Zoja becsukta a hálószoba ajtaját, és figyelni kezdett. A nappaliból nevetés hallatszott. Hangosan nevettek, egymás szavába vágva, poharak csilingelése közben. Az ő rokonsága. A húga a férjével, az unokatestvére, Rita néni. „Beugrottak egy percre”, ahogy mindig — előzetes szó nélkül. És ahogy mindig, Jefim, a férjem, már a harmadik kupicánál tartott, az arca kipirult, a szeme pedig azzal az ismerős, veszélyes csillogással fénylett.
Bevittem a konyhába az üres előételes tányérokat. A kezeim maguktól töltötték meg a vízforralót, vették elő a kekszet, rakták tálra. Tizenöt év automatizmusa. A vékony falon át behallatszott a hangja, hangos, magabiztos:
— Én aztán csak megmozdítom az ujjam, és máris ugrik! Tudja, ki az úr a házban!
Általános nevetés. Rita néni mondott valamit, és a nevetés még hangosabb lett.
A lányom, Nasztya, besurrant a konyhába. Tizennégy éves, hatalmas, ijedt szemekkel.
— Anya, apa megint… — kezdte.
— Semmi baj — vágtam közbe túl gyorsan. — Menj a szobádba, csináld a leckét.
— De ők…
— Nasztya, a szobába.
Engedelmeskedett, de a tekintete, tele néma kérdéssel és szégyennel — miattam, maga miatt, a szomszéd szobában hangoskodó apja miatt — ott maradt a levegőben. Megtöröltem a kezem a kötényemben. Régi kötény volt, kifakult margarétákkal. Emlékeztem, hogy a házasságunk első évében vettem. Akkor Jefim még a gyárban dolgozott, fáradtan jött haza, de megcsókolta a fejem búbját, és azt mondta: „köszönöm” a vacsorát.
Aztán a gyár leállt. Egy ideig építkezéseken „húzta ki”, aztán „segített egy barátnak” a garázsban, aztán abbahagyta a keresést. Azt mondta, rossz a piac, mindenhol csak csalók vannak. Két éve hivatalosan munkanélküli volt, segélyt kapott, ami egy doboz cigarettára sem volt elég. A többi pénz az enyém volt. Az én fizetésem, mint főkönyvelő egy kis szállítmányozó cégnél — ötvenötezer. A mi pénzünk.
— Zoja! — ordította a nappaliból Jefim. — Elfogyott! Hozz még!
Az „elfogyott” a vodkát jelentette. Felsóhajtottam, kivettem a hűtőből a tartalék üveget, amit tegnap vettem a saját fizetésemből visszajáró pénzből. Útközben benéztem Nasztyához a fürdőszoba mellett. A tankönyv fölött ült, de nem írt, csak bámult egy pontra.
— Minden rendben — mondtam suttogva.
Nem válaszolt.
A nappaliban füst és zaj volt. Jefim az asztalfőn ült, elterülve, mint egy földesúr. Amikor meglátott, szélesen elmosolyodott.
— Itt a mi eltartónk! — jelentette ki. — Srácok, tudjátok, hol lennék nélküle? Az árokban! Így meg élünk, mint hal a vízben!
Nevetés. A húga, Lida, a férje, Vitya, mind bólogattak. Csak Rita néni nézett rám figyelmesen, mosoly nélkül.
— Inkább Zojának kellene köszönetet mondani — mondta halkan.
— Hát mondok is! — Jefim az asztalra csapott. — Minden nap mondom! Zoja, hallod, mondok neked köszönetet?
— Hallom — feleltem halkan, miközben letettem az üveget az asztalra.
— Na látod! — diadalmasan nézett körbe. — Hallja. Nálunk minden szeretetből van. Én vagyok a fej, ő a nyak. Amerre a nyak fordul…
Nem fejezte be. A tekintete a kötényemre esett.
— És ez mi rajtad? — a hangjából eltűnt a játékosság. — Valami rongy. Nem tudtál rendesen felöltözni a rokonaim előtt? Mint valami szakácsnő.
— Munkából jöttem egyenesen — kezdtem. — Főztem…
— Átöltözhettél volna! — vágott közbe. Minden szavával sűrűsödött a levegő a szobában. A vendégek elhallgattak. — Megszégyenítesz az emberek előtt. Más feleségek olyanok, mint a feleségek, az enyém meg zsíros kötényben járkál.
