— Átutaltad anyának? Megint szüksége van a „Depretinolra”. Tudod, rohamai vannak nélküle. Ajándékok a férjnek
Tamara letette a telefont az asztalra. Oleg még csak nem is köszönt. Rögtön a tárgyra tért. Mintha a nő nem is a felesége lenne, hanem egy éjjel-nappal működő banki ügyfélszolgálat.
— Nem — mondta nyugodtan, miközben tovább pakolta ki a bevásárlást. — Nem utaltam.
Csend telepedett rájuk. A férj nyilván folytatást várt. Magyarázatot. Mentséget. De Tamara hallgatott.
— Hogyhogy „nem”? — Oleg hangja fémesen csengett. — Anyám rosszul van, és téged ez nem érdekel?
— Érdekel. De nem fogok utalni.
— Miért?
A nő megfordult. Ránézett. Negyvennyolc éves, de az arca fiúsan zavart volt. Mintha valaki elvette volna a kedvenc játékát.
— Mert elég volt, Oleg. Tizenöt év elég volt.
A férfi felhorkant, leült egy székre, elővette a telefonját. Szokás szerint kitért a beszélgetés elől. Női ruhák
— Mi ez a hiszti? Mi van, klimaxod van?
Belül valami hidegen kattan. Tamara rájött: már nem dühös. Egyszerűen elfáradt.
Minden régen kezdődött. Talán már az esküvőn, amikor Valentyina Petrovna, az anyósa odasúgta a barátnőjének: „Nézd csak, Oleg jól helyezkedett. A nőnek van pénze, saját szalonja. Most már végre emberhez méltóan élünk.”
Tamara akkor úgy tett, mintha nem hallotta volna. Azt hitte — elszólás volt, nem rosszindulatból. De nem véletlen volt. Program volt.
A házasság első éve nyugodtan telt. Oleg menedzserként dolgozott egy építőipari cégnél. A fizetése szerény volt, de volt. Tamara vitte a szalont, egyre több lett a kliens. Mindenre jutott pénz.
Aztán Olegnél „csökkentették a bónuszt”. Aztán „megvágták a prémiumokat”. Aztán „félállásba tették”. Aztán történt valami a céggel, és fél évig „valami méltó állást keresett”. Tamara nem ellenkezett. Hiszen család.
De egyszer csak észrevette: öt év alatt Oleg három munkahelyet váltott, de a számláján nem lett több pénz. Viszont rendszeresen új kérések jelentek meg.
— Toma, anyának gyógyszer kell. Ajándékok az anyósnak
— Toma, Veronika segítséget kér a felújításhoz.
— Toma, Okszana nem tudja kifizetni Vanyecska óvodáját.
És ő segített. Utalt. Vásárolt. Fizetett. Mert család. Mert nem sajnálta. Mert ha nem ő, akkor ki?
Aztán eljött az a nap.
Tamara elment az anyósához, hogy vigyen neki élelmiszert. Kulcsa volt hozzá, Valentyina Petrovna ragaszkodott hozzá: „Mi van, ha rosszul leszek, te meg rögtön be tudsz jönni.” Felment a harmadik emeletre, kinyitotta az ajtót. Hangok a konyhából. Nevetés.
— Hiszen ő örömmel igyekszik, a mi Tomkánk! — ez Okszana volt, Oleg öccsének felesége. — Saját kis szalonja, piros kis autója. Hát persze hogy feszít. Mi meg? Mi kihasználjuk, kár lenne veszni hagyni a jót.
— Pontosan — helyeselt Veronika, Oleg húga. — Látszólag okos nő, mégis bedől. Én a helyében már rég elküldtem volna mindenkit.
— Hát neki nincsenek gyerekei — csörrentette meg a kanalát a poháron Valentyina Petrovna. — Így hát szublimál. Rajtunk éli ki az anyaságot. Csak kevés haszna van. Lélekben idegen nekünk. Akárhogy nézzük.
Tamara az előszobában állt. A kezében egy zacskó joghurt és túró. Belül — furcsa üresség. Nem fájdalom. Még csak nem is sértettség. Csak felismerés.
„Idegen.”
Megfordult. Nesztelenül becsukta az ajtót. Lesétált. Beült az autóba. Beindította a motort. És csak akkor fújta ki a levegőt.
Este a férje későn jött haza. Megmelegítette a vacsorát, leült a tévé elé.
— Oleg — szólította halkan Tamara.
— Hm?
— Ma az anyád azt mondta, hogy idegen vagyok nektek.
Fel sem nézett a képernyőről.
— Ugyan, anya… — vont vállat. — Ő mindig mond valamit.
— És te így gondolod?
Szünet. Hosszú. Végül ránézett.
— Tomka, hát… Te is érted. Nekünk megvan a saját családunk. Te úgymond… mellettünk vagy. De nem egészen belül. Ez normális. Mindenkinek megvannak a határai.
Tamara bólintott.
— Értem.
— Na látod. Ne idegeskedj hülyeségeken.
Újra a telefonjába merült. Ő pedig arra gondolt: ennyi. Pont.
Másnap Tamara bement a bankba. Bezárta a közös kártyát. Törölte Olegét a családi hozzáférésből az alkalmazásban. Minden automatikus utalást megszüntetett idegen számokra.
Elsőként Valentyina Petrovna hívta.
— Tomocska, valami történt a kártyával! Nem ment át a fizetés! Sürgősen gyógyszer kell!
