– Ugyan miféle munka ez? – még jobban eltorzult az arca. – Rajzolgatás? Én dolgozom! Én! Te meg otthon ülsz négy fal között, és még az anyámat sem tudod rendesen ellátni! – Teljesen ellustultál! – vágta a fejéhez, majd bevonult a fürdőszobába.

– Elfáradtál? – felhorkant. – Mitől, Nasztya? A sorozatoktól?
– Dolgozom. És anyáddal is foglalkozom…
– Jaj, csak ne kezdd – Artjom végre megfordult, de valahová mellé nézett, a fogasra. – Te otthon ülsz a melegben, pötyögsz a laptopon, én meg napi tizenkét órát robotolok. Szerinted melyikünk fáradt el?

Anasztázia az ajtófélfának dőlt. Zúgtak a lábai – hajnali öttől talpon volt, előbb Vera Pavlovna ágyát cserélte, aztán rohant a számítógéphez, etetés, megint javítások, pelenkázás, megint makettek, és így körbe-körbe.

– Te ezt nem érted…
– Dehogynem értem – Artjom felkapta a táskáját, a levegőbe csókolt az arca mellett. – Csak játszod az eszed! Anyám csendben fekszik, a munkád meg nem megerőltető. Mit akarsz még?

Az ajtó halkan, szinte gyengéden csukódott be mögötte. Anasztázia ott maradt, az ajtófélfába kapaszkodva, mert ha elengedi, egyszerűen összeesik a kimerültségtől, és estig ott marad a földön.

Az anyósa szobájából halk nyögés hallatszott.
Vera Pavlovna felébredt. Ez azt jelentette: ágytál, lemosás, gyógyszerek, turmixolt reggeli – mindez a megrendelő hívásai között, aki sürgős átdolgozást követelt, mert két óra múlva prezentációjuk lesz.

Anasztázia ellökte magát a faltól, és elindult a nyögés felé, ahogy minden reggel az elmúlt három évben.

A szobában gyógyszerszag és valami savanykás bűz terjengett, hiába szellőztettek. Az éjjeliszekrényen üvegek, tubusok és eldobható pelenkák halmozódtak. Vera Pavlovna a hátán feküdt, zavaros szemmel a plafont bámulva.

– Mindjárt – mondta Anasztázia, bár az asszony aligha értette.

A három évvel ezelőtti stroke elvette tőle a beszédet, a mozgást, a személyiségét. Csak egy test maradt, amely huszonnégy órás gondozást igényelt.

A konyhában felcsipogott a laptop – új üzenet érkezett. Biztosan az a „forró” projekt.

Anasztázia felhúzta a kesztyűt, félrehajtotta a takarót.

Tizenegy óráig átöltöztette az anyósát, megetette pépes kásával, válaszolt tizennégy üzenetre a munkahelyi csoportban, és átdolgozta a főoldal tervét.
Háromig újabb etetés, újabb pelenkacsere, még huszonhárom javítás a megrendelőtől. Hatra már azt sem tudta, milyen nap van.

A laptop villogott. Az anyós nyögött. A telefon pittyegett Artjom üzeneteitől: „Késni fogok, céges buli.”

Anasztázia az órára nézett, majd a félkész tervre, aztán Vera Pavlovna ajtajára.

Megint ágyneműt kellene cserélni. De ha most feláll, lekési a határidőt, és elveszíti azt a megrendelőt, aki épp elég pénzt fizet, hogy kihúzzák a hónapot.

A munkát választotta…

…Este tizenegykor Artjom beesett a lakásba, kipirultan, idegen parfüm és alkohol szagával. Anasztázia épp becsukta a laptopot – elkészült, elküldte, és egy rövid „ok”-ot kapott.

– Hogy van anyám? – dobta oda Artjom, miközben levette a cipőjét.
– Rendben.

Bement az anyja szobájába, benézett – Anasztázia látta, ahogy megfeszül a háta.

– Ez meg mi?
– Mi?
– Nem cseréltél ágyneműt? Bűzlik…

Anasztázia lehunyta a szemét.
– Sok munkám volt. Nem értem rá.

– Nem értél rá? – Artjom megfordult, az arca undorodó volt. – Az anyám egy tócsában fekszik, te meg nem értél rá?

– Dolgoztam, Artjom!
– Miféle munka ez? – még jobban eltorzult az arca. – Rajzolgatás? Én dolgozom! Én! Te meg otthon ülsz négy fal között, és még ezt sem tudod rendesen csinálni.

Anasztázia hallgatott. Belül forrongott minden: az álmatlan éjszakák, a feltört kezek, az, hogy utoljára tegnapelőtt evett rendesen. De minek mondaná? Artjom nem hallja meg. Régóta átnéz rajta.

– Teljesen ellustultál! – vágta a fejéhez, majd bement a fürdőbe.

Három év. Három éve volt ápoló, tervező, takarító, szakács. Ő pedig már nem köszönte meg. Nem értékelte. Nem értette.

A fürdőből vízcsobogás hallatszott. Az anyós szobájából halk nyögés.

Anasztázia nem ment ágyneműt cserélni.