— Jefim, ugyan már — próbált közbeszólni Lida. — Zoja mindig csinos.
— Hallgass! — förmedt rá a húgára. — A feleségemmel beszélek.
Felállt. Nem tántorgott, pedig sokat ivott. Határozottan jött felém. A szeme összeszűkült.
— Vedd le — parancsolta halkan.
— Mit?
— Vedd le azt a kötényt. Most. Vagy letépem rólad.
A szobában csend volt. Még a lélegzetvételek is tompának tűntek. Éreztem magamon a tekinteteket: zavarodottakat, ijedteket, kíváncsiakat. És az ő pillantását — hideget, követelőzőt.
— A konyhában leveszem — mondtam, igyekezve, hogy ne remegjen meg a hangom.
— Azt mondtam — most! — ordította úgy, hogy összerezzentem.
És akkor bennem valami átbillent. Nem kattant. Nem villant meg. Egyszerűen megértettem, hogy ez az ember, aki most előttem áll és ordít, már két éve egy fillért sem hozott haza. Hogy a múlt hónapban a prémiumomat eljátszotta a lóversenyen. Hogy engedély nélkül elvette a hitelkártyámat, és azt az adósságot még mindig én fizetem. Hogy a lányom fél a lépteitől a lépcsőházban. És hogy most, mindenki előtt le kellene vennem a kötényt, mintha az a szégyenem jelképe lenne, nem pedig a munkámé, amely mindenkit eltart ebben a szobában.
— Nem — mondtam.
A csend teljes lett.
— Mi? — nem értette Jefim.
— Nem veszem le. A vendégeidnek főztem. A vendégeid után takarítok. Ez a kötény rendben van.
Az arca rózsaszínből bíborvörössé vált.
— Te… Te ellenkezel velem? Emberek előtt?
Tett egy lépést felém. Hátráltam, a hátammal a tálalószekrénynek ütköztem.
— Na jó, Zoja — sziszegte. — Te magad kerested.
Az első ütés a vállamat érte. Egy lökés, amitől a falnak repültem. Csengett a fülem. Sikoly nem volt. Senki sem sikoltott. Csak Rita néni szisszent fel.
A második ütés — nyitott tenyérrel az arcomra. Forró fájdalom virágzott ki az arcomon. Futólag láttam az arcokat: Lida felugrott, kezét a szája elé kapta. Vitya az asztalt nézte. Az unokatestvér megdermedt, pohárral a kezében.
— Még okoskodsz?! — Jefim nehezen lélegzett. Megragadta a hajamat, lehajtotta a fejem. — Még?! Vendégek előtt akarsz megszégyeníteni?!
A harmadik ütés — ököllel a hátamba. Összegörnyedtem, felkiáltottam a fájdalomtól és a meglepetéstől. Nem attól, hogy megütött. Korábban is volt már durva, lökdösött, megragadhatta a karomat úgy, hogy zöld foltok maradtak. De így… mindenki előtt… ilyen állati dühvel…
Újra lendítette a kezét. És ekkor éles, csörömpölő hang hasított a levegőbe. Üvegcsörömpölés.
Mindenki odafordult. Az ajtóban Nasztya állt. A lábánál egy váza cserepe hevert a padlón. Az a kristályváza, amit a tizedik házassági évfordulónkra vettünk. Az arca fehér volt, az ajkai remegtek.
— Apa, hagyd abba — mondta. A hangja vékony volt, éles, mint egy húr. — Azonnal hagyd abba.
Jefim megdermedt. A felemelt keze lassan leereszkedett. A lányára nézett, aztán rám, aztán a rokonságra. És mintha először látta volna az arcukat. Nem helyeslést. Nem elnézést. Hanem rémületet. Undort. Szégyent. Lida sírt, Vitya vállába temetve az arcát. Rita néni lassan felállt, a keze remegett, amikor az asztalra támaszkodott.
— Jefim… — préselte ki. — Mit művelsz…
Eltávolodott tőlem. A kezére nézett, mintha először látná.
— Én… ő maga… — kezdte.
