– Halló, anya…
– Igen, Katyuska, kell valami?
Katya tizenhét éves, és kórházba került. Semmi komoly, de kevesen szeretnek kórházban feküdni. Olga reggel már volt a lányánál, munka előtt.
– Anyuci, holnap el tudnád hozni a babát? Ott van lent a polcon, a plüssjátékok között.
Olga megdöbbent.
Katya tizenhét éves, már vagy öt éve nem játszik babákkal.
– Anya – nevetett fel Katya, megérezve anyja zavarát –, hát nem nekem kell, mit gondolsz… Itt van egy kislány, egy picike, Nina… Ő… játékok nélkül van. El tudnád hozni?
– Persze. Holnapra vagy még ma?
– Jó lesz holnap.
Másnap reggel Olga beugrott a lányához. Az mondta, ha jók lesznek az eredményei, hétvégére kiengedik.
– Anya, elhoztad?
– Igen, persze.
Olga odaadta a játékokat a lányának, és fél óra múlva kapott egy fényképet Katjától, és teljesen megdöbbent.
Mintha két Katya lenne: az egyik kicsi, a másik nagy. Az egyetlen különbség az, hogy Katyának meleg csokoládébarna szeme van, a kislánynak pedig hideg, mint a jégdarabok. A szélein szürkék, a közepe felé kékülnek. Olga már látott ilyen szemeket…
– Katya, hogy hívják a kislányt?
– Naina, anya. Hamarosan öt éves lesz, és még nem beszél.
– És hogy hívják az anyját?
– Nem tudom. Itt fekszik vele egy nagymama, pontosabban dédnagymama – írja a lánya. – Tudod, anya, látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem szegények, tehetősek. De a gyerek el van hanyagolva. Állandóan a telefonján van, valami nem a korának való rajzfilmeket néz, és…
Katya gyermekpszichológusnak készült tanulni, úgy látszik, megtalálta a hangot a kislánnyal – gondolta Olga.
Este újra eszébe jutott a lánya és az ismeretlen kislány fényképe.
– Elza, anya – küldte Katya SMS-ben.
– Micsoda Elza?
– Naina anyját Elzának hívják. Olyan… ápolt, gondozott, a szeme, mint a jég. Leváltotta ezt a dédnagymamát, rángatja a gyereket, kiabál vele. Ahogy megértettem, van még egy gyereke is, egy fiú.
Már százszor felhívta otthonra, gügyög, kérdezget a fiúról, Nainát meg ellöki, anya… egyszerűen nem bírom.
Tudod, butának nevezik, mind a dédnagymama, mind az anyja. Jött még egy nagymama is, ő maradt vele, fiatal, olyan, mint te korra, talán ötven éves. Ő többé-kevésbé normálisan bánt Nainával.
De egyébként lökdösik, mindenfélének hívják, anya… Nem tudom, miért, de annyira a lelkembe égett ez a kislány.
– Katya, mi a vezetékneve a kislánynak? – kérdezi Olga, szinte biztosan tudva a választ.
– Krapivina, anya. Miért, mi van?
– Nem, semmi… csak úgy.
Olga sokáig gondolkodott, végül felhívta a fiát.
Max külön élt, nős volt. A menye igazi klasszikus volt. Mert nem csak anyósok léteznek ilyenek, mennyek is.
Azonnal ellenségesen fogadta Max szüleit. Idősebb volt Maximnál, volt egy nyolcéves fia, erős jelleme volt, és Maxot azonnal úgy állította be, hogy csak rá hallgasson.
Olga nem avatkozott bele, ha a fiának tetszik, akkor rendben.
De most nem tudott hallgatni.
– Max, komolyan kell beszélnem veled.
– Igen, anya.
– Max, bocsáss meg, bele fogok avatkozni a magánéletedbe. Elza…
– Anya, megőrültél? Miért jutott most eszedbe ő?
– Tudtad, hogy gyereke van tőled? Max?