A lábai maguktól vitték a hálószobába. Elővette a bőröndöt, amelyhez három éve nem nyúlt – azóta, hogy hazajöttek az utolsó nyaralásról, és másnap Vera Pavlovna stroke-ot kapott…

Kinyitotta, és elkezdte beledobálni a ruhákat. Pólók, farmerek, fehérneműk. Összevissza, hajtogatás nélkül.

– Te meg mit csinálsz?!

Artjom az ajtóban állt, még vizesen a zuhany után, törölközővel a csípőjén. Úgy nézett rá, mintha megőrült volna.

– Elmegyek! – Anasztázia nem fordult meg, tovább tömte a ruhákat.

– Hová? Anyádhoz rohansz panaszkodni? – felhorkant, és közelebb lépett. – Nasztya, elég a cirkuszból!

Rácsapta a bőrönd fedelét, majdnem odacsípte az ujjait. Anasztázia szó nélkül visszahajtotta, és folytatta a pakolást.

– És ezzel mit akarsz nekem bizonyítani? Hogy van tartásod? – Artjom megint lecsapta a bőröndöt, és ránehezedett. – Nevetséges, Nasztya. Tényleg nevetséges.

Anasztázia végre ránézett.

– Szállj le a bőröndről.

– És ha nem?

– Akkor nélküle megyek el! Nekem mindegy.

Valami az arcán arra késztette Artjomot, hogy hátralépjen. Leszállt a bőröndről, de továbbra is ott toporgott mellette, miközben Anasztázia behúzta a cipzárt és kivonszolta a folyosóra.

– Várj. Nasztya, várj már! – megragadta a karját. – Te ezt komolyan gondolod?

Anasztázia lerázta a kezét, és a fogas felé indult. Kabát, sál, a dokumentumos táska, amit mindig készen tartott.

És ekkor Artjom felfogta. Látta, ahogy megváltozik az arca: előbb meglepetés, aztán düh, majd pánik.

– Állj! – az ajtóhoz ugrott, és az ajtófélfába kapaszkodva elállta az utat. – Nem mehetsz el!

– Dehogynem. Nagyon is.

– És ki fogja ápolni anyámat?!

Anasztázia megdermedt a kabáttal a kezében. Három éve várta, hogy egyszer azt kérdezi: „mi lesz velünk?”, vagy „nem akarlak elveszíteni”, vagy legalább „beszéljük meg”. De nem. Anyja. Gondozás. Szolgálat. Ennyit ért.

– Te – mondta nyugodtan. – A te anyád, Artjom.

– Ugye viccelsz?! Én dolgozom! Én keresem a pénzt!

– Akkor én nem dolgozom?

– Ugyan mit keresel te, azzal az apróddal? – már üvöltött, köpködve a szavakat. – Az én lakásomban élsz, és még követelőzöl is?!

Anasztázia lassan felvette a kabátját. Begombolta, egyesével, miközben Artjom tovább ordított hálátlanságról és árulásról.

– Három év – mondta, amikor a férfi egy pillanatra elhallgatott levegőt venni. – Három éve élek egyetlen szabadnap nélkül. Egyszer is hagytál pihenni? Egyszer is mondtál köszönetet?

– Miért kellene köszönetet mondanom?! A feleségem vagy! Ez természetes!

– Leszakadt a derekam, miközben az anyádat a fürdőbe emeltem. Elvesztettem minden barátomat, mert ki sem tudok mozdulni. Nem emlékszem, mikor aludtam utoljára rendesen! És te azt mondod, hogy ellustultam?

– Hagyd abba a nyavalygást! – Artjom megpróbálta kitépni a táskát a kezéből. – Sehová nem mész!

Anasztázia elrántotta a táskát, és elővette a telefonját.

– Engedj el! Vagy hívom a rendőrséget.

A férfi megdermedt. Úgy nézett rá, mintha először látná.

– Nem mered!

– Ki akarod próbálni?

Pár másodpercig némán álltak egymással szemben. Aztán Artjom félreállt az ajtóból. A szemében félelem volt – annak az embernek a félelme, aki megszokta, hogy a gyengébbeken uralkodik, de meghátrál az igazi ellenállás előtt.

– Meg fogod bánni – sziszegte. – Egy hét múlva visszakúszol, meglátod! Mint egy kutya fogsz visszakúszni…

Anasztázia letette a kulcsait az előszobai szekrényre. Az anyós szobájából a televízió hangja szűrődött ki – valami vetélkedő ment, vidám hangokkal és tapsolással.

– Isten veled, Artjom.

Nem nézett vissza.

…Egy hónappal később Anasztázia az új lakása ablakpárkányán ült – egy kicsi, egyszobás lakásban a külvárosban –, és kávét ivott. Odakint ébredt a város, lent autók zúgtak, a szomszéd nő épp a tacskóját sétáltatta.

Csend volt. Olyan csend, amilyen már rég nem volt.

Nem nyögött senki a szomszéd szobában. Senki nem kiabált, hogy ellustult. Senki nem követelte, hogy azonnal dobjon el mindent és menjen ágyneműt cserélni.

Anasztázia ivott egy korty kávét, és elmosolyodott. Az élete végre csak az övé volt – és ez csodálatos volt.

Csak egy dolgot nem értett: miért nem tette meg ezt korábban? Mi tartotta vissza?

Írjátok meg kommentben, mit gondoltok erről, és ne felejtsetek el lájkolni!