— Tánya, hát képzeld el, mekkora mázli! Tiszta főnyeremény, még én is sokkban vagyok. Vika fél órája hívott, visít a telefonba, mint akit nyúznak, egy szót sem lehet érteni. Azt hittem, történt valami, erre ilyen sztori!
Szergej berontott a konyhába, még az utcai cipőjét sem vette le, pedig máskor az volt az első dolga, hogy papucsra váltson. Az arca izgalomtól fénylett, a szeme pedig azzal a különös tűzzel égett, ami akkor jelenik meg az emberek tekintetében, amikor úgy érzik, ők irányítják a sorsokat. Ledobta a kulcsait az asztalra, pont Tánya gondosan elrendezett petúniamagos tasakjaira, majd diadalmasan csípőre tette a kezét.
Tánya lassan felemelte a tekintetét a nyaralószezonra írt bevásárlólistáról. Az asztalnál ült, élvezte a péntek esti csendet, és azon gondolkodott, milyen földet kellene még vennie a hortenziákhoz. A férje betörése koszos cipőben és hangos szóval úgy törte szét ezt a törékeny harmóniát, mint egy kő, amelyet nyugodt vízbe hajítanak.
— Mi történt? — kérdezte nyugodtan, és óvatosan arrébb tolta a kulcsokat arról a tasakról, amelyen halványrózsaszín virág volt rajzolva. — Vika nyert a lottón?
— Majdnem! Még annál is jobb! — Szergej felkapott egy almát az asztalról, és hangos roppanással beleharapott, a leve szétfröccsent. — Képzeld, találtak egy last minute európai utat. Valaki az utolsó pillanatban lemondta, vízum, hotel, repülő — minden benne van, hetven százalék kedvezménnyel. Olaszország, Franciaország, Spanyolország. Álomszerű! Soha nem jártak sehol rendesen, csak abban a Törökországban százszor. Most meg itt ez a lehetőség! Már jövő héten indul a gép.
Tánya bólintott, igyekezett udvarias érdeklődést mutatni, bár belül semmi sem rezdült meg. Vika, Szergej húga és a férje, Pasa, zajos, kaotikus emberek voltak, akik állandóan belekeveredtek valamibe.
— Örülök nekik. Menjenek, kapcsolódjanak ki — mondta Tánya, és visszatért a listájához. — De mi közünk ehhez? És miért vagy cipőben a konyhában?
Szergej legyintett a cipős megjegyzésre, mint egy bosszantó légyre. Kihúzott egy széket, háttal fordította, és ráült, az asztal fölé hajolva. Összeesküvő képe volt.
— Na itt jön a lényeg. A gond a kölykökkel volt. Hova tegyék a hármas ikreket? Pasa anyját kórházba fektetik kivizsgálásra, tervezetten, nincs mese. Az én anyám meg, tudod, most a vérnyomásával a nagynénjénél van a nyaralóban, neki nem hiányzik három kisfiúval való ugrálás. Vika már majdnem sírt, hogy le kell mondani az utat, mennek a jegyek a kukába. Én meg mondtam neki: „Vikucska, pánik stop! A bátyád megoldja.”
Tánya gyomrában hideg, nehéz csomó képződött. Nagyon jól ismerte ezt az arckifejezést. Így nézett ki Szergej, amikor hitelre vett autót anélkül, hogy megbeszélte volna vele, vagy amikor meghívta a barátait éjszakára, elfelejtve szólni. Ez annak az embernek az arca volt, aki más számlájára „hőstettet” hajt végre.
— És hogyan oldotta meg a bátya? — Tánya hangja halkabb lett, fémes csengéssel, de Szergej eufóriájában ezt nem vette észre.
