Az orromból a vér a fehér csempére csepegett. Nagy, skarlátvörös cseppek, mint felkiáltójelek.
Ennyi volt.
Szergej fölém tornyosult, ökölbe szorított kézzel. Az ujjpercei kivörösödtek. Nem emeltem fel a tekintetem. Csak néztem, ahogy a vér végigfolyik az államon, és lehullik. Egy csepp. Aztán még egy.
— Ira, bocsáss meg… Istenem, mit tettem…
A hangja remegett. De én már nem hallottam a bocsánatkérést. A fejemben csak egy szó visszhangzott, amit egy pillanattal korábban ordított: „RONDA!”
Hát így állunk.
Felálltam a földről, rá sem nézve. Kimentem a fürdőszobába. Megnyitottam a hideg vizet. Lemostam a vért. A tükörben egy teljesen átlagos arc nézett vissza. Kissé feldagadt orr. A szem alatt holnapra biztosan megjelenik a monokli.
— Ira, mondd már valamit… Én nem akartam…
Persze, hogy nem akartad. Soha nem akarod. Csak valahogy mégis megtörténik.
Szótlanul kijöttem a fürdőből. Elmentem mellette a konyhába. Teát főztem. Szergej az ajtóban toporgott, mint egy bűnbánó iskolás.
— Beszéljük meg… Ez hülyeség… Pénz miatt veszekedni…
Kis kortyokban ittam a forró teát, és arra gondoltam, hogy három hónapja bejelentést tettem az adóhivatalnál a férjem gyanús jövedelmei miatt. Hogy két hete megkaptam a választ — elindult az ellenőrzés. Hogy tegnap befagyasztották a számláit. Ő pedig még nem tud róla.
Holnap megtudja.
— Ira, miért hallgatsz? Bocsáss meg, hülye voltam…
Letettem a csészét az asztalra. Fél óra óta először néztem rá.
— Miért kérsz bocsánatot, Szerjózsa?
Megkönnyebbülten kifújta a levegőt:
— Azért, mert megütöttelek. Mert kiabáltam. Mindenért.
— Nem. Nem azért kérsz bocsánatot.
Szergej összeráncolta a homlokát:
— Akkor miért?
Azért, mert alábecsültél. Mert ostobának tartottál. Mert azt hitted, örökké tűrni fogok.
— A vacsoráért. Odaégett.
Zavartan a tűzhelyre nézett. A fasírtok tényleg szénné égtek.
— Nem baj. Rendelünk pizzát.
Igen. Nem baj. Most már semmi sem baj.
Pedig minden fél évvel ezelőtt kezdődött. A bankban dolgoztam. Hitelosztályon. Tudtam, mennyit keresnek az emberek, mennyit költenek, hogyan rejtegetik a jövedelmüket. Szergej építésvezető volt. Hivatalosan havi harmincezret keresett.
Mégis kétszázezres órákat vett. Évente cserélte az autókat. Nyaralni csak ötcsillagos hotelekbe jártunk.
— Ira, ne legyél már ilyen kekeckedő. Vannak mellékes melók, feketén futó projektek. Minden tiszta.
Bólintottam. Hallgattam. De láttam a telefonját. Üzenetek „Kolhoznyiktól”: „Átutaltam háromszázat a múlt hétért.” Vagy „Vadembertől”: „A homokért ötvenezer a feleség kártyájára.”
Visszaosztások. Szürke sémák. Az állam megkárosítása.
Először csak szemet hunytam. Aztán elkezdtem információt gyűjteni. Lassan, óvatosan. Képernyőfotók az üzenetekről. Dokumentumok lefotózva. Beszélgetések felvéve.
Ha bármi történik, jól jöhet.
A „bármi” novemberben történt meg.
Megfáztam. Lázzal feküdtem, nem néztem ki valami jól. Szergej benézett a hálóba:
— Figyelj, ma találkozóm van Vikával. Munkaügy, tudod. Nem jönnél velünk? Inkább pihenj.
Vika. Az egyik projektjük építésze. Hosszú lábú, feltűnő, magabiztos.
