Meghalt Katyerina… A fiai a városból a faluba érkeztek a halotti torra.
– Jó, hogy legalább most megjelentek – suttogták a szomszédok. – Az édesanyjukat legalább az utolsó útjára elkísérték.
A tor véget ért, a fiúk pedig a családjukkal már készülődni kezdtek hazafelé. Hirtelen belépett a házba Lida néni, Katyerina nővére.
– Lida néni, nekünk már indulnunk kell – kezdte az idősebb fiú. – A házat be kell zárni. Magának is ideje lenne indulni.
– Hogyhogy indulni?! – csodálkozott az anyjuk testvére. – Hiszen én otthon vagyok! Nekem nincs hová mennem.
Mindenki döbbenten nézett Lidára.
Rita és Dmitrij összeházasodtak, és Dmitrij édesanyjához költöztek.
Az esküvő szerény volt. Úgy döntöttek, hogy az összegyűjtött pénzt inkább másra költik, nem lakásra.
Korábban külön éltek – Dmitrij az édesanyjával, Rita pedig egy kollégiumban. Rita azért nem lakott otthon, mert az anyja folyton mulatozott…
Az apját egyáltalán nem ismerte.
Az anyja úgy döntött, hagyja őket egy ideig kettesben élni. Kivett egy hónap szabadságot, és elutazott a nővéréhez, Katyerinához a faluba.
Gyakran pihent ott. A nővére egyedül élt. A férje meghalt, a gyerekek – két fia – ritkán látogatták az anyjukat. Telefonáltak is ritkán.
Pedig felhívhatnák – hátha segítségre lenne szüksége. De nekik dolgaik vannak, meg a saját gondjaik…
Katyerina haragudott rájuk. Hiszen az ember felhívhatja a saját édesanyját, nem igaz?
Kérni azonban nem akart tőlük semmit. Amit tudott, maga csinált meg, ha kellett, a szomszédot kérte meg, néha pedig az unokaöccse jött el a nővérével.
Dmitrij mindenhez értett. Régebben gyakran járt ide a nővérével, most viszont megnősült. Talán most már ő is elfelejti a nagynénjét, mint a saját fiai. Azok még a feleségeiket sem hozzák el az anyjukhoz. Csak az esküvőn látta őket – városi lányok. Unokák sincsenek még. Azt mondják, korai.
– Lidocska, megérkeztél! Az én testvérem! – örvendezett Katyerina.
Jó volt együtt lenniük. Születésük óta együtt voltak, aztán Lida a városba költözött és ott ment férjhez. Katyerina viszont a faluban maradt. Egy év különbséggel mindketten elvesztették a férjüket, és többé nem mentek férjhez.
– Addig te leszel a gazdasszony. Nekem csak egy hét múlva kezdődik a szabadságom. És miért nem jött Dmitrij? Eljöhetett volna a fiatal feleségével a nagynénjéhez a faluba. Vagy nászútra mentek a tengerhez?
– Nem. Spórolnak. Az esküvő szerény volt – összeházasodtak és kész. Rita családja sincs igazán. Az anyja egyedül van, és állandóan mulat. Rita már régen külön él. Elköltözött az anyjától. Sajnálom őt. Jó kislány.
– Akkor miért nem hoztad őket magaddal?
– Én eljöttem. Fiatalok még, hadd szokják egymást. Nem akarok zavarni. Legalább egy hónapot pihenhetnek nélkülem. Már azt hittem, sosem nősül meg. Harmincéves. Hála Istennek megnősült. Hadd éljenek.
– Nélküled is megszokták már egymást. Minek üljenek a városban a nászút idején? Legalább mutassa meg a feleségét a nagynénjének. Telefonálj nekik. A ház nagy, mindenkinek jut hely. Nincs messze, vissza is mehetnek, ha nem tetszik.
Dmitrij és Rita másnap meg is érkeztek. A nagynéni nagyon örült. A saját fiaira hiába vár.
– Nagyon örülök! Az enyémek nem jönnek. Hívom őket, mégsem jönnek. Mindig dolguk van… – mondta szomorúan Katyerina.
Ritának tetszett a falusi élet. Eszébe jutott, milyen volt régen a nagymamájánál vendégeskedni. Amikor a nagymamája meghalt, Rita tizenöt éves volt. Egyedül kellett dolgoznia és tanulnia…
Katyerina dolgozott. Lida pihent és mindenkinek főzött. Dmitrij megjavította a fürdőház melletti kerítést, és új tetőt rakott a pajtára. Rita pedig reggeltől estig a kertben dolgozott.