— Hát hogyne? Egyszerű! — szélesen elmosolyodott, teljes bizonyossággal a terve zsenialitásában. — Ott áll üresen a nyaralónk, friss levegő, természet. Hétfőtől úgyis szabadságon vagy. Mondtam neki: hozd az egész bandát hozzánk! Tánya úgyis ott ücsörög, kapirgál az ágyásokban, unatkozik egyedül. Így meg a gyerekek is jól elvannak, Vika és Pasa pedig végre rendesen kipihenik magukat, csinálnak egy második nászutat.
Szergej diadalmasan rácsapott az asztalra, a magos tasakok megugrottak.
— Mondtam nekik, hogy vasárnap este hozzák őket. Addigra te bevásárolsz, előkészíted a szobákat. A második emeleten két háló úgyis szabad, majd elszóródnak ott. Nem finnyás fiúk, nekik csak az udvar kell meg az, hogy időben kapjanak enni.
Tánya pislogás nélkül nézett a férjére. Az információ nehezen állt össze a fejében, mint habarcs nélküli téglák. Hármas ikrek. Három ötéves fiú, akik legutóbb, Szergej születésnapján két óra alatt felforgatták a lakást, labdával betörték a csillárt, és összefirkálták a tapétát egy „véletlenül talált” filccel. Három fékezhetetlen energiagombóc, akiket még maga Vika is alig tudott kordában tartani. És Szergej most, egyetlen mozdulattal, aláírta őt a gyerekek éjjel-nappali ellátására.
— Várj csak — Tánya letette a tollat. — Azt akarod mondani, hogy meghívtál három gyereket az én nyaralómba? Az egész szabadságomra?
— Ugyan már, nem az egészre — húzta el a száját Szergej, mintha butaságot hallana. — Csak két hónapra.
— Augusztus közepén jönnek vissza. Úgyis ott leszel! Neked aztán mindegy, hogy egyedül iszod a teát, vagy vigyázol az unokaöccseidre. Nő vagy, megvannak az ösztöneid, meg minden. Ráadásul a saját véred. Nem idegenek.
Olyan könnyedén, hanyagul beszélt, mintha csak arról lenne szó, hogy hetente kétszer meg kell locsolni a szomszéd virágait. Az ő világképében a felesége szabadsága valami jelentéktelen, üres idő volt, amit ki kellett tölteni valamivel. Ő pedig nagyvonalúan talált is neki elfoglaltságot.
— Megkérdeztél engem? — Tánya egyenesen az orrnyergére nézett. — Felhívtál, és azt mondtad: „Tánya, nem baj, ha a szabadságod egy szigorított üzemmódú óvoda kirendeltségévé válik?”
— Jaj, már kezdődik — Szergej forgatta a szemét, és újra beleharapott az almába. — Minek kérdezni nyilvánvaló dolgokat? Nem vagy valami szörnyeteg, hogy megtagadd a segítséget a húgomtól. Az embernek egyszer adódik ilyen esélye, hogy megnézze Európát! Te meg most pózolni fogsz valami hülyeség miatt? Már megígértem, Tánya. Vika már fizeti a jegyeket. Ugye nem hozol kellemetlen helyzetbe a család előtt? Azt mondtam nekik, hogy a feleségem arany ember, mindig kisegít.
Felállt, odament a hűtőhöz, és vizsgálgatni kezdte a tartalmát, egész testtartásával jelezve, hogy a téma lezárva, nem vita tárgya. Számára ez eldöntött ügy volt. Egyszerű, logikus, kényelmes. Mindenkinek kényelmes — kivéve annak az egy embernek, akinek a vállára rátette az egészet.
Tánya lassan kifújta a levegőt az orrán keresztül. Az ablak felé nézett, ahol sűrűsödött az alkony. Január óta erről a nyárról álmodott. Arról, hogy a régi faház csendjében ébred majd, kávét iszik a verandán, elolvassa azokat a könyveket, amelyekre sosem maradt ideje, és a kertjével foglalkozik. Csendet akart. Abszolút, csengő, gyógyító csendet. Ehelyett a férje káoszt, zajt és végtelen főzést hozott neki ajándékba egy gyerekhad számára, családi kötelességbe csomagolva.