— Persze, nem megyek. Igazad van.
Érdekes, vajon hányszor volt már vele „munkaügyben”?
Elment öltönyben, virággal a kezében. Hajnali négykor jött haza. Az ő parfümjének illata lengte körül.
— Sokáig dolgoztatok.
— Hát igen. Papírmunka. Te ezt úgysem érted…
Nem értem? Rendben.
Másnap felhívtam a titkárnőjét:
— Halló, Léna? Itt Ira. Mondd csak, Szerjózsa tegnap ugye kint volt az építkezésen? Alá kellene írnom pár papírt…
— Milyen építkezés? Szabadnapot vett ki. Csütörtökig nem dolgozik.
Szóval így állunk, Szerjózsa.
Este elégedetten, ellazulva jött haza:
— Elfáradtam az építkezésen. Gondok voltak a beszállítókkal.
— Értem. Mit kérsz vacsorára?
— Bármit. Megyek zuhanyozni.
Bármit? Rendben.
Elővettem a telefonomat. Megnyitottam a mappát az üzeneteivel. Kikerestem a „Kolhoznyikkal” folytatott beszélgetést. Számok. Összegek. Pénzmosási sémák.
Mindent kézzel lemásoltam. Szépen, olvashatóan. Hozzáírtam a saját megfigyeléseimet. Vásárlások dátumait. A jövedelmek és a költések közti eltéréseket.
Másnap bevittem az iratokat az adóhivatalba.
Majd ők kivizsgálják.
Szergej reggel tudta meg, hogy befagyasztották a számláit. Épp reggeliztem, a híreket olvastam a telefonon. Berontott a konyhába egy banki értesítéssel a kezében.
— Mi a fene ez? Az összes kártyámat letiltották!
— Történt valami?
— Adóellenőrzés! Azt mondják, bejelentés érkezett eltitkolt jövedelmekről!
Érkezett hát.
— Lehet, hogy tévedés? Hívd fel a bankot.
Már tárcsázott is. Beszélt az ügyintézőkkel. Kiabált. Követelőzött. De a bankosok csak széttárták a kezüket: az adóhatóság döntése, hozzájuk kell fordulni.
— Ira, ez katasztrófa. Kétmillió van ott a számlán! Hitelek, jelzálog… Hogy fogok fizetni?
Sehogy. Korábban kellett volna gondolkodni.
— Szerjózsa, nyugodj meg. Ha tiszták a jövedelmeid, gyorsan tisztázódik.
— De hát milyen tiszták?! Tudod jól, hogy vannak balos melóim… Valaki beköpött! Valaki a sajátjaink közül!
Fel-alá rohangált a konyhában. Kapkodott a telefonjához. Hívta a kollégáit, kérdezgette, kinek van még gondja. Én befejeztem a zabkásámat, és néztem, ahogy pánikol.
Gyönyörű látvány volt.
— Lehet, hogy Dima volt az? Múlt héten összevesztünk… Vagy Vityok, irigykedik…
— Vagy valamelyik partnered felesége?
Szergej megdermedt:
— Felesége? Milyen feleség?
— Hát nem tudom. A nők mindent észrevesznek. Főleg amikor a férjek nagy lábon élnek, miközben hivatalosan filléreket keresnek.
Főleg amikor a férjek megcsalják őket.
Összeráncolta a homlokát:
— Mi köze ehhez a feleségeknek? Ők nem értenek az ilyen ügyekhez.
Nem értenek? Dehogynem értenek.
Felálltam, a mosogatóba tettem a tányért:
— Jól van, nekem mennem kell dolgozni.
— Várj! És mi lesz…
— Mi lesz mivel? Majd megoldod. Hiszen te olyan okos vagy.
Nem annyira, mint hiszed.
A munkahelyen a kollégák épp egy újabb hivatalnoki botrányt tárgyaltak. Korrupció, kenőpénzek, letartóztatások.
— Irácska, és a te férjed hogy van? Ő is az építőiparban forog, ugye? — kérdezte Léna a szomszéd osztályról.
— Jól. Tisztességesen dolgozik.