– Anya… mik ezek a kérdések? Nem érdekel sem az a nő, sem a gyereke.
– Tudtad – mondta halkan Olga. – Tényleg soha nem támadt benned vágy, hogy megtudd, hogyan él a gyereked?
– Nem – felelte szárazon a fia. – Ennyi?
– Szóval így beszélsz… amikor neked volt rossz, rohantál anyucihoz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gazembert nevelek.
– Anya, mit akarsz tőlem? Úgy dobott ki az életéből, mint egy kiskutyát, amikor talált magának egy jobb partit. Mondtam neki, hogy csináltasson abortuszt, de azt mondta, nem akarja kockáztatni az egészségét, és reméli, hogy normális gyereket szül, nem olyan torzszülöttet, mint én.
Elégedett vagy, anya? Kielégítettem a kíváncsiságodat?
– Ez nem kíváncsiság. Van egy lányod, Maxim.
– Nincs semmiféle lányom, anya.
Olga vacsora közben elmesélte mindezt a férjének, Pjotrnak. Azt mondta, szeretné elérni, hogy Elza engedje látni az unokáját, de a férfi azt mondta, badarságokon töri a fejét.
– Még az sem biztos, hogy az Max gyereke.
– Lánya.
– Jó, lánya… Férfi az. Ki tudja, hány utódja járkálhat a világban.
– Hát te aztán egy szemét vagy, Zavjalov.
– Olya, mi bajod van?
– Semmi. Menj aludni.
– Oly, ugyan már… Istenemre, mindig kitalálsz valamit. Még ha feltételezzük is, hogy Max gyereke, tegyük fel, hogy igen. Rosszul váltak el ezzel az Elzával, emlékezz… Emlékezz, te magad is alig éltél, mert nem tudtad, hogyan segíts a gyereken.
Most meg, amikor a fiú megnyugodott, minden rendben van, családban él, te elkezdesz kitalálni valamit.
Oly, tényleg nincs jobb dolgod? Inkább foglalkozz a férjeddel… Mi van veled?
– Menj a fenébe…
Olga fél éjszaka nem tudott aludni. Még soha nem látta a kislányt személyesen, nem volt biztos benne, hogy valóban Max gyereke, mégis teljesen felőrölte az aggodalom.
A munkahelyén sokáig gondolkodott, végül elhatározta, hogy elmondja Katyának.
Katya akkor még gyerek volt, nem foglalkozott a bátyja szenvedésével. Olga viszont tökéletesen emlékezett Elzára.
Mindketten Maxszal vad, robbanékony természetűek voltak, egyik sem engedett a makacsságából. Kibékültek, összevesztek, végül elváltak útjaik.
Max nagyon szenvedett. Két évvel ezelőtt megismerkedett Ljudmilával, aki azonnal feltételeket szabott.
– Nekem egy anyám van, vagyis vannak saját szüleim. Az én családom az én családom, ne avatkozzanak bele az életembe. Max most már nős ember, tehát a saját családi problémáikat oldják meg maguk, neki megvan a maga családja.
Ilyen feltételeket szabott a fia felesége.
Néha eljöttek látogatóba. A meny egyenes háttal ült, örökké elégedetlen arccal, nem mosolygott, mindenkire felülről nézett. Mindenki feszélyezve és mereven érezte magát, és csak akkor lélegeztek fel, amikor Max a családjával elment.
A fia nyugodtabb lett, elégedett volt az életével, Olga pedig nem avatkozott bele.
A lényeg, hogy a gyerek boldog… úgy tűnik.
Elzával a kórháznál találkozott, amikor Katjáért ment.
Azt hitte, a majdnem-rokon szóba sem áll vele, de épp ellenkezőleg, még mintha meg is örült volna.
– Nézem, mennyire hasonlít az én Nainám arra a lányra, aki vele fekszik egy kórteremben. Az Katya? Nahát, mennyit nőtt! Hogy van Max?