— Tehát már megígérted — ismételte meg, ízlelgetve a szavakat. Keserűek voltak.
— Igen, megígértem. És ne vágj már olyan képet, mintha kényszermunkára küldtelek volna. A friss levegő jót tesz a gyerekeknek. Neked meg az tesz jót, ha mozogsz, nem pedig egész nap egy könyv fölött gubbasztasz. Ja, és Vika kérdezte, hogy nálunk rendes az internet? Mert a kicsiknek kell mese lefekvés előtt, különben szétszedik a házat.
Szergej elővette a fazék levest, mit sem sejtve arról, hogy éppen most saját kezével helyez dinamitrudat a házassága alapjai alá.
Jó étvággyal mert egy kanál borscsot, és észre sem vette, hogy Tánya a vacsorájához hozzá sem nyúlt. Gyorsan, céltudatosan evett, mintha csak tankolna egy hosszú út előtt, közben pedig elővette a telefonját, hogy megnyissa a húgával folytatott üzenetváltást. Tánya ijesztő, természetellenes távolságtartással figyelte. Olyan volt, mintha egy dokumentumfilmet nézne a rovarok életéről, ahol az egyik bogár próbálja elmagyarázni a másiknak a hangyaboly építésének szabályait, teljesen figyelmen kívül hagyva a másik véleményét.
— Figyelj, vannak táplálkozási nüanszok — mondta Szergej, és szalvétával megtörölte a száját. — Átküldöm a listát messengeren, de jobb, ha el is mondom, hogy megjegyezd. Tyomkának allergiája van minden pirosra, az almát kivéve. Epret ne adj neki, még ha könyörög is. Saska laktózérzékeny, szóval neki a kását csak vízzel vagy azzal a… növényi tejjel. Megveszed majd a falusi boltban, már mindenhol van. Dimka meg csak válogatós, a főtt hagymát kipiszkálja, úgyhogy a levest inkább turmixold le pürére, akkor megeszi.
Tánya lassan pislogott. A követeléslista nem segélykérésnek hangzott egy kritikus helyzetben, hanem eligazításnak egy ötcsillagos hotel alkalmazottja számára.
— Azt akarod, hogy háromféle menüt főzzek? — kérdezte halkan. — A nyaralóban? Ahol két égős a rezsónk?
— Dehogy háromfélét! — Szergej őszintén csodálkozott az értetlenségén. — Főzz mindenkinek diétásat. Neked is jót tesz majd, mert állandóan a gyomornehézségre panaszkodsz. Könnyű levesek, párolt fasírtok. Vika mondta, hogy bolti félkész kaját nem esznek, hozzászoktak a házihoz. Persze derelyét nem kell gyúrni, de darált húst csinálsz frissen. Ott van még az a régi, szovjet húsdaráló, nem? Na látod.
Olyan könnyedén beszélt erről, mintha egy lavór darált húst tekerni egy rozsdás kézi darálón a legjobb kikapcsolódás lenne egy egész éves főkönyvelői munka után. Tánya érezte, hogy az ujjai az asztal alatt ökölbe szorulnak. A körmei a tenyerébe vájtak, de ez a fájdalom kijózanította.
— És az élelmiszer? — hangja száraz volt, mint az őszi avar. — A húgod hagy pénzt három növésben lévő gyerek ellátására? Vagy ez is benne van az „all inclusive” csomagban?…
Szergej összevonta a szemöldökét, és letette a kanalat. Láthatóan nem tetszett neki ez a „kicsinyes”, pénzről szóló hangnem.
— Tánya, most komolyan, minek ezen fillérezni? Gyerekekről van szó. Mennyit esznek ők? Egy tányér levest meg egy almát. Ott a kerted a ház mellett — répa, cukkini, zöldfélék. Minden saját, ingyenes. Vitamin! Nem fogom a saját húgomtól sajnálni a pár forintot kajára, amikor már így is rengeteget költöttek az útra. Most minden euró számít nekik, valutát kell vinniük. Mi meg mindketten dolgozunk, nem megyünk tönkre attól, ha etetjük az unokaöcséimet pár hónapig. Tekintsd ezt a mi hozzájárulásunknak az ő boldogságukhoz.