Egyelőre.
Léna kétkedve felnevetett:
— Aha, tisztességesen. Manapság az építők tisztességesen dolgoznak. Ne nevettess.
Hallgattam. Bekapcsoltam a gépet, elkezdtem átnézni a hitelkérelmeket. Szokványos nap. Szokványos munka. Senki sem sejtette, hogy épp a saját férjem életét teszem tönkre.
És jól teszem.
Ebédidőben Szergej hívott:
— Ira, itt van nálam egy ügyvéd. Azt mondja, komoly az ügy. Büntetőeljárás is lehet belőle.
— Miért?
— Adócsalás. Ha bizonyítják…
A hangja remegett. Salátát rágcsáltam, és hallgattam, ahogy szétesik.
— Szerjózsa, ne ess pánikba idő előtt. Talán megúszod.
Nem ússza meg. Nálam van minden bizonyíték.
— Az ügyvéd azt mondja, meg kell találni, ki köpött be. Valaki átadta az információt. Részletesen, konkrétan.
— És mit fogtok csinálni?
— Még nem tudom. Gondolkodom.
Gondolkodj csak.
Letettem a telefont, és visszatértem a munkához. A hitelosztályon mindig rengeteg a teendő. Az emberek pénzt vesznek fel, lakást, autót, álmokat vesznek. Aztán kamatot fizetnek. Sokáig. Kitartóan.
Ahogy most Szergej is fizetni fog. Csak nem pénzzel.
Este komoran jött haza. Lehuppant a kanapéra, bekapcsolta a híreket. Én vacsorát készítettem. Paradicsomot szeleteltem, közben hallgattam a bűnügyi összefoglalót.
— Megint letartóztattak egy képviselőt. Útépítési visszaosztások miatt.
— Ira, kapcsold ki ezt.
— Miért? Érdekes hírek.
— Nem érdekesek. Elegem van belőlük.
Még nincs eleged. Csak most kezdődik.
Szótlanul vacsoráztunk. Szergej a villájával piszkálta a krumplit, a maga gondolataiba merülve. Én leszedtem az asztalt, bepakoltam a mosogatógépbe.
— Ira, és ha te megtudnád, hogy én… hát, nem mindent csinálok tisztán a munkában… te mit tennél?
Megfordultam:
— Mit jelent az, hogy nem tisztán?
— Hát, csak elméletben. Ha mondjuk visszaosztást fogadnék el, vagy ilyesmi…
— Elméletben?
— Igen.
Érdekes. Úgy döntött, leteszteli, mennyire vagyok lojális.
— Valószínűleg csalódnék. De a férjem vagy. Mit lehetne tenni.
Megkönnyebbülten elmosolyodott:
— Na látod. A család szent dolog. Bármi is történik.
Szent? Rendben.
— És ha megtudnám, hogy még meg is csalsz?
A mosoly eltűnt:
— Miféle kérdés ez?
— Szintén elméletben.
— Én nem csalok meg.
Persze. „Munkaügyben” találkozol Vikával.
— Tudom. Csak kíváncsi voltam.
— Irka, hagyd ezeket a hülyeségeket. Így is elég nehéz most nekem.
Nehéz? Ez még csak a kezdet.
Éjszaka sokáig forgolódott, sóhajtozott. Mellette feküdtem, hallgattam a lélegzetét, és a másnapi teendőimet terveztem. Be kell mennem az adóhivatalba, megkérdezni, hogy halad az ellenőrzés. Vinni még pár iratot, ha kérik.
Segíteni a nyomozást.
Reggel Szergej az ébresztő előtt felkelt. Az ágy szélén ült, a telefonját nézte.
— Történt valami?
— Vityokot behívták kihallgatásra. Őt is ellenőrzik.
Jól van. A lánc kezd felgöngyölődni.
— Lehet, hogy csak véletlen?
— Miféle véletlen? Az ő számláit is befagyasztották.
Felkeltem, elmentem zuhanyozni. A forró víz lemosta az álom maradékát. A tükörben nyugodt arc nézett vissza. A szem alatti kék folt szinte teljesen eltűnt. Az orrom már nem fájt…
Pedig bocsánatot kérhetett volna rendesen. Őszintén. De nem. „Pénz miatt veszekedni.”
