Majdnem észre sem vettem. Körülbelül éjfél lehetett, az M–06-os úton haladtam, amikor a fényszóró sugara elkapott egy halvány felcsillanást — a nyakörv fémje villant meg, mint valami figyelmeztetés. Megdermedt a szívem.
Hetvenéves vagyok. Negyvenöt évnyi út áll mögöttem. Vezettem felhőszakadásokban, hóviharokban, ködön át, ahol kinyújtott karnyújtásnyira sem lehetett látni. Sok mindent láttam. De életemben még soha nem tapostam olyan erővel a fékre, mint azon az éjszakán.
Azt hittem, valami állat van az úton — szőr, csillogó szemek… De ez egy gyerek volt.
Aprócska, talán alig több mint egyéves. Térden kúszott a nyugati sávban. Csak egy pelenka volt rajta. Az autók elsuhantak mellette, kikerülték. De senki sem állt meg.
A nyakörv bőrből volt, erős, mintha harci kutyának készült volna. A lánc utána vonszolódott. Sírt. A térdei véresek voltak. Haladt az országúton, mintha keresne valakit. Mintha tudta volna, hogy meg fogok jelenni. Hogy valaki végre megáll.
Közelebb hajtottam. Az arca sötétben volt, de három dolgot így is észrevettem, amitől megfagyott bennem a vér: a kezeit cigarettaégés nyomai borították; a lánc elszakadva lógott, mintha kiszabadult volna…
De a legerősebb benyomást nem is a látvány tette rám, hanem egy hang mélyen bennem. Azt suttogta: „Valami nincs rendben. Egyáltalán nincs rendben.”
Azonnal felhívtam a 102-t, mindent elmondtam az ügyeletes tisztnek. Egy pillanatra elhallgatott… aztán belekiáltott a telefonba:
„Ez nem gyerek! Meneküljön! Azonnal!..”
— kiáltotta a telefonba. — Ez csapda. Figyelik magát!
Abban a pillanatban megértettem, hogy nem tudom, mit tegyek. Olyan volt, mint egy rémálom, és éreztem, hogy valami borzalmas dolog határán állok. Körbenéztem. Körülöttem csend volt, az országút üresen húzódott. Úgy tűnt, mintha az egész világ megdermedt volna.
Aztán újra megláttam őt. A kislány felemelte a fejét, és a tekintete találkozott az enyémmel. Ekkor vettem észre még valami különöset — a szemei… idegenek voltak. Nem egy gyerek szemei, hanem valami lényé. Meghatározhatatlan, félelmetes tekintet.
Hirtelen megfordítottam a furgont, és elhajtottam, nem tudva, mit tegyek дальше. Tudtam, hogy menekülnöm kell, de belül elviselhetetlen szorongás marcangolt. Bekapcsoltam a rádió jelzőfényét, és tovább haladtam az úton, mintha félálomban lennék. A tekintetem újra és újra visszatért azokhoz a sötét szemekhez, amelyek üldöztek. Valami nem volt rendben. Valami kimondhatatlanul rettenetes.
Néhány perc múlva megálltam, hogy levegőt vegyek. A távolban, a horizonton néhány autót láttam az út szélén. Nem mozogtak. Odahajtottam hozzájuk, és észrevettem, hogy az autók elhagyatottak voltak, a sofőrök eltűntek. Kicsit távolabb egy fémkerítés állt, amelyre nem emlékeztem. És hirtelen megértettem, hogy már nem azon az úton vagyok, ahol korábban. Ez egy másik hely volt. Egy erdei út, sötét és félelmetes.
Kiszálltam a furgonból, próbáltam megérteni, hogyan kerültem ide. És ismét éreztem a tekintetét — ott, a sötétben. A kislány állt, mintha várna valamire. Vagy valakire. Felé fordultam, és abban a pillanatban megmozdult, mint egy állat. Megdermedtem, és a szemei… azok nem lehettek emberiek.
A kislány keze felém nyúlt. Ösztönösen hátrahőköltem, és abban a pillanatban valami fenyegető repült ki a sötétségből — egy hatalmas, fekete test. Gyorsan megértettem, hogy ez nem egy teremtmény volt, hanem valami sokkal rosszabb. Egy szörnyeteg az árnyékból.
Összeszorult a szívem, az elmémben pedig kitört a pánik. A kislány nem volt ember. És ez még csak a kezdet volt.