„Hozzájárulás az ő boldogságukhoz” — ismételte magában Tánya. Tehát a kertje, amelybe minden hétvégén energiát fektetett, vödrökkel hordta a vizet és tűző napon gyomlálta az ágyásokat, mostantól közvagyon lett. Ingyenes szupermarket Vika családjának.
— És még valami — Szergej újra a telefonjába mélyedt, egy hosszú üzenetet görgetve. — Vika aggódik, hogy a nyáron elfelejtik a betűket. Ősszel mennek az előkészítőbe. Te meg diplomás ember vagy, művelt. Foglalkozol velük napi egy órát? Olvasás, írásgyakorlat. A könyveket hozzák magukkal. Rendszer kell nekik, fegyelem. Vikánál elkényeztették őket, de te szigorú vagy, nálad nem lehet majd rosszalkodni.
Felnézett rá, várva a jóváhagyást előrelátó zsenialitására. A tekintetében áttörhetetlen meggyőződés ült arról, hogy igaza van. Szergej őszintén azt hitte, mindent tökéletesen elrendezett: talált elfoglaltságot a feleségének, segített a húgának, kímélte a rokonság költségvetését, és közben ő maga is jól jött ki a dologból — hiszen ő a jó testvér és a gondoskodó férj.
— Tehát — Tánya végül felállt az asztaltól, de a tányérokat nem kezdte el leszedni, amit korábban sosem engedett volna meg magának — megígérted Vikának nemcsak a szállást és a felügyeletet, hanem egy szakács, dietetikus, animátor és korrepetitor szolgáltatásait is? Mindezt az én nyaralóm alapjain, az én költségemen és az én személyes pihenőidőmben?
— Ne túlozz már — Szergej úgy fintorgott, mintha fájna a foga. — „Szolgáltatások”, „költség”… Család vagyunk! A rokonok segítik egymást. Amikor a te anyádat kellett kórházba vinni, én nem vittem?
— Egyszer vitted el, Szergej. Egyszer három év alatt. És utána egy hétig panaszkodtál, hogy benzint pazaroltál és lemaradtál a meccsről — emlékeztette hidegen Tánya.
— Ne kezdd már, jó? — legyintett, majd a nappali felé indult a tévéhez. — Már mindent eldöntöttem. Vika vasárnap ebédre hozza őket. Készülj fel. És igen, add oda nekik a nagy szobát, azt, amelyik a kertre néz. Ott jobb a levegő. A saját dolgaidat meg költöztesd át a kicsibe, a kamra mellé. Neked úgyis csak aludni kell ott.
Elment mellette, és észre sem vette, hogyan szűkültek veszélyesen a pupillái. A hallgatását beleegyezésnek vette, annak a megszokott engedelmességnek, amelyhez tíz év házasság alatt hozzászokott. Számára Tánya kényelmes funkció volt, hibátlanul működő mechanizmus, amelyet egy gombnyomással át lehet kapcsolni „feleség” módból „bébiszitter” módba.
Tánya a konyha közepén maradt állva. A hűtő zúgása fülsiketítőnek tűnt. Valahol a napfonata táján lassan forrni kezdett benne a hideg, mérgező düh. Az üres széket nézte, ahol az imént a férje ült, és megértette: már nem a hármas ikrekről van szó. Nem is Vikáról. Hanem arról, hogy ő, Tánya, ebben a házban többé nem létezik. Csak kiszolgáló személyzet van, akinek épp most adták át a nyári műszaki feladatleírást.