– Jól. Nős, él a maga életében…
– És te hogy vagy?
– Nekem minden rendben. Férj, szeretett fiam, minden nagyszerű.
– Naina…
– Igen, persze, Naina is…
– Szeretném látni a kislányt, kapcsolatot tartani vele. Lehetséges ez?
Olga azt hitte, most Elza megmutatja az igazi természetét és megtiltja. De nem.
Elza elmosolyodott és bólintott.
– Természetesen. Hiszen ön a nagymamája. Elviheti a kislányt hétvégére is.
Így, nyugodtan és minden botrány nélkül, Olgának unokája lett.
Erről senkinek sem beszélt, természetesen Katyát kivéve – ő el volt ragadtatva az unokahúgától.
A kislány lassan elkezdett felengedni és beszélni.
Katyának igaza volt – a gyerekkel egyszerűen senki sem foglalkozott.
Egyszer Naináért az anyai nagymamája, Elza anyja jött.
– Elítél engem?
– Miért tenném? – csodálkozott Olga, miközben megsimogatta a hozzá bújó unokája fejét. A kislány nem akart elmenni.
– Hát azért, mert olyan szívtelen vagyok, hagytam, hogy a gyereket bántsák? Elza eleinte meg akart szabadulni tőle, aztán meggondolta magát – már nagy volt a terhesség, amikor a férje megkérte a kezét.
Rákényszerítettem, hogy mondja el neki, a gyerek nem tőle van. Ő azt felelte, így is szereti Elzát.
Erre ő maga akart megszabadulni a gyerektől, tablettákat szedett be, ostoba módon.
Naina túlélte és időre megszületett, de… Elza nem érezte magát anyának.
Elutaztak, és csak akkor tértek vissza, amikor Elza fiút szült. Mondanom sem kell, hogy minden figyelem a kisfiúra irányult.
Számomra is tulajdonképpen idegen gyerek. Csak néha gondoskodom róla.
Eszik, iszik, fel van öltöztetve, fel van cipőzve, ennyi… Így alakult.
– Nincs jogom elítélni önt. Én is csak akkor viszem el a kislányt, amikor a férjem nincs otthon. Miféle emberek vagyunk mi…
Pjotr egyszer meglátta, ahogy a felesége, a lánya és a kislány együtt játszanak…
Este azt mondta a feleségének, hogy ő is szeretne megismerkedni az unokájával.
Így Naina lassan belépett a család életébe. A kislány felengedett, megszólalt, megtanulta a betűket.
– Anya, neki egyszerűen csak szeretetre volt szüksége – mondta Katya. – El tudod képzelni? Csak szeretetre.
Max egyszer benézett a szüleihez, éppen hangosan gesztikulálva mesélt valamit, amikor Pjotr az unokájával együtt bejött az utcáról.
– Mama, a papával olyan hós babát csináltunk…
Nainának nehezen mentek a sziszegő hangok.
Max megdermedt. Mindenki megdermedt.
– Ki ez?
– Ő…
– Én Nina vagyok. Ők az én nagymamám és nagypapám, ő pedig Katya néni. És maga ki?
Maxim nem szólt semmit, és köszönés nélkül elment.
A következő hétvégén újra eljött.
Csendben ült és nézte a kislányt. A kicsi odanyúlt hozzá, leült mellé és mutogatni kezdett egy könyvet…
Olga és Pjotr némán figyelték.
Amikor Max indulni készült, a kislány odament hozzá, felnézett rá és megkérdezte, eljön-e még a nagymamához és nagypapához, hogy Naina mutathasson neki még valamit.
Max szó nélkül kiment.
Ez sokáig így ment: hétvégenként jött, csendben ült Naina mellett, majd csendben távozott.
Egyik nap tavasszal Naina a ház előtt biciklizett és elesett. Épp akkor jött Maxim. Olga előtt ért oda a kislányhoz, felkapta a karjába és magához szorította.
