Dasa ajándékokkal érkezett haza a szüleitől. Meg akarta lepni a férjét, de Iván a meleg fogadtatás helyett a boltba küldte a feleségét. A következmények váratlanok voltak.
A nehéz táska annyira húzta a vállát, hogy Dasa akaratlanul is felkiáltott. A dereka fájt — az elmúlt két hónapban ez állandó kísérője lett. Óvatosan letette a batyukat a buszmegálló repedezett aszfaltjára.
Dasa mélyet sóhajtott. A kisbaba a hasában elégedetlenül megmozdult. A hatodik hónap nem tréfa. Különösen akkor, amikor az ember meglepetést akar szerezni a férjének, és három nappal korábban tér vissza a szüleitől, mint ahogy megbeszélték. Annyira hiányzott neki, hogy az utolsó száz kilométeren a buszon szó szerint az út menti oszlopokat számolta.
Vajon mit csinál most Vanyka? Biztosan nem is sejti, hogy már itt van — mindössze tíz perc sétára az otthonuktól. Az út a lépcsőházig végtelennek tűnt. A szülőktől hozott ajándékokkal teli táskák — lekváros üvegek, házi szalonna, nehéz almák — mintha egy egész tonnát nyomtak volna.
Úgy ötven méter megtétele után Dasa rájött: nem bírja el. A háta egyszerűen nem fogja kibírni.
Elővette a telefonját, és felhívta a férjét.
— Vanyecska, szia — suttogta a kagylóba, amikor végre felvette.
— Dasa? Mi az? Mi történt? — kérdezte ijedten.
— Semmi sem történt. Megérkeztem! A házunk előtti megállóban állok. Gyere ki, kérlek, találkozz velem. A táskák egyszerűen emelhetetlenek, anya annyi mindent belerakott…
A vonalban furcsa csend állt be. Dasa még a képernyőre is rápillantott — nem szakadt-e meg a hívás.
— A megállóban vagy? — Vanya hangja magasabbra csúszott. — Most azonnal? És miért nem szóltál? Csütörtökre beszéltük meg!
— Meg akartalak lepni — húzta össze a szemöldökét Dasa. — Vanya, nem örülsz? Fáradt vagyok. Gyere már ki!
— Várj! — kiáltott hirtelen. — Ne gyere ide. Vagyis gyere, de… Dasa, figyelj, nálunk otthon teljesen üres a hűtő. Tegnap mindent megettem. Legyen inkább úgy: ugorj be most a nonstop boltba, tudod, a sarkon. Vegyél húst, jó marhahúst. Ma úgy döntöttem, nem megyek dolgozni, szabadnapot vettem ki. Reggelre rendes ebédet akarok főzni, emberhez méltóan fogadni téged.
— Milyen húst, Vanya? — pislogott zavartan Dasa. — Hallasz te engem? Terhes vagyok, a hatodik hónapban, az utcán állok két hatalmas táskával!
Fáj a hátam! Milyen húsról beszélsz? Otthon van krumpli, van tojás. Gyere ki értem, enni akarok és lefeküdni.
— Nem, Dasa, te nem érted — beszélt még gyorsabban, félbeszakítva őt. — Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen. Ugyan mit számít neked? A bolt két lépésre van. Vegyél húst, krumpliból is frisset, mert a miénk teljesen megfonnyadt. Kérj meg valakit, hogy segítsen hazavinni, vagy lassan, apránként… Na kérlek! Ez értünk van. Én itt mindent előkészítek.
Dasa a kivörösödött tenyerét nézte. A szívében keserű, forró hullám emelkedett.
— Vanya, eszednél vagy? — remegett a hangja. — Azt javaslod, hogy ilyen állapotban a táskáimmal menjek most boltba húsért, csak mert te ebédet akarsz főzni?
Te magad nem tudsz lemenni és elintézni?
— Már elkezdtem… öö… az előkészületeket! Ha most elmegyek, mindent elrontok. Dasulja, kérlek, értem. Annyira vártalak. Vegyél marhahúst, úgy nyolcszáz grammot. És krumpliból egy kis zsákkal, hálóban. Na, várlak!
Letette. Dasa a sötét képernyőt nézte. Nem fért a fejébe. Legszívesebben itt helyben elsírta volna magát az üres megállóban, a hideg lámpafény alatt. Ölelések és meleg ágy helyett — kirándulás a húsos pulthoz. „Talán tényleg valami hihetetlent talált ki?” — villant át rajta a gondolat. Sóhajtott, felkapta a táskákat, és sántikálva elindult a bolt felé.