Tánya bement a nappaliba, és megállt közvetlenül a tévé előtt, eltakarva férje elől a futballmeccset. Szergej, aki a kanapén hevert, egyik kezében távirányítóval, a másikban telefonnal, elégedetlenül csettintett a nyelvével. Megpróbált kikukucskálni a csípője mellett, hogy lássa az állást, de Tánya egy centit sem mozdult. Olyan volt, mintha betonból öntötték volna.
— Tánya, menj már arrébb, jó? Veszélyes helyzet van — mondta lustán, fel sem nézve az arcára. — Mit állsz ott, mint egy szobor? Inkább kezdj pakolni, elküldtem a listát. Ja, és Vika kérte, nézd meg, vannak-e a nyaralóban régi pokrócok, amiket le lehet teríteni a fűre a gyerekeknek.
— Nézz rám — mondta Tánya. A hangja halk volt, teljesen egyenletes és minden érzelemtől mentes. Nem az a megszokott morgolódás, amit Szergej rendszerint figyelmen kívül hagyott. Ez egy olyan ember hangja volt, aki most hozta meg a végleges döntését.
Szergej végül elszakította a tekintetét a képernyőről, és a feleségére nézett. A szemében nem volt könny, nem volt könyörgés, nem volt sértettség. Hideg, elemző érdeklődés ült benne, mintha mikroszkóp alatt vizsgálna egy penészfoltot, amely váratlanul megjelent a kedvenc sajtján.
— Na, nézlek. Mit akarsz? — megnyomta a szünet gombot, de egész testtartása azt sugallta, hogy hatalmas szívességet tesz.
— Mondd meg nekem, Szergej, mióta lettél tulajdonosa egy háznak, amihez semmi közöd? — kérdezte lassan. — Te rendelkezel a szobákkal, te mondod meg, hogy a kamrában vagy a hálóban aludjak. Lakókat hívsz. Megígéred az én munkámat. De szeretnélek emlékeztetni egy apró részletre. Kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon ennél a háznál?
Szergej felhorkant, és forgatta a szemét. Ezt az érvet már nem egyszer hallotta, és mindig női kicsinyességnek tartotta.
— Jaj, csak ne kezdd megint ezt a „nagymama öröksége” dalt. Tíz éve házasok vagyunk, Tánya. Nálunk minden közös. A te nyaralód a mi nyaralónk. Az én fizetésem a mi költségvetésünk. Család vagyunk, vagy egy Kft.? Mi ez a négyzetméterek fölötti osztozkodás? Ez méltatlan, drágám. Főleg, amikor gyerekek megsegítéséről van szó.
Megpróbálta úgy csavarni a helyzetet, hogy Tánya bűntudatot érezzen, mint egy szűkmarkú nő, aki sajnálja a sarkokat a saját unokaöccseitől. De ma ez a trükk nem működött.
— A te fizetésed a te autóhiteledre megy, arra az autóra, amit te vezetsz, és a te kütyüidre — vágta rá Tánya, és ez a tény súlyos érvként lógott a levegőben. — A telekadót, a tetőjavítást, a villanyvezeték-cserét és a vetőmagokat pedig én fizetem a prémiumomból. De nem is a pénzről van szó. Hanem arról, hogy te úgy döntöttél, az én időm a te erőforrásod. Eladtad a szabadságomat a húgodnak, hogy jó testvérnek tűnj.
— Már megint ez az „eladtad”, „erőforrás”! — Szergej kezdett felhevülni. Felült a kanapén, a távirányítót a párnára dobta. Az arca vörös foltokban égett. — Én programot szerveztem neked! Egy hét múlva úgyis üvöltenél az unalomtól! Mit csinál ott egy nő egyedül? Virágot szagol? Így meg vidámság, gyereknevetés, pezseg az élet! Én csak vigyázok rád, te bolond, hogy ne vadulj el ott a semmi közepén!
