— Tényleg azt hiszed, hogy elhiszem ezt a „sürgős értekezletet” szombat este, Vadim? — Olena az ajtóban állt, karját a mellkasán összefonva, és figyelte, ahogy a férje idegesen betuszkolja a bőr aktatáskába a telefon töltőjét és egy váltóinget.
— Ne lustálkodj már, ne kezdd, jó? — Vadim még csak hátra sem nézett, tovább kotorászott a komód fiókjában. — Ég a szerződés a kínaiakkal. Tudod te is: időzónák, meg minden ilyesmi. Ha most nem egyeztetjük a szállítást, a cég milliókat bukik. Azt akarod, hogy prémium nélkül maradjunk szilveszter előtt?
— Kínaiak, értem — Olena elmosolyodott, de a hangjában nem irónia, inkább fáradtság csengett. — És mondd csak, a kínaiakkal való tárgyaláshoz miért volt feltétlenül szükséged arra az új parfümre, amit öt perce fél üveggel magadra locsoltál? Zoomon keresztül is érzik a szagot?
Vadim egy pillanatra megmerevedett, válla megfeszült, de azonnal magára öltötte a sértett tisztesség álarcát, és a felesége felé fordult.
— Ez elemi higiénia, Olena. És tisztelet a partnerek iránt. Étteremben találkozunk, különteremben. Illik jól kinézni és jó illatúnak lenni.
— Étteremben… — visszhangozta a nő. — Értem. Pedig azt hittem, azt mondtad, az irodában lesz az értekezlet.
— Az irodában kezdünk, utána vacsorázni megyünk. Elég a kihallgatásból! — csattant fel, és idegesen összecsapta az aktatáska zárját. — Ezt értünk csinálom. A családért. Ja, és rendeltem neked egy futárt, hoznak valamit. Apróság, de kedves. Hogy ne duzzogj.
Olena meglepetten felvonta a szemöldökét. Vadim már öt éve nem adott ajándékot csak úgy. Általában kimerült a dolog egy csokor tulipánban március nyolcadikán és egy kozmetikai boltba szóló utalványban a születésnapján.
— Mit rendeltél?
— Meglepetés — mordult fel, miközben a telefonján ellenőrizte az üzeneteket. — Fürdőszett, a kedvenc tusfürdőd, vagy valami ilyesmi. Lazíts este, amíg én dolgozom. Na, futok.
Gyorsan, szárazon megcsókolta az arcát — mintha megégette volna magát —, és már ki is rohant a lépcsőházba.
Olena a folyosón maradt, hallgatta, ahogy léptei egyre távolodnak a lépcsőn. Tudta. A női intuíció félelmetes dolog: sosem hibázik, még akkor sem, amikor könyörögsz neki, hogy tévedjen. „Kínaiak”, „értekezlet”, új parfüm és ide-oda cikázó tekintet. A kirakós túlságosan könnyen összeállt. De nem volt ereje botrányt csinálni.
Kiment a konyhába, töltött magának egy pohár hideg kávét, és leült az ablak mellé. Lent, a ház bejáratánál feltűnt Vadim alakja. Nem a saját autójához ment. Egy „Comfort Plus” taxiba szállt be. Olena szomorúan elmosolyodott. A kínaiakhoz nem saját kocsival jár az ember? Vagy egyszerűen nem akarja „megmutatni” az autót egy idegen ház előtt?
Két óra múlva megszólalt a csengő.
— Kiszállítás! — harsogta egy fiatal hang az ajtó mögül.
Olena ajtót nyitott. A küszöbön egy lihegő futár állt sárga dzsekiben, hatalmas hátizsákkal a vállán.
— Negyvennyolcas lakás? Vadim Nyikolajevics rendelte?
— Igen, ő a férjem.
— Tessék. Két csomag volt a rendelésben, de az alkalmazásban valami hiba miatt összekeveredtek a címek, a vezetéknév alapján igazodtam. Kér ajándékcsomagolást?
A fiú egy sűrű, nehéz csomagot nyújtott át drága, aranynyomásos dizájnerpapírban. Olena meglepődött. Egy „tusfürdőhöz” ez a csomagolás túl hivalkodó volt.
— Öö… talán. Azt mondta, meglepetés.
— Akkor szép estét! — a futár már rohant is lefelé, átugorva a lépcsőfokokat.
Olena becsukta az ajtót, és a nappaliba ment. A csomag kellemesen húzta a kezét. Furcsa. Vadim sosem költött csomagolásra, általában mindent szupermarketes nejlonszatyorban hozott haza. Talán tényleg alaptalanul gyanakszik? Talán valóban meg akarta lepni, bűntudatból a sok munka miatt?
