Éjszaka gyakran hívnak. Az emberek valamiért meg vannak győződve róla, hogy ha állatorvos vagy, akkor köteles vagy az univerzum összes kérdésére válaszolni — különösen hajnali kettőkor, félálomban, macskával a mellkasodon.
De ezúttal nappal érkezett a hívás. A női hang olyan fáradt volt, mintha épp most élt volna át egy álmatlan éjszakát, és akaratlanul is az órára pillantottam — hogy meggyőződjem róla, valóban a helyes időt mutatja.
— Jó napot, ez Péter rendelője? — a hang óvatos volt, mintha attól tartana, hogy mindjárt megharapom.
— Igen, rendelő. És Péter én vagyok.
— Nadezsdának hívnak. Mára van időpontom önhöz. Van egy… problémám a macskámmal. Nem hagy aludni.
„A macskával” és „nem hagy aludni” — ez nagyon tág megfogalmazás. Bármi lehet: a bolháktól a kapuzárási pánikig.
— Jöjjenek be, kiderítjük — mondtam. — Állatot és álmatlanságot együtt fogadunk.
Nadezsda csendesen, szinte áhítattal lépett be a rendelőbe. Olyan ötven év körüli lehetett, rendezett frizura, elegáns kabát — mintha valami fontos helyre érkezne. A táskáját nem engedte el — mintha az egész élete benne lenne. A hordozót úgy tartotta, mint egy kristálydobozt; odabent valami elégedetlenül megmozdult.
— Ő Markíz — mondta. — Bár éjszaka egyáltalán nem „markíz”. Akkor inkább valami kórházi nővér.
Letette a hordozót az asztalra, és két nagy sárga szem azonnal vizsgálni kezdett. Szürke, bolyhos macska, mint egy füles labda. Felmérte, hogy nem jelentek veszélyt, és méltóságteljesen a sarokba tette a fejét.
— Nos, lássuk azt a nővért — mondtam. — Meséljen.
Nadezsda úgy sóhajtott, mintha nem is a macskára, hanem az egész világra panaszkodna:
— Minden éjjel felébreszt. Nem csak zajong — kitartóan. Három-négy körül odajön, manccsal megütögeti az arcomat. Ha nem kelek fel — erősebben üt, akár bele is harap. Rángatja a takarót, fel-alá mászik rajtam, amíg fel nem kelek és ki nem megyek a nappaliba a kanapéra. Csak akkor nyugszik meg.
— És mi baja van a kanapéval? — kérdeztem.
— A kanapén megnyugszik — mondta sértetten. — Befekszik a párnámra a hálóban, és reggelig alszik, én meg a kanapén. Már gyűlölöm azt a kanapét. Ott aludtam, amikor a férjem horkolt — most meg a macska váltotta le.
Ránéztem Markízra. Méltóságteljesen úgy tett, mintha ott sem lenne.
— Mióta tart ez?
— Három hónapja. Először azt hittem, tavasz, hormonok, megbolondult. Aztán nyár, hőség. Most ősz van, és még mindig nem hagyja abba. Régebben mellettem aludt, mint egy rendes macska. Most elzavar.
Oldalra nézve sóhajtott:
— Magas a vérnyomásom, Péter. Gyógyszert szedek. Normálisan kellene aludnom, reggel dolgozni megyek. A házunk gondnoka vagyok — már egyetlen lift is elég hozzá… Én meg úgy nézek ki, mint egy zombi. Már utálom. Párszor bezártam a konyhába — üvöltött, a szomszédok dörömböltek.
— Azt gondolja, megőrült a macska? — kérdeztem.
— Ki más? — csattant fel. — A terapeutám azt mondta: „idegi”, felírt nyugtatót. Beszedtem — nem lett könnyebb az ébredés. Nem lehetne neki adni valamit, hogy ne rohangáljon?
Kinyitottam a hordozót. Markíz először úgy tett, mintha esze ágában sem lenne kijönni, de a kíváncsiság győzött. Nagy, nehéz, fényes szőrű, tiszta tekintetű, egyenletes légzés, rendes szívhang. Egészséges macska. Semmi „nővérkedés”.
Viszont látszott, hogyan néz a gazdájára. Nem úgy, mint anyára — inkább mint egy személyes projektre. Aggódva, de nem pánikban.
— Mindig nyugodt volt? — kérdeztem.
— Nyugodt — bólintott Nadezsda. — Amíg a férjem élt, tökéletes volt. Jobban szerette őt, mint engem. Együtt nézték a focit. Aztán a férjem meghalt, a macska hozzám pártolt. Együtt aludtunk. Még örültem is, hogy legalább valaki lélegzik mellettem.
— Most meg nem akarja, hogy maga mellette lélegezzen — mondtam.