— Én arról álmodtam, hogy „elvadulok” — lépett egyet felé Tánya, mire Szergej önkéntelenül a kanapé támlájához húzódott. — Egész évben robotoltam, betegszabadság nélkül, negyedéves jelentéseket zártam, ellenőrzéseket tűrtem. Erre a két hónapra vártam, hogy csak nézzem a naplementét, és senkivel se beszéljek. Te pedig eldöntötted, hogy az én pihenésem hóbort. Hogy ha nem szolgálok ki valakit, akkor haszontalan vagyok. Számodra én csak egy kényelmes funkció vagyok. Egy hangvezérelt multicooker.
— Önző vagy, Tánya! — köpött felé Szergej, támadásba lendülve. — Érzéketlen, gyermektelen önző! Ezért nincs saját gyerekünk sem, mert csak a saját kényelmed számít! Isten mindent lát, ezért nem ad! Most meg kapsz egy esélyt, hogy jóvá tedd a karmádat, foglalkozz az unokaöcséiddel, te meg húzod a szádat!
Ezeknek a szavaknak össze kellett volna törniük. Korábban rést ütöttek volna a védelmén, sírásra és magyarázkodásra kényszerítették volna. De most csak megerősítették azt, amit fél órával ezelőtt a konyhában megértett. Ez az ember nem egyszerűen nem szereti őt. Megveti.
Tánya keserűen elmosolyodott.
— Tehát önző vagyok. Rendben. Legyen így. De tudod, mi a szép az önzésben, Szerjózsa? Az önzők azt teszik, amit ők akarnak, nem azt, amit mások.
Benyúlt az otthoni nadrágja zsebébe, és megszorította a kulcscsomó hideg fémét. Azt a csomót, amelyen a városi lakás, az autó és — ami a legfontosabb — a nyaraló régi kapujának nehéz lakatjához tartozó kulcs lógott.
— Nem megyek oda a te unokaöcséiddel — mondta tisztán, érthetően. — És ők sem mennek oda.
— Ezt nem mered! — Szergej talpra ugrott, arca eltorzult a dühtől. — Már megígértem! Vika már pakolja a bőröndöket! Meg akarsz szégyeníteni az egész rokonság előtt? Fogalmad van, mekkora botrány lesz? Anyám élve megesz!
— Ez a te problémád, Szergej. Kizárólag a tiéd. Te ígértél — te teljesítsd. Jó testvér akarsz lenni? Rajta.
— Megőrültél! — üvöltötte, hangja hisztérikus visításba csapott át. — A nyaraló közös! Ugyanannyi jogom van ott lenni! Most azonnal felhívom Vikát, és megmondom, hogy jöjjenek. Te pedig nem tudsz mit csinálni, kinyitod a kaput és mosolyogsz, mert a feleségem vagy!
— Már nem — felelte nyugodtan Tánya.
Odament az előszobai komódhoz, ahol a férje övtáskája hevert, és a földre rázta a tartalmát. A blokkok és aprópénz között megcsörrentek a nyaraló kulcsai — az a másolat, amelyet két éve készíttetett neki, hogy eljárhasson horgászni. Tánya lehajolt, felvette őket, és a zsebébe tette.
Szergej tátott szájjal bámulta. Nem hitt a szemének. A lázadás a hajón túl messzire ment.
— Mit művelsz? Add ide azonnal! — felé rontott, de megtorpant, amikor találkozott a tekintetükkel. Olyan jeges megvetés volt benne, hogy a lendülete azonnal elhalt.
— Megígérted a húgodnak, hogy egész nyáron ingyen fogok vigyázni a hármas ikreire a mi nyaralónkban, amíg ők Európába mennek? Engem megkérdeztél, hogy akarok-e nevelőnőként dolgozni a törvényes szabadságom alatt? Úgy döntöttél, hogy nélkülem rendelkezel az időmmel és a házammal? Na azt már nem, drágám. A nyaraló kulcsait ide, és vigyázz te a saját unokaöccseidre. Hozzám pedig többé ne gyere vissza!
— Őrült vagy… — suttogta Szergej, amikor felfogta a katasztrófa nagyságát. — Ugye tudod, hogy ezt nem fogom megbocsátani?