Leült a kanapéra, és óvatosan kibontotta a selyemszalagot. Odabent nem tusfürdő volt. És nem is fürdőszett.
Egy mély kék színű, bársony ékszerdoboz feküdt benne.
Olena szíve kihagyott egy ütemet. Talán…? Gyűrű? Fülbevaló? A tizenötödik házassági évfordulóra, amit egy hónapja elfelejtett?
Reszkető ujjal felnyitotta a fedelet.
Odabent, egy fehér selyempárnán, egy nyakék ragyogott. Nem bizsu volt. Olena, bár nem volt szakértő, azonnal megértette: fehérarany és gyémántok. Finom, kifinomult munka. A kompozíció közepén egy nagy, csepp alakú zafír szikrázott. Az ékszer egy vagyonba kerülhetett. Biztosan többe, mint Vadim háromhavi fizetése, amire állandóan panaszkodott.
— Istenem… — lehelte.
A doboz alatt egy képeslap sarka villant. Olena kihúzta. Egy kis, vastag kartonlap volt. Rajta Vadim ismerős, lendületes kézírásával ez állt:
„Az én szeretett, szenvedélyes Kis Halacskámnak. Legyen ez a kő emlékeztető a szemed színére, amikor rám nézel. Várlak este. A tiéd: V.”
Olena háromszor is elolvasta a szöveget.
„Kis Halacskámnak.”
Nem Olenának.
Nem a feleségének.
Nem Lenuskának, ahogy akkor hívta, amikor szüksége volt valamire.
„Kis Halacskámnak.”
Olenának barna szeme volt. Teljesen hétköznapi, sötétbarna szem. A zafír semmiképpen sem emlékeztethetett a színükre.
A világ megingott körülötte. Az utcáról beszűrődő zajok eltűntek, csak a fülében zúgó hang maradt. Tehát nem képzelte. Nem paranoia volt.
Vadim vett egy nyakéket. Egy drága, fényűző nyakéket. A szeretőjének.
Neki pedig — a feleségének, akivel tizenöt éve élt együtt, aki mosta az ingeit, és a harisnyán spórolt, hogy ki tudják fizetni a fiuk korrepetitorát — „tusfürdőt” rendelt.
És ez az idióta futár összecserélte a csomagokat.
Olena elképzelte, mi történhet éppen a város másik végén. Valami „Halacska” — biztos fiatal, kék szemű, hosszú lábú — most egy háromszáz rubeles tusfürdős csomagot bontogat.
A nevetés magától tört fel a torkából. Először halk volt, szinte zokogás, aztán egyre hangosabb, egyre hisztérikusabb. Olena nevetett, miközben a kezében szorongatta a kétszázezer rubelt érő (vagy talán még drágább) nyakéket, és a könnyei végigfolytak az arcán.
— Tusfürdő… — nyögte nevetve. — A szokásos „Vad Bogyó” szett, ugye, Vadim? Hogy áztassam magam, és ne kérdezősködjek?
Hirtelen elhallgatott. Felállt, odalépett a tükörhöz, és a nyakához emelte a nyakéket. A zafír hidegen és gúnyosan csillogott. Jól állt neki. Félelmetesen jól.
Ebben a pillanatban megcsörrent az asztalon a telefon. SMS érkezett az anyjától:
„Lenocskám, szia. Az orvos azt mondta, megdrágult a szanatóriumi beutaló. Valószínűleg idén nem tudok elmenni, a nyugdíj nem elég. Nem baj, majd a kertben szívom a levegőt.”
Olena a kijelzőre nézett, majd a nyakékre. Odabent valami átkattant. Az önsajnálat, amely első hullámként elárasztotta, hirtelen elpárolgott, és átadta a helyét egy jeges, józan dühnek.
Eszébe jutott, hogyan üvöltözött Vadim a múlt héten, hogy nincs pénz új téli csizmára neki. Hogyan követelt elszámolást minden egyes fillérről, amit az élelmiszerboltban elköltött.
„Spórolnunk kell, Lenuskám, nehéz idők járnak.”
Nehéz idők? Zafír a Halacskának?
Olena letörölte a könnyeit. Gondosan visszatette a nyakéket a dobozba. Aztán elővette a telefonját, és felhívta az egyik régi iskolai barátnőjét, aki egy nagy zálogházban dolgozott értékbecslőként.
— Tanyja, szia. Ma dolgozol?
— Szia, Len. Igen, nyolcig. Mi történt? Olyan furcsa a hangod.