— Pontosan! — kapta fel a fejét. — Viccelem is, hogy ki akar túrni a hálóból. Szemtelen.
Markíz odajött, és rátette a mancsát a cipőmre. Lelkiismerete volt neki elég.
— Pontosítsunk — mondtam. — Azt mondja, három-négy körül ébreszti?
— Igen, szinte mindig.
— Előtte rendesen aludt?
— Azt hiszem — vont vállat. — Tizenegykor lefekszem, beveszem a vérnyomáscsökkentőt, és elalszom. Aztán… mintha valahova lezuhannék, és ő onnan húzna vissza.
— Felébreszti — és hogyan érzi magát ilyenkor?
— Rosszul — vallotta be. — Nehéz a fejem, kalapál a szívem, száraz a szám, néha levegőt sem kapok. Egy tabletta a nyelv alá — aztán ki a kanapéra. Húsz perc múlva enyhül.
Feltettem még néhány pontosító kérdést: horkolásról, légzéskimaradásról, furcsa éjszakai érzésekről. Ez már inkább az ember orvosára tartozik, nem az állatorvosra — de ha a macska reagál az éjszakai „jelzésekre”, akkor ott valami fölött elsiklottunk.
— Nézze — mondtam. — Szeretem az állatokat, de itt nem a macska a fő páciens.
— Ezt hogy érti? — lepődött meg Nadezsda.
— Markíz egészséges. Nem bolondult meg, és nem gyűlöli a hálószobáját. Az fontos neki, ami önnel történik éjszaka: a hirtelen mozdulatok, a nehéz légzés, a légzésszünetek. Megijeszti, amit érzékel. Addig ébresztgeti, amíg más testhelyzetbe nem kerül, vagy át nem megy egy másik kanapéra, ahol könnyebben kap levegőt.
Nadezsda úgy nézett rám, mintha valami házi szellemről beszéltem volna.
— Azt akarja mondani… hogy megment engem?
— Bizonyítani nem tudom — tártam szét a kezem. — Nem tudunk szenzorokat tenni önre és a macskára. De az az érzésem, hogy a szervezete jelzéseire reagál, nem holmi szeszélyre.
— De a terapeuta azt mondta: „idegi” — ellenkezett.
— Kiváló — bólintottam. — Az „idegi” univerzális diagnózis. De önnél magas vérnyomás, szapora szívverés, levegőhiány jelentkezik, és a macska rendszeresen felébreszti. A terapeuta helyében vérvizsgálattal kezdeném, megnézném a szívet és a légzést. És csak utána döntenék a továbbiakról.
— Vizsgálat? Vér? — kérdezte vissza.
— Bármilyen — mondtam. — A lényeg, hogy fogadjuk el: lehet, hogy nem a macska a gond. Én nem kezelhetem önt, állatorvos vagyok. De határozottan javaslom: menjen el orvoshoz, és mondja ezt: „A macskám minden éjjel felébreszt, rosszul vagyok, vizsgálják meg a szívemet, a légzésemet és a vérképemet.”
Nadezsda féloldalasan elmosolyodott.
— Ki fognak nevetni.
— Nevessenek — feleltem. — De maga életben marad. A macska pedig teszi a dolgát.
Tartottam egy kis szünetet, majd hozzátettem:
— És semmilyen nyugtatót nem adok neki. Nem azért, mert fukar vagyok, hanem mert ha most elnyomjuk a riadalmát, megszűnik az ingyenes éjszakai riasztó. És akkor kellemetlenül érezném magam maga miatt.
Kissé sértődötten ment el. Látszott: macskapróblémát jött megoldani, és végül saját problémával távozott. Ez mindig kellemetlen. Könnyebb az állatot hibáztatni, mint beismerni, hogy néha mi magunk borítjuk fel az egyensúlyt.
Őszintén szólva akkor nem voltam biztos benne, hogy valóban eljut a rendelőintézetbe. Sokan ilyenkor legyintenek: „Ugyan, kibírom.”
De pár hét múlva Nadezsda újra megjelent — hordozó nélkül, egyedül. Úgy nézett ki, mint aki nem egy vizsgálaton, hanem egy teljes vizsgaidőszakon van túl.
— Péter — mondta már az ajtóból. — Jelentéssel jöttem.
Szeretem, amikor jelentéssel jönnek. Olyan ez, mint befejezni egy sorozatot: tudni akarod a történet végét.
— Hallgatom, Nadezsda.
Leült, az ölébe tette a táskáját, és mélyet sóhajtott.
— Elmentem a terapeutához, ahogy tanácsolta — kezdte. — Először elmosolyodott: „A macska ébreszt? Akkor tessékelje ki.” Én meg mondtam: „Itt a beutaló az állatorvostól.”
