A Vetrov családban az esték mindig ugyanabban a forgatókönyvben teltek. Gyenyisz dühösen tért haza a munkából, Alisza vacsorával várta, és kezdődött az előadás. Első felvonás: kötözködés. Második: megalázás. Harmadik: a feleség néma beleegyezése, amit Gyenyisz kapitulációnak vett.
De ezen a kedden valami már a kezdetektől félrement.
– Már megint fasírt? – Gyenyisz undorral bökött villájával a tányéron fekvő félkész ételbe. – Szórakozol velem? Már második hete! Azt hiszed, láncra vert kutyaként ugyanazt fogom zabálni?
Alisza a tűzhelynél állt, kezét konyharuhába törölve. Máskor ilyenkor mentegetőzni kezdett volna: „Nincs pénz, Gyenyisz”, „Te kérted, hogy gyors vacsora legyen”, „Igyekeztem.” De most a szavak a torkán akadtak. Ehelyett csendben odalépett az asztalhoz, felvett egy fasírtot, és beleharapott.
– Mmm… – lehunyta a szemét, élvezettel rágott, majd megnyalta az ajkát. – Tudod, Gyenyisz, egészen finom. Egyáltalán nem moslék.
A férfi megdöbbent. Ez nem szerepelt a forgatókönyvében. Pupillái kitágultak, az állkapcsa megfeszült.
– Visszabeszélsz? – sziszegte, felemelve a hangját. – Te, agyatlan tyúk, visszabeszélsz? Azonnal menj, és süss valami mást!
Alisza befejezte a falatot, megtörölte az ujjait, majd a férje szemébe nézve, higgadtan, mégis ijesztő eleganciával a fejére borította a tányért. A szósz lecsorgott Gyenyisz kopaszodó tarkóján, a krumplipüré rátapadt a fülére, egy fasírt pedig kényelmesen megült a dizájningén.
– Te… – ugrott fel a férfi ökölbe szorított kézzel, de a szavak elakadtak a döbbenettől. – Én majd…
– Most te hallgatsz meg engem – vágott közbe Alisza. Hangja egyenletes volt, mint a kifeszített húr, de a szeme veszélyesen csillogott. – Először: bocsánatot kérsz. Másodszor: feltakarítod ezt a disznóólat. Harmadszor… – kissé félrebillentette a fejét – leülsz a földre, és elgondolkodsz a viselkedéseden. Ne állj fel, amíg rá nem jössz, hogy egy rongy vagy.
Megfordult, és kiment a konyhából, magára hagyva Gyenyiszt a püré és a teljes zavar közepén. Egy percig csak állt, pislogva. Aztán a düh elhomályosította az eszét, és a folyosóra rohant, ahol az esernyőtartóban egy régi vadászkés feküdt.
– Játszani akarsz? – Alisza a nappaliban ült egy fotelben könyvvel a kezében, fel sem nézett. – A kést inkább élezd meg, Gyenyisz. Teljesen tompa… mint te.
A férfi tehetetlenül felordított, visszahajította a kést, és kiviharzott a lakásból.
Az utcán nem a hideg rázta, hanem a düh. Tíz év házasság után az „árnyék” életre kelt. Rohant az úton, embereket lökdösve. A fejében egyetlen gondolat zakatolt: „Elpusztítani. Helyére tenni.”
– Hé, vigyázz! – szólt rá egy sportos férfi.
– Bocsánat! – Gyenyisz azonnal összehúzta magát. – Nem szándékosan…
Gyűlölte magát ezért. Másokkal szemben gyáva volt, minden dühét Aliszán töltötte ki.
Közben otthon Alisza ürességet érzett. Az ablakhoz lépett, és meglátta a férjét. És valakit, aki mintha a semmiből jelent volna meg. A férfi füstöt fújt ki, amely nem oszlott szét, hanem kígyóként Gyenyisz orrába kúszott.
– Mi a… – suttogta Alisza, de ekkor megszólalt a csengő.
Az ajtóban az alsó szomszéd, Zina néni állt, dühösen.
– Mi folyik itt?! – kiabálta. – Táncolnak vagy bútort tologatnak?
Alisza bocsánatot akart kérni, de észrevette: az öregasszony kezében cigaretta volt. A füst sűrűsödni kezdett.
– Maradj nyugton – mondta Zina mély, idegen hangon.