– Hagyd csak, Rita, azt a kertet, hamarosan szabadságra megyek, majd én foglalkozom vele. Pihenjetek.
– Nekem nem nehéz, a nagymamámnál is mindent én csináltam. Szeretek a földdel dolgozni. Maga pedig pihenjen a szabadsága alatt.
A szabadság észrevétlenül elrepült. A vendégek hazautaztak, Katyerina pedig egyedül maradt. Mindent megcsináltak. Unalmas lett neki. Esténként még szomorú is lett. Felhívta a nagyobbik fiát.
– Mi történt?**
– Semmi sem történt. Csak úgy telefonáltam, hogy megkérdezzem, mi újság. Talán eljönnétek látogatóba?
– Nem. Nincs időnk. Hívd fel az öcsémet, talán ő meggondolta magát a tengeri úttal kapcsolatban.
Felhívta a kisebbik fiát is – ugyanaz a történet. A tengerhez mennek, de az anyjukhoz néhány napra sem akarnak eljönni. Sebaj. Dmitrij megígérte, hogy majd látogatja…
…Évek teltek el. Dmitrij és Rita lakást vásároltak. A nagynénit nem felejtették el, gyakran jártak hozzá. Segítettek a ház körül. A gyerekeiket is elhozták. Néha a gyerekek az egész nyarat a nagymamáknál töltötték. Két nagymama volt: Katya és Lida – mindketten már nyugdíjasok.
A saját unokáit Katyerina soha nem érhette meg. A kisebbik fiának van egy fia, de nem vér szerinti – egy gyerekes asszonyt vett feleségül. Az idősebbiknek pedig mindig más dolga akadt: karrier, elfoglaltságok, aztán már késő lett. Ilyen gyerekek. Az anyjukat meglátogatni nincs idejük, gyereket vállalni sincs. Három-négy évente egyszer eljönnek, és már elégedett is lehet az anya – lám, nem felejtették el!
Jó, hogy ott volt Dmitrij és Rita, meg a testvér.
Így éltek, mígnem Katyerina megbetegedett. Kezeléseket kapott, de további pénzre volt szükség. Felhívta az egyik fiát, majd a másikat is. Elmondta az egész helyzetet.
– Ugyan, mama, te egész életedben nem jártál szanatóriumban, nem kell most elkezdeni! Otthon is gyógyítanak a falak. Gyógyulj meg.
A szanatóriumi beutalót Dmitrij és Rita fizették ki.
Elküldték mindkét nővért. Pihenjen a másik is. Együtt vidámabb lesz nekik…
Katyerina négy év múlva meghalt. A fiai eljöttek a faluba a torra.
– Jó, hogy legalább most eljöttek – suttogták a szomszédok. – Az édesanyjukat legalább az utolsó útjára elkísérték.
A fiúk már készülődtek vissza a városba a családjukkal, a házban pedig ott volt Lida néni Dmitrij családjával.
– Lida néni, hát… nekünk már indulnunk kell – kezdte az idősebb fiú. – A házat be kellene zárni. Maguknak is ideje lenne elindulni.
– Hogyhogy indulni?! – csodálkozott az anyjuk testvére. – Hiszen mi otthon vagyunk! Nekünk nincs hová mennünk.
Mindenki döbbenten nézett Lidára.
– Ez az anyánk háza! – mondta a kisebbik fiú. – Tehát most már a miénk. El fogjuk adni. Ha akarnak valamit, vigyenek el emlékbe. Valami vázát vagy étkészletet. Úgyis mindent kidobunk.
– Inkább ti vigyetek valamit emlékbe az anyátokról. A házat a nővérem nekem ajándékozta, amikor megbetegedett. Rögtön azután, hogy visszatért a szanatóriumból.
– Szanatórium? Ajándékozta? De hogyan? Hiszen mi vagyunk a fiai!
– Most jut eszetekbe? És hol voltatok korábban? Fiak! Amikor az anyátok megbetegedett, egyszer sem jöttetek el. Fiak!
…A fiúk elutaztak. Még magyarázkodni sem próbáltak. Most már végleg. Jönniük már nincs hová, telefonálniuk sincs kinek…
Lida beköltözött a nővére házába. A lakását kiadja bérbe. Segíti a fia családját. Ők pedig járnak az anyjukhoz, segítenek neki. Jó, összetartó család – csak Katyerina hiányzik…
De ő mindig velük van. Az emlékeikben…