A fürdőből törülközőben jöttem ki. Szergej az ablaknál állt, dohányzott. Az erkélyen. Januárban. Egy szál alsónadrágban.
— Meg fogsz fagyni.
— Leszarom.
Igen, hamarosan tényleg mindent leszarhatsz.
Felöltöztem, összeraktam a táskám. A konyhában gyorsan ittam egy kávét. Szergej még mindig az erkélyen állt. Már a második cigarettát szívta.
— Ira, és mi van, ha ez sokáig tart? Az ellenőrzés?
— Mi tartana sokáig?
— Hát, a számlák befagyasztása. Nem kapok fizetést. A hiteleket meg nincs miből fizetni.
Ez a te problémád.
— Nem tudom, Szerjózsa. Nem vagyok jogász.
— A bankban nem tudnak segíteni? Nálatok vannak jogászok, nem?
Letettem a csészét a mosogatóba:
— Majd szólok, ha megtudok valamit.
Semmit nem fogok szólni. Oldja meg egyedül.
— Köszönöm. Legalább te mellettem állsz.
Melletted? Ha tudnád, mennyire „melletted”.
Az adóhivatalban udvariasan fogadtak. Bekísértek a nyomozóhoz. Fiatal férfi volt, fáradt arccal, az asztalán egy halom irat.
— Irina Szergejevna? Köszönöm, hogy bejött. Van néhány további kérdésünk a bejelentésével kapcsolatban.
— Milyen kérdések?
— Konkrét összegeket és átutalási dátumokat jelölt meg. Honnan ez a részletes információ?
Mert mindent felírtam. Hónapokon át. Mint egy naplót.
— Bankban dolgozom. Látom, amikor a jövedelmek nem felelnek meg a kiadásoknak.
— Értem. És ezek a telefonbeszélgetés-felvételek… Van a férje engedélye a rögzítésre?
— A beszélgetések a közös lakásunkban zajlottak. Az én jelenlétemben. Jogom van hozzá.
A nyomozó bólintott, jegyzetelt:
— Még egy dolog. Három nappal azután tette meg a bejelentést, hogy a férje egymillió-kétszázezerért autót vett. Ez összefügg?
Összefügg. Akkor értettem meg végleg — elég volt.
— Akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy a jövedelmeket eltitkolja. Az autót készpénzért vette. Honnan van egy építésvezetőnek egymillió készpénze?
— Jogos kérdés.
Elővettem a mappát:
— Hoztam még anyagokat. Fényképek nyugtákról, beszállítókkal folytatott levelezés, beszélgetések felvételei.
A nyomozó lapozgatni kezdte, majd füttyentett:
— Komoly munka. Magából jó nyomozó lenne.
Az is vagyok. Csak épp egyetlen ügyben.
— Mikorra tervezik a kihallgatását?
— Jövő hétre. De egyelőre nem tud a bejelentéséről. Jobb, ha nem is mondja el neki.
— Nem fogom.
Eszem ágában sincs. Legyen csak meglepetés.
Otthon Szergej az ügyvédjével ült. Egy ötvenes forma férfi, drága öltönyben. Halkan beszélgettek, összeesküvős hangon.
— Á, Ira megjött. Ismerkedj meg, ő itt Oleg Viktorovics. A védőm.
Az ügyvéd felállt, kezet nyújtott:
— Nagyon örvendek. A férje sokat mesélt magáról.
Érdekes, vajon pontosan mit mesélt.
— Részemről a szerencse. Hogy állnak a dolgok?
Oleg Viktorovics felsóhajtott:
— Nem túl jól. Túl sok a bizonyíték. Valaki nagyon alaposan gyűjtötte az információt.
Hát még szép, hogy alaposan.
— És most mi lesz?
— Eljárási hibákat fogunk keresni. Megpróbáljuk megtámadni a bizonyítékokat. De valaki a közeli körből adta fel Szergejt. Ez nyilvánvaló.