— Tanyja, sürgősen meg kell becsültetnem és le kell adnom egy dolgot. Nagyon drágát. Címkékkel, blokkal — biztos a dobozban van, a bélés alatt, Vadim mindig ott rejti el.
— Vadim? Eladod az ajándékát? Len, minden rendben köztetek?
— Minden csodálatos, Tanyja. Jobb nem is lehetne. Fél óra múlva ott vagyok. Készítsd a készpénzt.
Vadim éjfél körül rontott be a lakásba. Úgy nézett ki, mintha átment volna rajta egy úthenger. A nyakkendője félrecsúszva, az ingéről hiányzott egy gomb, a haja zilált volt. A kezében szorongatta azt a csomagot az olcsó tusfürdővel, amelyet Lenának szánt.
A lakásban csend volt. Csak a nappaliban égett a villany.
Olena egy fotelben ült, könyvet olvasott. A legszebb köntöse volt rajta, a haja gondosan beállítva, az ajkán halvány mosoly.
Vadim megdermedt az előszobában, zihálva. Az este eseményei úgy peregtek le a fejében, mint egy horrorfilm.
Megérkezés Veronikához (ő volt az a bizonyos „Halacska”). A viharos éjszaka előérzete. A csomag ünnepélyes átadása. A lány sikolya a gyönyörtől… amely egy másodperc alatt váltott át dühödt ordításba, amikor a csomagból egy „Tiszta vonal” márkájú, csalánillatú szettet húzott elő.
— Te most gúnyolódsz velem?! — üvöltötte Veronika, és hozzávágta az üveget. — Ékszert ígértél! Azt mondtad, különleges este lesz! Erre te előállítasz valami aluljárós szappannal?! Takarodj vissza a feleségedhez, te nyomorult zsugori!
Megpróbálta megmagyarázni. Próbálta hívni a futárszolgálatot, de ott senki sem vette fel. Akkor értette meg, hogy a csomagokat összecserélték. És ekkor valódi rémület öntötte el.
Ha a tusfürdő Veronikánál van, akkor a nyakék… Olenánál.
És a cetli. Istenem, a cetli!
Hazafelé menet kifogásokat gyártott magában. Azt mondja majd, hogy vicc volt? Hogy egy kolléganőnek szánta, és csak ellenőrizte a minőséget? Badarság. Azt mondja, hogy neki vette, és a cetli… mit lehet kitalálni a cetlire? Hogy a „Halacska” Olena beceneve? Soha nem hívta így.
Belépett a lakásba, felkészülve a botrányra, az ordításra, a csörömpölő tányérokra.
— L-Lena? — remegett meg árulón a hangja.
Olena felnézett a könyvből. A tekintete tiszta és ragyogó volt.
— Ó, hazajöttél? Milyenek voltak a kínaiakkal a tárgyalások? Sikeresek?
Vadim nagyot nyelt. Miért nem kiabál? Talán nem bontotta ki a csomagot?
— Igen… nehéz volt. Nagyon nehéz. Lene, hallgass meg… jött egy futár…
— Jött! — Olena felragyogott, és letette a könyvet. Felállt, odalépett a férjéhez. — Vadikám, drágám, egyszerűen nem is tudom, mit mondjak.
Vadim megfeszült, a fejét a vállai közé húzta.
— Én… én nem számítottam meglepetésre — folytatta Olena, gyengéden végigsimítva a zakója hajtókáját. — De ilyenre! Túl is szárnyaltad önmagad.
— Tetszett…? — kérdezte óvatosan, miközben hideg verejték futott végig a hátán.
— Tetszett? Vadim, ez csodálatos! Amikor kinyitottam a dobozt, teljesen ledermedtem. Zafír! A kedvenc kövem. Emlékszel, mennyit álmodoztam valami ilyesmiről?
Vadim lába megremegett. Azt hiszi, hogy ez neki szól. Megtalálta a nyakéket. És a cetli? Nem látta a cetlit? Vagy úgy gondolta, hogy a „Halacska” ő maga?
— Hát… igen, persze — próbált mosolyogni, de inkább fájdalmas grimasz lett belőle. — Örömet akartam szerezni neked. Megérdemled. Minden érted van, szerelmem.
Lázasan gondolkodott. Rendben, a fenébe Veronikával. A nyakék persze kár, negyedmillió a kukába, de a házasság megmenekült. Olena elégedett. Nem lesz botrány. Megúszta. Huh.
— És hol van? — kérdezte, a nyakát vizsgálva. — Miért nem vetted fel?
— Ó, felvettem — bólintott Olena. — Tökéletesen áll. Mintha rám szabták volna. Aztán azonban elgondolkodtam.
Az asztalhoz lépett, és felvett egy borítékot.