— Valentyina Petrovna, forduljon a rendelőhöz. Ott felírnak ingyenes helyettesítőt.
— Milyen ingyenes?! Nekem import kell! Magas a vérnyomásom!
— Nekem is — felelte nyugodtan Tamara. — De én mostantól csak magamra költök.
— Micsoda?! Megőrültél?! Felhívom Olegot!
— Hívja.
A kagylót csattanva tették le.
Egy óra múlva a férj hívta.
— Mit művelsz?! Anyám hisztériázik! Azt mondja, elhagytad!
— Nem hagytam el. Csak abbahagytam, hogy bankautomata legyek.
— Toma, hagyd abba a hülyeséget! Felnőtt nő vagy!
— Pontosan ezért, Oleg. A felnőtt emberek nem élnek mások pénzén. Próbáld meg te kifizetni anyád gyógyszereit. Vagy dobják össze a nővéreid.
— Nekik nincs pénzük!
— Nekem most már szintén nincs.
Letette.
Egy hétig csend volt a házban. Oleg jött, hallgatott, elment. Egyszer megpróbált beszélni:
— Figyelj, lehet, hogy túlzásba vitted? Anyám tényleg rosszul van.
— Forduljon a fiához.
— Én most… most nem tudok.
— Miért?
— Hát, a munka, érted…
— Nem, Oleg. Nem értem. Tizenöt éve „munka”. Pénz meg még sincs.
A férfi felcsattant:
— Mit gondoltál?! Hogy majd úgy robotolok, mint te?! Nem acélból vannak az idegeim!
— Az étvágya viszont vasból van — vágott vissza Tamara. — Meg a szokása is, hogy más pénzén él.
— Ez az én családom! — kiáltotta.
— Akkor élj velük.
— Tessék?!
— Pakolj, Oleg. Két órád van. Utána hívom a rendőrséget, és azt mondom, idegen tartózkodik a lakásban.
Megdermedt.
— Te szórakozol velem?
— Nem. Csak többé nem akarok idegen emberekkel élni.
Aznap éjjel elment. Összeszedte a holmiját, becsapta az ajtót. Fél órával később Valentyina Petrovna hívta.
— Mit műveltél, te ringyó?! Most Veronikánál alszik a kanapén! Felment a vérnyomása!
— Sajnálom — mondta egyenletes hangon Tamara. — De ez már nem az én problémám.
— Hogyhogy nem a tied?! A felesége vagy!
— Voltam. Holnap beadom a válókeresetet.
Valentyina Petrovna még kiabált valamit, de Tamara már lenémította a telefont.
A válás gyorsan lezajlott. Oleg próbált alkudozni: haladékot kért, azt javasolta, „beszéljék meg”, célozgatott a közös vagyonra. De a lakást Tamara még a házasság előtt vette. Házassági szerződés nem volt. Nem volt mit megosztani.
Utoljára a közjegyzőnél találkoztak.
— Toma — mondta halkan, amikor a nő aláírta a papírokat. — Tényleg hiányzol.
Felemelte a tekintetét.
— Én? Vagy a pénztárcám?
Nem válaszolt.
Egy hónappal később levél érkezett. Ajánlott. Belül — kijelentkezési nyilatkozat a lakcímről. És egy cetli:
„Bocsáss meg. Ha tudsz.”
Tamara sokáig nézte a sorokat. Aztán gondosan összehajtotta a papírt, és betette az asztalfiókba.
Este a balkonon ült a barátnőjével, Lariszával.
— Na, szabad vagy? — mosolygott az.
— Aha.
— Félelmetes?
— Eleinte az volt. Most már könnyű.
Larisa bólintott.
— Tudod, rég meg akartam kérdezni. Miért tűrted ennyi évig?
Tamara elgondolkodott.
— Talán féltem egyedül maradni. Azt hittem, a család az, amikor szükség van rád. Kiderült, hogy a család az, amikor megbecsülnek. Engem meg csak kihasználtak.
— Nem bánod?
— Mit? Hogy már nem fizetek mások szeszélyeiért? — Tamara elmosolyodott. — Nem. Csak az elvesztegetett időt bánom.
— És most mi lesz?
— Most élek. Igazán.
Másnap Tamara bement egy utazási irodába. Megnézte a lehetőségeket. A legdrágább utat választotta. Tengerhez. Jó szállodába. Egyedül.
Amikor fizette az utat, megkérdezték:
— Kétágyas szoba?
— Nem — mondta határozottan. — Egyágyas. Egyedül utazom.
És tizenöt év óta először ez nem hangzott ítéletnek. Szabadságnak hangzott.
A gép egy hét múlva indult. Tamara pakolta a bőröndöt, és arra gondolt, hány évig halogatta a saját vágyait. Hányszor mondta: „majd később”, „most nem”, „segíteni kell a családnak”.
És számukra ő sosem lett család.
Megrezgett a telefon. Üzenet Olegtől:
„Talán találkozhatnánk? Normálisan beszélni.”
Tamara elmosolyodott. Visszaírt:
„Nincs miről beszélnünk. Élj jól. Nélkülem.”
És letiltotta a számot.
A képernyőn megjelent az időjárás-widget. Ott, ahová repült, harminc fok meleget és tiszta eget ígértek.
Tamara becsukta a bőröndöt. A tükörbe nézett. És elmosolyodott.
Nagyon hosszú idő óta először felismerte a tükörképben önmagát.