Alisza megdermedt. A füst az arcához ért, majd az orrába húzódott. Hamu és fahéj ízét érezte.
Aztán Zina eltűnt.
Alisza az ajtónak dőlt, kapkodva a levegőt. A mellkasában furcsa meleg áradt szét. A félelem eltűnt. Csak hideg, tiszta elszántság maradt.
Egy óra múlva Gyenyisz visszatért.
– Miért nem takarítottál? – ordította.
Alisza letette a könyvet, felállt, mozdulatai lassúak és nyugodtak voltak.
– Te fogsz takarítani, Gyenyisz. Ahogy megígérted. Aztán beszélünk.
— Miről a pokolról beszélhetnénk mi ketten?! — ordította, felemelve a kést.
Alisza elmosolyodott, és ettől a mosolytól Gyenyisznek igazán hideg lett. Nem volt benne félelem. Nyugodt, jóllakott ragadozó magabiztossága volt.
— Rólunk. A válásról — lépett felé. — A lakás az enyém, ezt tudod. A holmidat holnap elviheted. Gyerek nincs — aláírjuk a papírt, és szabad vagy.
Gyenyisz úgy szorította a kést, hogy elfehéredtek az ujjai. Belül vihar tombolt benne. Úgy érezte, a teste mindjárt szétszakad a düh feszítésétől. A füst, amely pár órája költözött belé, örvénylő spirálokban kavargott, táplálva a haragját, egyre növelve azt.
— Nem hagysz el engem — rekedten suttogta, és a hangja idegen volt — mély, vibráló. — Tőlem senki nem megy el.
Rávetette magát. Alisza meg sem mozdult. Könnyedén, mintha játszana, elkapta a kezét a késsel. Ujjai, amelyek vékonynak és gyengének tűntek, most acélbilincsként szorítottak. Gyenyisz rángatta, de még a csuklóját sem tudta megmozdítani.
— Ostoba — suttogta Alisza, a szemébe nézve. Pupilláiban hamu kavargott. — Tényleg azt hitted, hogy ez csak úgy történik? Hogy erőt kapsz csak úgy?
Kitépte a kést a kezéből, és könnyedén a sarokba dobta. Fegyver nélkül Gyenyisz érezte, ahogy a düh helyét ősi rettegés veszi át. Mi ez a lény? Ez nem a felesége. Ez egy szörny az ő testében.
— Ki vagy te? — lehelte.
— Én te vagyok, Gyenyisz. Csak jobb. Én vagyok a haragod, amellyel annyi éven át etettél. Azt hitted, eltűnik a semmiben? Nem. Felhalmozódott. Bennem. És ma… ma segítettek felszabadítani.
Alisza elengedte, és Gyenyisz a falnak csapódott, mintha láthatatlan erő taszította volna el. A földre csúszott, reszketve.
— Ne gyere közelebb! — kiáltotta, fejét védve. — Ne gyere hozzám, szörnyeteg!
— Szörnyeteg? — keserűen elmosolyodott Alisza. — Szörnyeteg az, aki tíz évig kínozott egy védtelen embert. De most… most már nincs védtelen ember.
Az öltözőasztalhoz lépett, és belenézett a tükörbe. A tükörkép egy pillanatra eltorzult: sötét, füstből szőtt alak jelent meg benne, amelynek belsejében vörös mag pulzált. Az alak rákacsintott. Alisza nem ijedt meg. Visszabólintott.
— Isten veled, Gyenyisz — mondta, anélkül hogy megfordult volna. — Holnap a közjegyzőnél várlak. Ha jössz — jó. Ha nem — én jövök el hozzád. Akkor rövidebb lesz a beszélgetés.
Kiment a hálószobából, magára hagyva a férfit, aki állati félelemben fetrengett a földön.
Harmadik rész: Átalakulás
Gyenyisz hajnalig a földön feküdt. Hol elájult, hol felriadt rémálmokra, amelyekben füstárnyak üldözték. Hajnalban támolyogva a fürdőbe ment, és a tükörbe nézett. Beesett, szürke arc nézett vissza rá őrült szemekkel. Amikor kifújta a levegőt, vékony hamucsík tört elő az orrából. Köhögni kezdett, a mosdóba köpött — a köpet fekete volt, mint a kátrány.
— Mi történik velem? — suttogta, érezve, hogy belül valami ég és lüktet. Az a harag, ami mindig hajtotta, most betegséggé vált, fekéllyé, amely belülről emészti.
