– Ötvenezer hrivnyával tartozol nekünk – jelentette ki a fiam.
Azt mondani, hogy meglepődtem, enyhe kifejezés lenne! A fiam nagyon jómódban él, de én soha semmit nem kértem tőle kölcsön, és nem is kértem segítséget. Fogalmam sem volt, honnan keletkezhetett volna bármiféle tartozásom felé.
Tapasztalt, józan gondolkodású nő vagyok, így azonnal sejtettem, hogy ebben bizony a menyem keze van. A fiam magától nem követelne pénzt, ráadásul ők egyáltalán nem szűkölködnek. Egy ilyen összeget akár észre sem vennének.
– Gyere be, fiam, igyunk meg egy teát, és közben mindent elmesélsz. Nem kényelmes itt az utcán állva beszélgetni – javasoltam.
Éppen a boltból jöttem, kenyérért ugrottam le. Jurij komótosan kiszállt a drága autójából, és együtt felmentünk a negyedik emeletre, a régi panel lakásomba.
A lakásom kicsi, kétszobás. A férjemmel még a gyárból kaptuk annak idején. Itt nőtt fel a két gyermekem – a fiam, Jurij, és a lányom, Marina.
Most egyedül élek, a gyerekek már régen kirepültek a családi fészekből, a férjem pedig tíz éve nincs már köztünk.
A fiam negyvennégy éves, régóta házas. Két gyermeket nevelnek: a tizenegy éves Sztaszt és a kilencéves Alinát.
Nemcsak jól élnek, hanem nagyon jól: saját lakásuk van, saját autójuk, és pénzük is bőven. Megszokták, hogy semmiben sem kell magukat korlátozniuk.
Örülök a fiamnak, még ha a menyem nem is kedvel engem különösebben, és igyekszik távol tartani a családjától és az unokáimtól. De ebből nem csinálok problémát – a lényeg, hogy nekik minden rendben legyen.
A lányom, Marina, negyvenéves. Az ő helyzete egészen más. Nagyon szerényen él, össze sem hasonlítható a testvérével. Nem mondható szépségnek, zárkózott természetű, és nem különösebben karizmatikus. Így udvarlója sem nagyon akadt.
Harmincéves korában született egy gyermeke. Hogy ki az apa, soha senkinek nem mondta el – talán egy nős férfi volt. A lányát egyedül neveli.
Nem ítélhetem el – mindenkinek megvan a maga sorsa. Van egy unokám, Darina, most kilencéves. A lányom dolgozik, keres valamennyit, de saját lakásuk nincs, a jövedelmük nagy része albérletre megy el. Anyagilag nagyon nehéz helyzetben vannak.
Idén nyáron a menyem a gyerekekkel Görögországban nyaralt. Drága utat vettek, amit a fiam fizetett. Boldogan jöttek haza, lelkesen mesélték, milyen csodálatos volt a pihenés.
Az én lányom viszont nem engedheti meg magának, hogy elküldje Darinát a tengerhez – egyszerűen nincs rá pénz. A kislány még soha nem járt a tengernél, pedig az orvos többször is javasolta az egészsége erősítése érdekében. Marina csak széttárja a kezét – ez meghaladja a lehetőségeiket.
Ez bizony igazságtalanság: az egyik unokák minden nyáron a tengernél nyaralnak, a másik pedig egyszer sem. Úgy döntöttem, változtatok ezen.
Görögországban él egy régi barátnőm, Galina. Már tizennyolc éve ott lakik, a tengerparton dolgozik egy helyi pubban.
Többször hívott magához, azt mondta, mindent fizet, csak a jegyeket kell megvennem. Mindig visszautasítottam, de most úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatot, és elutazom az unokámmal.
Ezt főleg Darináért tettem. A pénzt a félretett tartalékomból vettem el, amit rosszabb időkre tettem félre. Marina nem tudott velünk jönni – nem engedték el a munkahelyéről. Az unokámmal viszont csodálatosan éreztük magunkat.
Galinánál laktunk, a szállásért nem fizettünk. Az élelmiszerek ára majdnem ugyanannyi, mint nálunk, így a kiadásaink nem voltak nagyok.
Darina szerény kislány, semmi feleslegeset nem kért tőlem. Egyszer elvittem a körhintára – és ennyi. Nem olyan elkényeztetett gyerek, mint a fiaméi, akik a parkban mindent kikönyörögtek, amit megláttak, és ha nemet mondtam, hisztizni kezdtek.
A nyaralás tíz napig tartott, és kevesebbet költöttem, mint vártam. Elégedetten tértünk haza, különösen Darina, aki lelkesen mesélt mindenkinek a tengerről.
Dicsekedett az unokatestvéreinek is. Nem tudom, mit mondott nekik, de a menyem azonnal felháborodott.
Azt állította, hogy egyformán kell bánnom az összes unokámmal: ha az egyiket elvittem a tengerhez, akkor a többieknek „kártérítést” kell fizetnem.
Végül a fiam eljött hozzám, és közölte, hogy ötvenezer hrivnyával tartozom a gyerekeinek.
– Nem szégyelled magad? – kérdeztem. – Fiam, rád sem ismerek. Nem érted, milyen helyzetben van a testvéred? Egyáltalán nem sajnálod az unokahúgodat?
– De ez nem igazságos. Minden unoka egyenlő, és mindegyiküknek ugyanúgy kell segíteni – erősködött.
Próbáltam meggyőzni, de hiába. Az volt az érzésem, mintha kimosták volna az agyát, és beletették volna azt az információt, amit át kellett adnia nekem. Minden más egyszerűen nem érdekelte.
A fiam üres kézzel ment el. Nekem egyszerűen nincs fölös ötvenezer hrivnyám. Most pedig itt ülök és gondolkodom: talán tényleg nem helyesen cselekedtem? Vajon minden unokát egyformán kell támogatni, vagy inkább a helyzethez kell igazodni? Önök mit gondolnak?