— Pont ebben reménykedem — bólintott Tánya. — Mert itt nincs mit megbocsátani. Én csak visszaveszem, ami az enyém. Te pedig maradj a te „közöseddel”.
Megfordult, és a hálószoba felé indult — nem azért, hogy a párnába sírjon. Csomagolni ment. Csak a saját holmiját. És csak azt, amire egy magányos, csendes és boldog nyárhoz szüksége van.
A sporttáska cipzárjának hangja élesen hasított bele a hálószoba csendjébe, mint egy rajtpisztoly lövése. Tánya takarékosan és gyorsan mozgott: két pár farmer, meleg pulóverek, vízálló széldzseki, elsősegélycsomag és egy halom könyv, amelyek tél óta porosodtak az éjjeliszekrényen. Semmi felesleges. Semmi „közös” holmi, semmiféle vagyonmegosztási kísérlet. Csak azt vitte, ami biztosítja számára az önálló létezést.
Szergej az ajtófélfának támaszkodva állt a küszöbön. A testtartása birtokosi fölényt és fenyegetést akart sugallni, de az ujjai, amelyek idegesen gyűrték a pólója szélét, elárulták a pánikot. Figyelte, ahogy az általa kényelmesen felépített világa darabokra hullik, és az agya lázasan kereste a kart, amellyel megállíthatná ezt a folyamatot.
— Blöffölsz — préselte ki végül, de a hangja áruló módon megremegett. — Kimész a kocsihoz, ülsz ott öt percet, sírsz egyet, aztán visszajössz. Mert nincs hova menned, Tánya. Család vagyunk. Nem teheted meg, hogy egyszerűen kész tények elé állítasz.
Tánya a vállára vetette a táskát. Rá sem nézett. Most, hogy a döntés megszületett, Szergej megszűnt közeli ember lenni számára. Idegesítő akadállyá vált, mint egy nyikorgó ajtó vagy egy tócsa az aszfalton, amit egyszerűen csak ki kell kerülni.
— Nem állítalak kész tények elé, Szerjózsa. Magadra hagylak a saját tényeddel — válaszolta nyugodtan, és az ajtó felé indult.
Szergej nem lépett félre, a testével zárta el az utat. Az arca vörös foltokban égett, a szeme a sarokba szorított állat dühével villogott.
— Állj meg! — ordította, próbálva bekapcsolni a „férfi üzemmódot”. — Felfogod, mit művelsz? Vika most hívott! Már taxiban ülnek, mennek a reptérre! A gyerekeket holnap reggel hozzák! Hova tegyem őket? Ebbe a kétszobásba? El tudod képzelni, mi lesz itt három kölyökkel?
— Remek kérdés — Tánya megállt tőle pár centire, mire Szergej önkéntelenül hátrébb húzódott a belőle áradó jeges hidegtől. — De miért nekem teszed fel? Te vagy ennek a tervnek az építésze. Te vagy a jóságos báty. Akkor mutasd meg a vendégszeretet csodáit. Aludj a kanapén, etesd őket derelyével, szórakoztasd rajzfilmekkel. Hiszen azt mondtad, ez könnyű. „Egy tányér leves meg egy alma”, emlékszel?
Ekkor megszólalt Szergej zsebében a telefon. Vidám, popsláger-féle csengőhang volt — ezt állította be a húgának. A helyzetben azonban inkább gyászindulónak hangzott. Szergej összerezzent, mintha áramütés érte volna. Kirántotta a telefont, meglátta a kijelzőn a „Vikucska” nevet, és elsápadt.
Szinte Tánya arcába nyomta a készüléket.
— Tessék! Mondd meg neki! — a hangja hisztérikus visításba csapott. — Mondd meg neki te, hogy egy dög vagy! Hogy utcára teszed a saját unokaöccseidet! Gyerünk, magyarázd el neki, miért ment tönkre a nyaralásuk! Nekem nincs hozzá lelki erőm, csináld te! Hiszen te vagy az elvhű!
