Nasztya a hűtőszekrényt mosta, amikor hirtelen megjelent a konyhában a férje.
– Mikolácska, miért jöttél ma ilyen korán? – csodálkozott az asszony.
– Szervusz, kedvesem! Elkértem magam korábban. Elfelejtetted, hová megyünk holnap?
Nasztya elgondolkodott, majd hirtelen elkomorult.
– Ó, ez már holnap lesz? – kérdezte. – Nem halaszthatnánk el, mi?
– Dehogy! Na, pakold össze a holmikat! Megyünk a faluba.
Reggel Nasztya az anyósa udvarán állt. Amikor meglátta őt, meglepetésében szinte megdermedt.
Nasztya leendő anyósa egy faluban élt, kétszáz kilométerre a városuktól.
Éppen ez a körülmény óvta meg a lányt attól, hogy megismerkedjen vele.
Valahányszor szerelme, Mikola az anyjához készült utazni, Nasztyának azonnal sürgős dolga akadt – hol tanfolyamra kellett mennie, hol megbetegedett, hol a munkahelyéről nem engedték el…
Egyszóval sosem jött össze, mindig elfoglalt volt, és nem jutott ideje megismerkedni az anyósával.
Őszintén szólva azonban nem is nagyon akart találkozni vele, mert a férjes barátnői nem a legszebb részleteket mesélték az anyósokkal való életről…
Például Olenka anyósa minden nap átjárt hozzá, és bár hallgatott, Olenka látta, hogyan vizsgálja végig a lakást: van-e por, rend van-e, és fintorog, ha a mosogatóban mosatlan edényt talál.
Okszana anyósa pedig beleavatkozik az unoka nevelésébe, és sehogy sem lehet meggyőzni arról, hogy a saját gyerekeit már felnevelte, most pedig ők nevelik a sajátjukat úgy, ahogyan jónak látják.
Egyszóval Nasztya semmi jót nem várt ettől az ismeretségtől.
Egyetlen öröm volt benne – az anyós messze lakott. És ha ennyi idő alatt egyszer sem jött el hozzájuk, talán így is marad…
De azért egyszer mégiscsak el kellett menni látogatóba. És ez a nap is elérkezett…
Nasztya a hűtőt mosta, amikor hirtelen megjelent a konyha ajtajában a férje, Mikola.
– Mikolácska, miért jöttél ma ilyen korán? – csodálkozott az asszony.
– Szervusz, kedvesem! Elkértem magam korábban. Elfelejtetted, hová megyünk holnap?
Nasztya egy pillanatra elgondolkodott, aztán hirtelen elkomorult.
– Ó, ez már holnap lesz? – kérdezte szomorúan. – Nem halaszthatnánk el ezt az utat? Szerintem anyukád nem sértődne meg…
– Dehogy! Már háromszor elhalasztottuk! Na, pakolj össze, holnap megyünk a faluba. Már mióta házasok vagyunk, és még mindig nem ismered az anyósodat!
Nasztya csak sóhajtott… Már a legrosszabbra kezdett felkészülni…
…Nasztya és Mikola megérkeztek a faluba. Mikola kinyitotta az autó csomagtartóját, és kivette az ajándékokkal teli csomagokat.
Bementek az udvarra, és ugyanabban a pillanatban egy mosolygós asszony jött ki eléjük – Nyina Ivanovna.
Amikor Nasztya meglátta, önkéntelenül is mosolyogni támadt kedve.
Nyina Ivanovna pedig csak „kislányomnak” szólította, a legfinomabb falatokat elé tette, a fiát, Mikolát pedig folyton kérlelte:
– Menj, hozz Nasztyának egy puhább párnát… A kertet te locsold meg, Nasztyának még szülnie kell, nem kell neki nehéz dolgokat cipelni… Nasztyuskával pedig nehogy összevessz!
Mikola csak nevetett: nem is lehetett megmondani, kihez tartozik az anyja – mondogatta tréfásan.
Visszatértek a városba, és Nasztya elkezdte megosztani a barátnőivel az út élményeit. Azok azonban óvták: ne higgyen neki, biztosan csak a látszat kedvéért ilyen kedves. Majd ha összeházasodnak, akkor kezdődik csak az igazi…
Összeházasodtak. Nasztya várt, de semmi sem kezdődött. Az anyósa állandóan elfoglalt volt a dolgaival és gondjaival – a faluban nem volt ideje tétlenkedni. Az esküvő után egy napot töltöttek náluk vendégségben, aztán hazament. Ritka telefonhívások alkalmával inkább ő hívta meg őket magához, hogy szívjanak egy kis friss levegőt.
Amikor meglátogatták, Nasztyának semmit sem engedett csinálni, pihenésre biztatta – hiszen az asszony az első gyermekét várta.
Nasztya végül nagy nehezen talált magának munkát a konyhában – nem ülhetett egész nap a padon, legalább ebédet főzött, az is segítség volt.
Amikor megszületett az unoka, Nyina Ivanovna rábeszélte őket, hogy hozzák el hozzá legalább egy hónapra. Itt friss a levegő, az élelmiszer a saját kertből van, és különben is könnyebb lesz Nasztyának.
Nasztya az anyósánál úgy élt, mint a tenyerén hordozva. Amikor állandóan a kisbabával volt, még a gyomlálást is pihenésnek érezte. A kisfia a friss levegőn olyan édesen aludt, hogy ő maga is fél órára elszundíthatott. És milyen jókat nevettek Nyina Ivanovnával, mennyit sugdolóztak! Mintha elválaszthatatlan barátnők lettek volna.
Egy hónap múlva Nasztya már nem is akart elmenni a faluból. Legszívesebben Nyina Ivanovnával élt volna, amíg a kisbaba nő. Igaz, most már nem a nevén szólította, hanem anyának hívta.
Visszatérve a városba Olenka megkérdezte:
– Na, hogy vagy? Milyen az anyósod?
– Olenka, nekem nem anyósom van, hanem egy kincs!
– Ugyan már! Mindegyik az ő kisfiáért aggódik, és azt hiszi, rossz feleséget kapott.
– Az enyém nem a fiáért aggódik, hanem a családért. Azt szeretné, hogy békesség legyen, hogy Mikola ne veszekedjen velem, és jusson ideje pihenni is. Azt mondja, a nőknek mindig sok a dolguk, és ha nem hagynak időt a pihenésre, az az egész családnak árt.
– Nasztya, ilyen anyósok nincsenek…
– Ha nem hiszed, az a te dolgod. Lehet, hogy ezek a gondolatok sem ok nélkül terjedtek el. Különböző anyák léteznek. De nekünk nincs min osztozkodnunk, mindegyikünk a maga helyén van – ez a fontos.
Ha a fiam megnősül, én is igyekszem majd jó anyós lenni a feleségéhez.
Talán így majd kialakul a jó anyósok láncolata. Te pedig próbálj meg közös hangot találni a tiéddel – nem vetélytársak vagytok, hanem ugyanazt az embert szeretitek, csak mindegyikőtök a maga módján…