— Tudod, Vadikám, mi mindig azt mondtuk, hogy a család a legfontosabb. Hogy támogatnunk kell egymást és a szeretteinket.
— Hát… igen — nem értette, mire akar kilyukadni.
— Nos. Tudod, anyának gondjai vannak a tüdejével. Sürgősen szüksége volt egy jó szanatóriumra. De nekünk nem volt pénzünk. Hol az autód, hol a hitelek, hol a „nehéz idők”. És amikor megláttam ezt az ajándékot… megértettem, mennyire szeretsz minket. Ugye nem haragszol?
Vadim úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj.
— Mit… mit csináltál?
— Eladtam — mondta könnyedén és vidáman Lena. — Tányának a zálogházból. Persze áron alul vették át, de a pénz elég volt anyának egy kiszlovodszki beutalóra — ráadásul luxusra, teljes kúrával! — és a legutóbbi telefonhitel törlesztésére is, sőt még maradt is nekünk megélhetésre.
— Te… eladtad… a nyakéket? — suttogta Vadim. Elsötétült előtte a világ. — Eladtad az ajándékot?
— Ne haragudj már! — Olena puszit nyomott az elsápadt arcára. — Azt gondoltam: mire nekem ez a csecsebecse, ha anyának rosszul van? Te tanítottál meg arra, hogy racionális legyek. Ez volt a legjobb tetted az évek során, Vadim. Feláldoztad a titkos tartalékodat anyám egészségéért. Büszke vagyok rád!
Vadim lecsúszott a fal mentén egy puffra. Egy szót sem tudott kinyögni. Ha most kiabálni kezd, hogy ez a szeretőjének volt, halott ember. Ha hallgat, akkor egy idióta, aki negyedmilliót dobott ki, hogy az anyósát üdülni küldje.
— Egyébként — Olena arca hirtelen megváltozott. A mosoly eltűnt, a tekintete acélossá vált. — Mi van abban a csomagban?
Vadim ösztönösen magához szorította a tusfürdős zacskót.
— Ez… ez…
— Ez az a „Vad Bogyó” tusfürdő, aminek hozzám kellett volna megérkeznie? — Olena lépett egyet felé. Most hideg áradt belőle. — A „Szeretett Halacskának” szóló cetli pedig a nyakék dobozában volt.
Vadim megdermedt. Tudta. Kezdettől fogva mindent tudott.
— Lene, mindent megmagyarázok… ez csak vicc volt, szerepjáték…
— Fogd be — mondta halkan, de rendkívüli nyomatékkal. — A játék véget ért, Vadim.
Odament a bejárati ajtóhoz, és tárva-nyitva kinyitotta.
— Összepakoltam a holmidat. A bőröndök a lépcsőházban állnak. Most fogod a tusfürdődet, elmész a te Halacskádhoz — ha még egyáltalán beenged ezzel a „luxus” ajándékkal —, és ide többé nem teszed be a lábad.
— Olena, ezt nem teheted! Ez az én lakásom!
— A tiéd? — felnevetett. — Elfelejtetted, hogy három éve a fiunk nevére írattuk, amikor az adóhatóság elől bujkáltál? Én vagyok a gyám. Úgyhogy jogilag te itt: senki vagy. Most pedig — kifelé.
— De… a pénz… a nyakék… — hebegte, miközben hátrált a folyosó felé.
— Pénz nincs — vágta rá Olena. — Anya holnap reggel repül. A jegyek nem visszaválthatók. Tekintsd ezt a tizenöt évnyi türelmem árának.
Kilökte a küszöbön túlra. Vadim megbotlott a sorban a lift előtt álló saját bőröndjeiben.
— Ja, és Vadim — mondta még utoljára, miközben a kilincset fogta. — Halacskának sem vagy valami nagy szám. Inkább… kárász. Apró és szálkás.
Az ajtó hangos, végleges kattanással csukódott be.
Vadim ott maradt a hideg lépcsőházban. Az egyik kezében a „kínai szerződéses” aktatáska, a másikban a háromszáz rubeles tusfürdős zacskó. Valahol egy zálogházban pedig ott hevert a jövője, amely gyűlölt anyósa szanatóriumi beutalójává változott.
A lakás ajtaja mögül zene szűrődött ki. Olena bekapcsolt valami pörgőset és hangosat. Úgy tűnt, végre fürdeni készül. Habos fürdőt venni. Egyedül. Nélküle.
Vadim megrúgta az egyik bőröndöt, felszisszent az ujjába nyilalló fájdalomtól, és megnyomta a lift hívógombját. Az este valóban megszűnt nehéznek lenni.