— Menj ki — vágott a szavába Rita néni. A hangja acélos volt. — Menj ki a szobából. Most.
— Néni, de…
— KIFELÉ!
Kiment. Tántorogva. Utána, rám sem nézve, sietve távozott Vitya Lidával és az unokatestvérrel. A szobában csak én, Nasztya és Rita néni maradtunk.
Nasztya hozzám rohant, átölelt, hozzám bújt. A teste aprón reszketett.
— Anya, anya, anya…
— Minden rendben, kicsim. Már vége.
Rita néni odalépett, rátette öreg, csomós kezét a fejemre.
— Bocsáss meg nekünk, Zojácska. Bocsáss meg. Nem tudtuk… hogy idáig jutott.
Tudtam, hogy tudták. Tudták, hogy nem dolgozik. Tudták, hogy az én pénzemen él. Azt hitték, szerencsém van egy ilyen „nem ivó, családot nem verő” férjjel. Az apró „idegességek” — hát kinek nincsenek.
— Semmi baj, Rita néni — mondtam, miközben kibontakoztam a lányom öleléséből. — Minden rendben. Csak… talán mennétek? Rendbe teszek.
Bólintott, szó nélkül összeszedte a táskáját, a kendőjét. Az ajtóban visszafordult.
— Ő… nem mindig volt ilyen. Az apja után… tudod.
Tudtam. Az apja, Rita néni sógora, ivott és verte a családját. Jefim akkor, gyerekként, megesküdött, hogy ő soha nem lesz ilyen. Az eskük úgy látszik, elillannak, ha az ember évekig készen kap mindent, és közben haszontalannak érzi magát.
Lefektettem Nasztyát. Adtam neki macskagyökeret, mellette ültem, amíg össze nem kuporodva elaludt. Aztán kimentem az üres nappaliba. Összeszedtem a váza cserepeit. Letöröltem az asztalt. A világ hihetetlenül csendes volt.
Öt órával később, már mély éjszaka, a konyhában ültem hideg teával. A hálószobából hang hallatszott. Először tompán, aztán hangosabban. Sírás. Férfisírás, szaggatott, vigasztalhatatlan…
Nem mentem hozzá. Régebben mentem volna. Átöleltem volna, megvigasztaltam volna, azt mondtam volna: „semmi baj, megesik”. De most csak hallgattam. És értettem: ezek a könnyek nem arról szólnak, hogy megütött engem. Arról szólnak, hogy meglátták. Meglátták azok, akik előtt annyira igyekezett főnöknek, erősnek, gazdának látszani. A maszkja mindenki előtt lehullott, és ő a saját maga előtti szégyentől sírt. Nem miattam.
Reggel duzzadt szemekkel jött ki a konyhába. Leült velem szemben.
— Zoja… nem emlékszem… nem voltam magamnál…
— Emlékszel — mondtam nyugodtan. — Minden ütésre emlékszel.
Lehajtotta a fejét.
— Bocsáss meg. Esküszöm, nem fordul elő többé.
— Tudod, Jefim — letettem a csészét a mosogatóba — tegnap, amikor a köténnyel kiabáltál, elgondolkodtam. Ez a kötény, a munkám, a fizetésem — ez tart minket a felszínen. Te pedig szégyelled. Ahogy engem is.
— Nem, dehogy!
— De igen. Nem akarsz dolgozni, de azt akarod, hogy legyen egy könyvelő feleséged, aki rendesen néz ki. Hogy ne kelljen szégyenkezned. Pedig te vagy az én legfőbb szégyenforrásom.
Hallgatott. A szemében felvillant az a bizonyos kifejezés — a megsértett gyereké, akit igazságtalanul szidnak.
— Találok munkát — motyogta.
— Nem kell — mondtam. — Már mindent eldöntöttem.
Rám nézett, rosszul leplezett pánikkal.
— Mit döntöttél?
— Beadom a válópert, Jefim.
Az arca eltorzult.
— Megőrültél?! Egy veszekedés miatt?!
— Ez nem veszekedés. Ez az utolsó csepp egy nagyon mély és mocskos pocsolyában. Amiben már évek óta fuldoklom.
— És Nasztya? Rá gondoltál?
— Többet, mint te. Látta, ahogy az apja veri az anyját. Szerinted ez jobb neki?