Tánya undorral arrébb lökte a kezét.
— Nem, drágám. Én semmit nem ígértem. Nem vettem részt ebben az összeesküvésben. Ez a te telefonod, a te húgod és a te hazugságod. Oldd meg magad.
Kikerülte, mint egy oszlopot, és kiment az előszobába. Szergej, akit megbénított, hogy nem vállalta magára a villámhárító szerepét, egy pillanatra lefagyott, majd utána rohant, a még mindig rezgő telefont szorongatva.
— Nem mész sehova! — ordította, amikor Tánya elkezdte felvenni a cipőjét. — Nem adom a kocsit! Közös, házasság alatt vettük!
Tánya felegyenesedett, már tornacipőben. Elővette a zsebéből a crossover kulcsait.
— Az autó az én nevemen van, Szergej. És a hitelt is én fizettem, amíg te két éve „önmagadat kerested”. Jogilag, ténylegesen és erkölcsileg is az én kezemben van a kormány. Neked meghagytam a metróbérletet. Ott van a komódon, a lelkiismereted mellett — ha esetleg megtalálod.
— Ha most kilépsz ezen az ajtón… — fuldokolt a dühtől, keresve a legfájdalmasabb szavakat. — Ha elmész, beadom a válópert! Hallod? Elhagylak! Kinek kellesz majd, vénlány a veteményessel? Találok magamnak normális nőt, aki értékeli a családot!
Tánya kinyitotta a bejárati ajtót. A lépcsőházból hűvös levegő és szabadság áradt be. Még egyszer visszafordult. Előtte állt az a férfi, akivel annyi éven át osztotta meg az ágyát és az asztalát — most pedig szánalmasnak, izzadtan és végtelenül idegennek tűnt. A telefon a kezében elhallgatott, majd azonnal újra rezegni kezdett — Vika kitartó volt.
— Szerjózsa — mondta Tánya, és a hangjában először jelent meg egy halvány, fáradt mosoly árnyéka. — Mindent összekevertél. Nem te hagysz el engem. Én mondok fel neked. A férj pozíciójára való alkalmatlanság miatt.
— Mi? — pislogott bután.
— Jó akartál lenni mindenkihez az én rovásomra. Nem sikerült. Most itt maradsz, ebben a lakásban, egyedül a saját ígéreteddel. És kérlek, ne gyere ki a nyaralóba. A kapu zárva lesz. Megkérem a szomszéd kutyáját, hogy figyelje a területet. Ha meglátlak a kerítésnél — figyelmeztetés nélkül ráeresztem.
— Tánya! — vonyította, egy lépést téve felé, de az ajtó az orra előtt súlyosan, tompán becsapódott.
Kattant a zár. Egyszer. Kétszer.
Szergej a sötét előszobában maradt állva. A lakás csendjét ismét vidám csengőhang hasította ketté. A kijelzőn megjelent a húga fényképe és a felirat: „Vikucska”. Úgy nézett a képernyőre, mint egy tűzszerész, aki rájött, hogy a rossz vezetéket vágta el.
Az ajtó mögül hallatszottak a távolodó lépések, majd a kaputelefon csippanása és a motor beindulásának zaja. Tánya elindult a saját nyarába. Az ő nyara pedig, amelyet olyan nagylelkűen megtervezett, egyetlen pillanat alatt személyes pokollá változott. Most fel kellett vennie a telefont, és elmagyaráznia a húgának, miért maradt el az „ingyenes kiszolgálás”, és miért nem egy medencés, eperillatú nyaralóba érkezik másnap reggel három gyerek, hanem egy szűk lakásba a nagybácsihoz, akinek nincs sem étel, sem türelme, sem felesége.
Szergej lassan lecsúszott a fal mentén a földre, kezében szorítva a továbbra is csörgő telefont, amely választ követelt a szélnek eresztett szavakért…