– Na-na, ne sírj… minden rendben, apa itt van.
A kislány letörölte a könnyeit, majd eltolta magát Max mellkasától.
– Te… az én apukám vagy? Igazi?
– Igen, persze. Bocsáss meg, kicsim.
– Miért?
– Azért, mert ilyen sokáig tartott, mire eljutottam hozzád.
– Mama, te tudtad, hogy ő az én apukám?
– Tudtam, kicsim.
Elza azt mondta, a férjét külföldre helyezik, és nekik el kell utazniuk.
– Biztosan meg akarják tartani Nainát? – kérdezte egyenesen. – Nem bánom. Hosszú időre megyünk el. A férjem nincs bejegyezve a gyerek apjaként. Max gyorsan meg tudja állapítani az apaságot.
– Neki minden olyan könnyen megy – csóválta a fejét Elza anyja, aki néha találkozott Olgával. – Gyerekkora óta ilyen: ravasz, számító, másokon átgázoló, mint az anyám, az ő nagymamája. Megengedik, hogy lássam Nainát?
– Természetesen. Hiszen az ön unokája is.
Botrány volt. Ó, micsoda botrány volt.
Maxim felesége úgy kiabált, hogy Olgának úgy tűnt, mindjárt az arcába karmol. Üvöltött, toporzékolt, Olgát hibáztatta, hogy tönkreteszi a családjukat.
– Miért sózták Max nyakába ezt a gyereket? Mit akarnak elérni? Én nem fogadok el valami idegent, nem tudni kitől összeszedett kölyköt!
Még ha ki is derülne, hogy a lány Max gyereke – amiben erősen kételkedem –, nekem akkor sem kell, értik? Van nekem gyerekem, a saját gyerekem. Max többé be sem teszi ide a lábát, világos?
Az asszony tévedett.
– Anya, lakhatok nálatok egy ideig?
– Fiam… én vagyok a hibás, én…
– Anya, mi közöd ehhez?
– Ez Naina miatt van?
– Nem. Azért, mert ő az egyetlen nő akart lenni az életemben. Nem lehetett volna sem anya, sem nagymama, sem lány – csak ő.
Az ő érdekei szerint kellett volna élnem, azt tenni, amit ő mond.
Elegem lett abból, hogy öleb legyek. Az utolsó csepp az volt, amikor megtiltotta, hogy még csak meg is említsem Nainát.
– Van gyereked – mondta nekem –, kit érdekel, ki az apja? Velünk élsz, esküt tettél, kötelességed megvédeni, nevelni és eltartani a gyereket, köteles vagy szeretni.
Ezt a beszédet tartotta nekem, anya.
Az első férjének nem engedi, hogy lássa a fiát, pedig a kisfiú emlékszik az apjára és hiányzik neki.
Azt mondta, nem engedi, hogy az életéből végtelen szappanoperát csináljanak.
Szóval… egy ideig nálatok maradok.
Max végül elvált. Nem a kislány miatt – egyszerűen túl különböző természetek voltak.
– Igyekeztem – mondta. – Őszintén.
Naina szerető családban nőtt fel.
És egyszer, egy napon Max – vagyis apa – bemutatta Nainát egy csinos néninek.
– Ő az én Nainám – mondta neki.
– Lehetne… lehetne az enyém is? – kérdezte a néni.
Naina átölelte őt. Így talált magának még egy anyát is.
Az a másik anya néha meglátogatta, ajándékokat hozott, de az az anya, akivel Naina felnő, a legjobb anya a világon. Van egy kistestvére is, még kicsi, és anya megengedi, hogy vigyázzon rá, és Nainát a kis segítőjének hívja.
Naina szeret táncolni, ezért beíratták táncórákra.
– Kié ez a ragyogó kislány? – kérdezik a teremben.
– Az én Nainám – mondja az anyja, és elpirul a büszkeségtől. – Ő ilyen… az enyém. A miénk.