Elfintorodtam:
— Ezt kár volt így. A humán orvoslással törékeny a fegyverszünetünk.
— Nem érdekel — legyintett. — Fáradt voltam. Azt mondtam: „Legalább egy vérvizsgálatot csináljanak, tudni akarom, mi van velem.” Vettek teljes vérképet, biokémiát, cukrot. Pár nap múlva telefon: „Jöjjön be rendelésre.”
— Ez általában nem jelent túl sok jót — jegyeztem meg.
— Így is lett — bólintott Nadezsda. — Az értékeim az egekben. Azt hittem, csak szeretem az édességet. Kiderült: cukorbetegség. A leletek és a tünetek alapján is. Elküldtek endokrinológushoz. Hosszan nézte az adatokat, és kérdezte: „És éjszaka hogy van?” Mondtam: „Rosszul. A macska felébreszt, ugrál a vérnyomásom, kiszárad a szám.” Azt mondta: „Nem a macska a hibás. Éjszaka leesik a cukorszintje. A szervezet pánikba esik, a szív ver, a légzés felborul. A macskának ez nem tetszik.”
Elmosolyodott:
— Először azt hittem, maga és az endokrinológus összebeszéltek. Aztán megmutatta a kinyomtatott görbét — a 24 órás cukormonitorozást. Szépen látszik: hajnali háromkor zuhanás, három tízkor emelkedés, négykor még egy. Pont akkor, amikor Markíz felébreszt.
Csendben bólintottam.
— Most kaptam egy részletes útmutatót, hogyan éljek, mit egyek, gyógyszerek, injekciók… Először sírtam, mint akinek ítéletet hirdettek. Aztán arra gondoltam: mi lett volna, ha a macska nem kiabál? Aludtam volna tovább. Ki tudja, hogyan…
Elhallgatott.
— Szóval… köszönöm, hogy nem engedte „lenyugtatni”.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Vannak pillanatok, amikor a belső cinikus meghátrál a belső optimista előtt.
— Hogy van Markíz? — kérdeztem.
— Ez a legérdekesebb — mosolyodott el. — Amint beállították a kezelést, szinte teljesen abbahagyta a hajszolást. Az első pár éjjel még ellenőrzött, megbökött a mancsával. Aztán láthatóan megnyugodott. Most mellettem alszik. Ha túl sok édességet eszem — nézett rám bűnbánóan — akkor azért még jön.
— Van már otthoni vércukormérője — állapítottam meg.
— Igen, bundás — bólintott. — Az „akkumulátora” nedves macskaeledel.
Kikísértem az ajtóig, és csak utána engedtem meg magamnak egy nagy levegőt.
Lehet mondani, hogy „csak véletlen”, vagy hogy „ne emberiesítsük az állatokat”. De amikor már a tizedik esetet látod, hogy macskák és kutyák reagálnak vérnyomásra, cukorszintre, rohamokra — elkezded ezt külön diagnosztikai szolgálatként kezelni.
Nem tudják, mi az a hipoglikémia, nem olvasnak leleteket, nem értik az endokrinológiai szakvéleményeket. Egyszerűen együtt élnek az emberrel, és észreveszik, hogy hajnali háromkor valami „nem stimmel”: más a szag, más a légzés, más a szívritmus. Két lehetőségük van: elbújni a kanapé alá, vagy odamenni és manccsal megbökni az arcot. A többség a másodikat választja.
Mi pedig utána panaszkodunk: „A macska nem hagy aludni, a kutya ugat.” Nyugtatót adnánk, megmutatnánk, ki a gazda, kiköltöztetnénk a konyhába, „jó kezekbe” adnánk. Bármit — csak ne kelljen feltenni az egyszerű kérdést: nem nekem kellene orvoshoz mennem?
Ezért nem szeretem az álmatlanságot — a sajátomat sem, másét sem. Ha a macska katonás léptekkel menetel rajtad, és az ágyról a kanapéra kerget, lehet rossz szokás. De néha egy apró, kitartó, élő sziréna. Nem mondja ki, hogy „magas a cukorszintje” vagy „ideje vizsgálatra menni”. Csak ébreszt újra és újra — szó szerint és átvitt értelemben is.
És igen, én továbbra is állatorvos maradok. Nem állítok fel diagnózist embereknek, és nem osztogatok „mindenre jó” tablettákat. De ha választani kell aközött, hogy „lenyugtassuk a macskát” vagy „elküldjük a gazdát vizsgálatokra” — mindig az utóbbit választom. Legalább gondolatban.
A macskák néha nem hagynak aludni. De még gyakrabban nem hagyják, hogy csendben tönkretegyük az egészségünket.
