet, nem vagy az anyám!
Elmentek. Az ajtó utoljára dörrenve csukódott be. Halina Sztepanyivna a szoba közepén állt, a szíve úgy fájt, mintha satuba fogták volna. De ugyanakkor hihetetlen könnyűséget is érzett.
Sztrijben hamar elolvadt a hó. Áprilisra a várost zsenge zöld takaró borította. Halina Sztepanyivna kitette a paradicsompalántákat az erkélyre. Különböző fajtájú magokat vett, tanácsokat olvasott az újságokban, és beszélgetett a kis hajtásokkal.
Karináról két hónapig nem jött hír. Antonyina mesélte, hogy a lánya mindenfelé azt terjeszti, milyen „gonosz és zsugori” az anyja, aki sajnálja a pénzt az árva unokájától (noha az apa élt és virult).
Halinának nehéz volt. Esténként, amikor a csend túlságosan hangossá vált, sírt. Karinára gondolt, amikor még kislány volt masnikkal a hajában, és ahogy az iskola után hozzá szaladt. Vajon mindez hiába volt? Tényleg fontosabb a pénz a szeretetnél?
De amint belépett a konyhába, ahol az asztalon friss vaj, gyümölcsök és a gyógyszerei álltak, rájött: nem árulta el a lányát. Egyszerűen nem hagyta többé, hogy az tönkretegye az életét.
Egy nap, amikor Halina Sztepanyivna a piacról tartott hazafelé, meglátta Pavlót a lépcsőháznál. Ott állt, egyik lábáról a másikra állva, egy nagy szatyrot szorongatva a kezében.
– Halina Sztepanyivna. Jó napot.
– Jó napot, Pavlo. Miért jöttél? Pénz nincs, tudod jól.
– Nem azért jöttem – nyújtotta át a szatyrot. – Tessék, vegye el. Van benne jó kolbász, sajt és a kedvenc „Romaska” cukorkája. Ezt én vettem, magamtól. Karina nem tud róla.
Halina a vejére nézett. A tekintetében annyi fáradtság és bűntudat volt, hogy megsajnálta.
– Pavlo, miért csinálod ezt? Ha rájön, botrány lesz belőle.
– Hadd legyen – sóhajtott. – Csak most értettem meg, hogyan bántunk önnel. Karina teljesen megbolondult ezekkel a vásárlásokkal. Állandóan kiabál, többet követel. Az a tévé már el is romlott, a hitelt meg még két évig fizetni kell. Polinka meg folyton azt kérdezi, mikor megyünk a nagyihoz.
Halina Sztepanyivna érezte, ahogy a jég a szívében olvadni kezd.
– Gyere be, Pavlo. Igyunk egy kávét.
A konyhában ültek, és Pavlo mesélt az életükről. Hogyan próbál Karina új pénzforrásokat keresni, hogyan veszekszik a szomszédokkal. Halina hallgatta, és megértette: az ő „nem”-je indította el Pavlót a kijózanodás útján. Kezdte látni a valóságot a rózsaszín szemüveg nélkül, amit a felesége adott rá.
– Vasárnap hozd át Polinkát – mondta búcsúzóul Halina. – Sütök almás lepényt.
Eltelt még egy hónap. Karina továbbra sem jött. A büszkesége erősebb volt minden józan észnél. Felhívta Pavlót, hisztizett, amikor megtudta, hogy látta az anyósát, de a férfi életében először ellenállt.
Halina Sztepanyivna kint állt az erkélyen. A paradicsomai már megnőttek, és át kellett ültetni őket a földbe. Nézte a távoli hegyeket, a Sztrij folyót, amint a Dnyeszter felé viszi vizét, és arra gondolt, hogy az élet különös dolog. Néha el kell veszítenünk egy gyereket ahhoz, hogy végre felnőjön. És néha „gonosszá” kell válnunk ahhoz, hogy megőrizzük magunkban az embert.
Már nem evett vizes kölest. Finom ételeket evett, jó kávét ivott, és időben bevette a gyógyszereit. A lábai már nem sajogtak annyira, a szíve pedig… a szíve lassan hozzászokott a szeretet új formájához. Egy távolságtartó szeretethez, amelyben jelen van az önbecsülés is.
Tudta: egyszer Karina is eljön majd. Nem pénzért jön, hanem csak úgy. Talán egy év múlva, talán tíz év múlva. De most már Halina készen állt erre a találkozásra. Mert most már nemcsak egy kártya volt a tárcájában, hanem a méltósága is, amit a világon semmilyen nyugdíjjal nem lehet megvásárolni.