Nem ment be az irodába. Életében először üzent a főnökének: „Beteg vagyok. Táppénzen.” A főnök egy perc múlva visszahívta káromkodva, de Gyenyisz lenémította. Nem érdekelte.
Napközben, mint egy árnyék, a városban bolyongott. Kerülte az otthonát, és végül egy régi parkba tévedt a város szélén. Leült egy padra egy elhagyott szökőkút mellett.
— Rosszul nézel ki, fiam — szólalt meg mellette egy recsegő hang.
Gyenyisz összerezzent. Egy fekete kendős öregasszony ült mellette. Megesküdött volna, hogy egy pillanattal korábban még nem volt ott. Kezében cigaretta parázslott.
— Ki maga? — kérdezte rekedten.
— Én? — vigyorgott fogatlanul. — Az, aki erőt ad a gyengéknek. Csak te, drágám, nem tudtad megtartani. Odaadtad az asszonynak. Szégyen.
Gyenyiszben fellángolt a harag.
— Ő tette ezt velem! Már nem is ember! Füst van benne is!
— Tudom — fújt ki egy füstkarikát az öregasszony. — Az, aki a feleségedben van, régi barátnőm. Szeret játszani. Párokat keresünk: egy zsarnokot és egy áldozatot. A zsarnok haragot kap, hogy még kegyetlenebb legyen, az áldozat erőt, hogy visszavágjon. És figyeljük, mi lesz belőle.
— Maguk… démonok? — suttogta.
— Mi a szél vagyunk — nevetett. — Mi a hamu vagyunk. Kiégett lelkek maradéka. A ti szenvedélyeitekből élünk. Ti pedig játékok vagytok.
— Miért mondja ezt el?
— Mert a játék véget ért — az öregasszony elszívta a cigarettát, amely egyszerűen eltűnt. — Vesztettél. A feleséged elvált tőled. Téged pedig belülről emészt a harag, amit mi tápláltunk benned. Öt nap múlva hamuvá válsz. És mi belélegezzük.
Gyenyisz felordított, és rávetette magát — de a kezei áthatoltak rajta, mintha köd lenne. Az öregasszony eltűnt, csak a dohány és kén szaga maradt.
— Nem… — suttogta Gyenyisz. — Nem akarom így.
Negyedik rész: Szövetség
Alisza gyorsan elintézte a válást. Gyenyisz elküldte e-mailben az útlevele másolatát és a beleegyezést. Már nem érdekelte semmi. Érezte, hogy belülről elfogy.
Aznap este, amikor megérkezett az értesítés a válásról, Alisza a konyhában ült, teát ivott, és a naplementét nézte. A benne élő füstlény — Litra — már nem rejtőzött. Néma párbeszédet folytattak.
— Szabad vagy — suttogta a hang. — És erős. Maradhatok veled örökre. Adok neked mindent: magabiztosságot, hatalmat, védelmet.
— És te mit kapsz? — kérdezte Alisza.
— Otthont. Egy testet, amelyben élhetek. Te tökéletes vagy. Elfogadtál harc nélkül.
— És ő? — biccentett az ablak felé.
— Meghal. Őt Glib emészti — aki korábban bennem volt. A férjed gyenge. Nem bírta az erőt. Glib felemészti, és új játékot keres.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Alisza kinyitotta. A küszöbön ugyanaz a zömök, melegítős férfi állt, akit Gyenyisz előző nap meglökött. Csakhogy a szeme teljesen üres volt, és amikor lélegzett, füstcsíkok szálltak ki a szájából.
— Szia, Litra — mondta a férfi mély, vibráló hangon. — Gratulálok az új szerzeményhez.
— Neked is, Glib — válaszolta nyugodtan Alisza/Litra. — Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan kiszabadulsz abból a jelentéktelenből.
— Egy nap alatt összeroskadt — vigyorgott Glib. — Újat kellett keresnem. Ez itt dühös, erős. Tökéletes. Sokáig maradok.
— Mit akarsz?
— Beszélni. Arra gondoltam… elegem van ezekből az apró emberekből. Családi drámák, hétköznapi nyomor… unalmas. És te?
— Szabad vagyok — vont vállat Alisza. — Keresem, mire használjam az erőmet.