Dasa a bevásárlókocsit tolta a sorok között, miközben a félálomban lévő pénztárosnő együttérző pillantásait érezte magán.
A marhahús nehéznek bizonyult, a krumpliháló pedig egyenesen emelhetetlennek. Amikor kilépett a boltból, már nem is érezte a kezeit. Az ujjai merev kampókká váltak.
Újra megszólalt a telefon.
— Megvetted? — kérdezte vidáman Vanya.
— Megvettem — felelte Dasa fogcsikorgatva. — Már a lépcsőháznál vagyok. Nyisd ki.
— Várj! — Vanya majdnem felkiáltott. — Ne gyere fel! Várj a padon. Legfeljebb tíz perc.
— Te komolyan beszélsz? — kiáltott fel Dasa, mit sem törődve az arra járókkal. — Vanya, milyen tíz perc? Bedagadt a lábam, állni sem tudok!
— A meglepetés még nincs kész! — hajtogatta makacsul. — Ha most bejössz, minden hiába lesz. Ülj le a padra, szívj egy kis friss levegőt. Öt perc, Dasa, esküszöm! Leteszem, mert nem érek oda!
Nehézkesen leült a lépcsőházuk előtti fa padra. A táskák csattanva zuhantak mellé. Legszívesebben felhajította volna azt a szerencsétlen húscsomagot a harmadik emeleti ablakukba.
Eltelt tíz perc. Aztán húsz. Dasa ült, és érezte, ahogy belül minden forr benne. Elképzelte, hogy most bemegy, és ott… mi lesz? Virágtenger? Gyertyafényes reggeli? Egy hegedűs a sarokban? Semmi sem ért annyit, hogy az ő állapotában a hosszú út után a szabadban várakoztassák.
A harmincötödik percben nyikordult a lépcsőház ajtaja. Vanya kirohant. A kinézete pimasz és kissé nevetséges volt: a pólója kifordítva rajta, homlokán izzadságcseppek, a haja mindenfelé meredt.
— Ó, ülsz! — erőltetett mosollyal kapta fel a táskákat. — Miért vagy ilyen mérges? Nézd, milyen az idő… ja, persze. Gyorsan menjünk!
— Miért vagy ilyen vizes? — hunyorgott Dasa, miközben nagy nehezen felállt a padról, a korlátba kapaszkodva. — És miért bűzlesz kilométerekről a háztartási vegyszerektől?
— Majd meglátod! — lépdelt vidáman a lift felé, izgatottságában szinte szökdécselve.
Felmentek. Vanya ünnepélyesen kitárta az ajtót, és megdermedt, mintha tapsviharra várna. Dasa belépett az előszobába, és beszívta a klór és az olcsó „tengeri szellő” illatú légfrissítő éles, maró szagát.
Bement a szobába. Aztán a konyhába. Benézett a fürdőszobába. A lakás tiszta volt. Vagyis — szokatlanul üres. Azok a dolgok, amelyek általában a székeken hevertek, eltűntek. A szőnyeg ki volt porszívózva (itt-ott még nedves foltok látszottak), a port letörölték a polcokról. Az ő kis szobrai pedig árván húzódtak meg a sarokban.
— Na? — Vanya úgy ragyogott, mint egy új érme. — Na milyen? Meglepetés!
Dasa lassan felé fordult.
— És ennyi? — kérdezte halkan.
— Az hogy „ennyi”? — Vanya felháborodásában majdnem leguggolt. — Daska, nézz körül! Három órát robotoltam itt! Mindenhol felmostam a padlót, még a kanapé alatt is! Elmostam az összes edényt, a vécé meg úgy csillog, mint az új. Azt akartam, hogy megérkezz — és rögtön tisztaság fogadjon, hogy semmit se kelljen csinálnod. Úgy rohangáltam, mint az őrült, amíg te ott… a boltban voltál.
Dasa érezte, ahogy gombóc szorul a torkába.
— Te ezért… — elakadt a szava, próbálta visszatartani a könnyeit. — Azért, hogy felmosd a padlót, elküldtél engem a boltba?
Nem jöttél ki elém a megállóba, pedig kértelek, mert te… padlót mostál?
— Hát igen! — Vanya széttárta a karját. — Hiszen jót akartam! Te mindig morogsz, hogy nem csinálok semmit a ház körül. Hát most bizonyítani akartam. Korábban jöttél, nem volt időm! Fel kellett tartanom téged, hogy befejezzem. Te meg a „köszönöm” helyett úgy állsz itt, mintha beleköptem volna a kásádba.