Felugrott, idegesen járkálni kezdett a konyhában.
— Nem engedem! Nem fogom hagyni! Ez az én házam!
— A tiéd? — keserűen elmosolyodtam. — A lakás jelzálogon van. Én fizetem. A rezsi — én. Az étel — én. Még az a vodka is, amit tegnap a rokonaiddal ittál, az én pénzemből volt. Mi a tiéd itt, Jefim? A kiabálás és az ütés joga?
Megállt, mintha láthatatlan falba ütközött volna.
— Te… te mindenkit ellenem hangoltál! A rokonság is most már a te oldaladon áll! Rita néni…
— Rita néni az igazat látta. Ahogy mindenki. Nem az én oldalamon állnak. A józan ész oldalán. Amit te tegnap elvesztettél.
Csend lett. A padlót nézte, a vállai lecsüngtek. Láttam, ahogy a fejében cikáznak a gondolatok, a lehetőségek. Zsarolás? Fenyegetés? De a rokonság előtt már megmutatta magát zsarnokként. Most a könnyei még a saját szemében is hamisnak tűntek.
— Én… nem tudtam, hogy te ezt így látod — mondta tompán.
— Mert nem akartad tudni — feleltem. — Kényelmes volt neked.
A következő héten bead tam a válópert. A folyamat nem volt gyors. Mindenhogy ellenkezett: könyörgött, fenyegetett, hogy megfoszt a szülői jogaimtól (nevetséges, tekintve hogy annyi év alatt egyszer sem ment el szülői értekezletre), próbálta vitatni a vagyonmegosztást. De „vagyon”, amit az én pénzemből vettünk, neki nem volt. A bíró, egy ötven körüli nő, figyelmesen megnézte a jövedelemigazolásaimat, az ő nullásait, a rendőrségi jegyzőkönyvet a bántalmazásról (Rita néni, meglepetésemre, tanúskodott), és az én javamra döntött. A lakás nálam maradt a jelzálog törlesztésének kötelezettségével. Nasztya — velem. Neki jelképes gyerektartást állapítottak meg, amit biztos vagyok benne, hogy nem fog fizetni.
Azon a napon, amikor a bírósági döntés jogerőre emelkedett, hazamentem (már csak a sajátomba), és a padlón egy borítékot találtam. Benne a jegygyűrű volt és egy cetli. „Bocsáss meg. Nem tudtam az lenni, akinek lennem kellett volna. Ne keress.”
Elment. Hova — nem tudom. Azt mondták, Lidához, de ő sem bírta sokáig. Aztán felbukkant valami régi barátnál egy másik városban. Egyszer telefonált, pénzt kért „jegyre”. Letettem.
Nasztyával ketten élünk. Csendesebben. Szegényebben, mert egyedül fizetem a jelzálogot. De nyugodtabban. Néha esténként a konyhában ülünk, teát iszunk, és ő mesél az iskoláról. A szeme már nem rebben az ajtó felé, amikor valaki becsapja a lépcsőházban.
Ma reggel pedig SMS-t kaptam egy ismeretlen számról. „Zoja, Lida vagyok. Jefim kórházban van. Részegen balesetet szenvedett, nekiment egy oszlopnak. Bordái törtek, a lába is. Téged kér. Látni akar. Gyere el hozzá, kérlek.”
Háromszor olvastam el az üzenetet. Aztán megmutattam Nasztyának.
— Elmész? — kérdezte, rám sem nézve.
— Nem — feleltem. — Nem engem kér. Azt a régi Zoját kéri, aki odament volna, megsajnálta volna, és megint a nyakába vette volna a gondjait. Ő már nincs.
Kitöröltem az üzenetet. Ironikus befejezés. Akkor, öt órával később a szégyentől sírt. Most talán a fájdalomtól és a tehetetlenségtől sír. És megint azt várja, hogy odamegyek és mindent rendbe hozok.
De a híd leégett. És én nem vagyok tűzoltó. Csak egy nő, aki végre nem kötény többé valaki más drámájában, hanem a saját — talán nem a legvidámabb, de a saját — életének főszereplője.
Bezártam a lakás ajtaját. Elfordítottam a kulcsot. A másik oldalról.