— Van egy ötletem — lépett be Glib engedély nélkül, és leült a kanapéra. — Évszázadok óta itt szenvedünk. Mi lenne, ha nem egyenként kínoznánk őket, hanem választanánk valakit, akitől ezrek függenek?
Litra érdeklődve félrebillentette a fejét.
— Például?
— Mondjuk ezt a várost — intett az ablak felé Glib. — Hamarosan polgármester-választás lesz. A jelöltek mind ambiciózus ragadozók. Beléphetnénk egyikükbe. Ketten. Egyesítve az erőnket.
— Ketten egy testben? — ráncolta a homlokát Litra. — Szűk lesz.
— De szórakoztató. Képzeld el: egy polgármester, akit két dühdémon irányít. Olyan döntéseket hoz majd, amelyek egy egész város életét befolyásolják. Háborúkat szít, kifosztja a költségvetést, tönkreteszi a szociális rendszert. Emberek ezrei lesznek szerencsétlenek. Mi pedig ebből táplálkozunk. Lakoma lesz!
Alisza szeme hamuszínű lánggal villant fel.
— Ez… grandiózus — suttogta. — De kibírja a test?
— Megtaláljuk a megfelelőt. A legkapzsibb, leggonoszabb jelöltet. Már most is üres belül. Mi majd kitöltjük.
— És mi lesz velünk? — kérdezte Litra. — Nem veszekszünk majd az irányításon?
— Felváltva dolgozunk — vigyorgott Glib. — Vagy együtt. Én a düh, te a hideg bosszú. Tökéletes páros.
Csend lett. A szobában égett, füstös szag terjengett.
— Rendben — mondta végül Alisza. — De ez a város… túl szürke. Kezdjük kisebben. Van egy főnök, akit ismerek. A volt férjemet majdnem infarktusba kergette. Biztos benne is forr valami.
— Egy főnök? Az jó — dörzsölte a kezét Glib, és szikrák pattogtak róla. — Hatalom kis emberek felett. Gyakorolunk. Aztán jöhet a polgármester.
Alisza felállt, eligazította a ruháját. A tükörben már nem egy fáradt nő nézett vissza, hanem valami ősi, sötét és félelmetesen gyönyörű lény.
— Akkor hát — mondta a tükörképének — kezdjük az új életet. Félelem és bűntudat nélkül. Hamuval a mellkasunkban.
Epilógus: A vihar előtt
Három nappal később Gyenyisz főnöke, Ivan Petrovics Krupszkij kiváló hangulatban lépett ki a munkahelyéről. Épp kirúgott három alkalmazottat, leordította a titkárnőt, és rengeteg pénzt spórolt a prémiumokon. Úgy érezte, ő a világ ura.
Az iroda előtt egy fiatal nő lépett hozzá, szomorú szemekkel, és arra kérte, írjon alá egy petíciót a hajléktalan állatok védelmében.
— Takarodj, idióta — mordult rá Krupszkij, félrelökve.
— Elnézést… — hebegte a nő, de a szemében egy pillanatra hamuszín fény villant.
Krupszkij beült fekete terepjárójába, és elégedetten beindította a motort. Nem vette észre, hogy a hátsó ülésen két árnyék sűrűsödik. Az egyik nehéz, gonosz, vörösen izzó szemekkel. A másik karcsú, füstből szőtt.
— Na, Glib, kezdjük? — susogta Litra hangja.
— Várj — morogta Glib. — Hadd érjen haza. Zárt térben jobb megszállni.
Krupszkij tüsszentett, és úgy tűnt neki, mintha egy arc villant volna fel a visszapillantó tükörben. Megdörzsölte a szemét.
A terepjáró elindult az esti város fényei között, magával hozva egy sokkal félelmetesebb veszélyt, mint egy egyszerű gonosz főnök. Előtte választások, nagypolitika és ezernyi lélek állt, amelyek hamarosan két lény táplálékává válnak.
Valahol a város szélén, egy üres lakásban, a padlón egy marék szürke hamu hevert. A résnyire nyitott ablakon beáramló szél szétfújta a sarkokba. Gyenyisz Vetrovból, a családi zsarnokból semmi sem maradt, csak egy válási ügy irataiban őrzött emlék és ez a névtelen por, amelyet egyszer talán valaki belélegez… és egy kicsit gonoszabbá válik tőle. A kör bezárult, hogy újra megnyíljon egy még nagyobb, végtelen játékban, amelyet az árnyak játszanak az emberek világában.