— Vanya, te normális vagy? — Dasa nem bírta tovább, a hangja kiabálásba csapott át. — Nem érdekelnek a padlóid! Fáj a hátam, nehezek voltak a táskák! Gyereket várok, Vanya! Érted? Arra lett volna szükségem, hogy kézen fogj és hazavezess, nem arra, hogy itt a felmosóronggyal hadonássz!
Vanya elvörösödött. A rongyot, amelyet még mindig a kezében szorongatott, egyszerűen a mosogatóba hajította.
— Ó, kezdődik! — kiabált vissza. — Neked soha semmi nem jó! Én, mint az utolsó bolond, hajnali öttől itt kúszok-mászok, igyekszem, hogy örüljön a feleségem, meglepetést készítek. Ő meg hazajön és ordítani kezd! Egyáltalán láttad, milyen tisztaság van itt? Még az esküvőnk napján sem volt ilyen!
— Mire jó nekem ez a tisztaság ilyen áron? — Dasa a sértettségtől alig kapott levegőt. — Fél órát várattál a padon! Megfagytam, zúgnak a lábaim! Rávettél, hogy húst és krumplit vegyek, amikor alig bírtam menni! Vanya, ez nem meglepetés, ez kínzás!
— Kínzás? — Vanya idegesen járkált a konyhában, hadonászva. — Bocsánat, hogy nem vagyok olyan tökéletes, amilyennek szeretnél! Más örült volna: a férje rendet rakott, főzni készül. Te meg… Te csak magadra gondolsz! „Jaj, az állapotom, jaj, a hátam.” És én talán nem fáradtam el? Egész éjjel nem aludtam, vártalak, azon gondolkodtam, hogyan szerezhetnék örömet!
Dasa az arcába temette a kezét.
— Te ezt még csak fel sem fogod… — zokogta. — Semmit sem értesz. Az én közérzetemet elcserélted egy tiszta szegélylécre.
— Mi köze ennek a szegélylécnek! — Vanya ismét kiabálni kezdett. — Korábban jöttél a megbeszéltnél! Te rontottad el a meglepetést! Ha akkor jöttél volna, amikor ígérted, csütörtökön, mindennel elkészülök, beléptél volna a tiszta lakásba — és minden tökéletes lett volna. De nem, neked előbb kellett ideállítanod, aztán még engem teszel bűnössé! Hálátlan vagy, Dasa. Egyszerűen hálátlan.
Kirohant a konyhából, és becsapta a hálószoba ajtaját.
A kisbaba a hasában ismét megmozdult. Dasa lassan leült a székre, és a húsos csomagot nézte, amelyet Vanya még mindig nem tett be a hűtőbe. Rosszul volt — a hányinger újra és újra felkúszott a torkába.
Tíz perc múlva résnyire kinyílt a konyha ajtaja.
— Akkor megfőzzem a húst? — morogta. — Vagy most már enni sem fogsz, csak hogy bosszants?
— Nem kell semmit főzni, Vanya — mondta halkan Dasa, anélkül hogy megfordult volna. — Csak hagyj békén. Aludni akarok.
— Ahogy akarod! — ismét becsapta az ajtót.
Dasa felállt, és támolyogva a fürdőszoba felé indult. Ott belenézett a tükörbe: sápadt volt, sötét karikákkal a szeme alatt, ziláltan.
Eszébe jutott, hogyan utazott a buszon, hogyan képzelte el, hogy Vanya majd megöleli és azt mondja: „Hála Istennek, itthon vagy.” Persze. Megölelte…
Amikor Dasa megmosakodva kijött a fürdőből, a veszekedés újra fellángolt. A férje megint leszidta valami apróság miatt.
Aznap úgy ment el otthonról, ahogy volt — jó, hogy még nem öltözött át. És újra visszautazott a szüleihez.
Mindenki le akarta beszélni Dasát a válásról: az apósék, a sógornő, sőt még a távoli rokonok is. Vanya is rendszeresen telefonált, könyörgött, hogy térjen vissza, bizonygatta, hogy mindent megértett. De Dasa már mindent eldöntött magában: ilyen férjre nincs szüksége, a válás elkerülhetetlen lesz. Minek neki olyan férj, aki a lakás takarítását fontosabbnak tartja a közös gyermekük egészségénél?