Szergej ökölbe szorította a kezét:
— Meg fogom találni azt a patkányt. És elintézem.
Megtalálod? Próbáld csak meg.
Az ügyvéd összeszedte a papírokat:
— Szergej, a legfontosabb, hogy maradjon nyugodt. Semmi hirtelen lépés. A nyomozók biztosan figyelik.
Amikor az ügyvéd elment, Szergej bezárkózott a dolgozószobába. Hallottam, ahogy telefonál, kérdezősködik, fenyegetőzik. A hangja egyre dühösebb lett.
Dühöngj csak. Mutasd meg mindenkinek, ki vagy valójában.
Este vörös arccal, kócosan jött ki:
— Mindenki tagad. Azt mondják, semmit sem tudnak.
— Lehet, hogy tényleg nem tudnak semmit?
— Ira, ott pontos információk vannak! Dátumok, összegek, nevek! Ezt valaki a családból adta át.
Okos fiú. Rájöttél.
— Ki a családból? Hiszen csak én vagyok neked.
Figyelmesen rám nézett:
— Csak te.
Nagyszerű. Gyanakodj csak.
— Szerjózsa, mire gondolsz?
— Nem tudom, mire gondoljak.
De a szemében megjelent valami új. Gyanakvás. Bizalmatlanság.
Végre. Már azt hittem, teljesen ostoba vagy.
Éjjel nem aludt. Forgolódott, sóhajtozott, felkelt vizet inni. Úgy tettem, mintha aludnék, és félig lehunyt szemmel figyeltem. Hajnali négykor halkan felkelt, kiment a hálóból.
Vártam egy percet, aztán utána lopóztam. A dolgozószobában ült, az irataimat túrta. Keresett valamit.
Keress csak. Semmit sem találsz. Nem vagyok hülye.
Minden terhelő anyag a banki széfben volt. Otthon semmi sem maradt.
Szergej átnézte a papírjaimat, belenézett a táskámba, átkutatta a számítógépet. Semmi gyanús.
Hiába erőlködsz.
Reggel komorabb volt, mint egy felhőszakadás:
— Ira, mondd meg őszintén. Te senkinek nem beszéltél semmit? A jövedelmeimről?
— Kinek beszéltem volna? És miről?
— Nem tudom… Barátnőknek, kollégáknak…
Nem barátnőknek. Nyomozóknak.
— Szerjózsa, nem vagyok pletykás. Ráadásul a te ügyeid engem nem érdekelnek.
— Nem érdekelnek?
— Felnőtt ember vagy. Vállald magad a tetteidért.
Valami nem tetszett neki a hangomban. Összeráncolta a homlokát, sokáig nézett.
— Miért vagy te ilyen nyugodt? Engem lecsukhatnak, téged meg nem érdekel?
Dehogynem érdekel. Nagyon is szeretném, ha lecsuknák.
— Érdekel. Csak nincs értelme pánikolni.
— Furcsa. A feleségnek aggódnia kellene.
Kellene? A férjnek meg nem kellene megütnie a feleségét, és nem kellene „rondának” neveznie.
— Belül aggódom. Csak nem mutatom.
De ő már nem hitt nekem. A gyanakvás nőtt, mint a hógolyó.
Nőjön csak. Hadd gyötörje.
Három napig Szergej úgy járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Telefonált, találkozókra rohangált, kereste az árulót. Én a háttérből figyeltem, és örültem.
Milyen jó látni, ahogy szétesik.
Csütörtökön kihallgatásra hívták. Késő este jött haza, hamuszürke arccal.
— Na, mi volt?
— Rosszul áll a dolog. Mindenük megvan. Felvételek, iratok, tanúk.
Hát persze. Igyekeztem rendesen.
— És mi lesz tovább?
— Holnap házkutatás. Aztán valószínűleg letartóztatás.
Leült a kanapéra, az arcát a tenyerébe temette. Mellette álltam, és arra gondoltam, hogy holnap már nem lesz ebben a házban.
Holnap reggel egyedül iszom a kávémat.
— Ira, ha lecsuknak… te megvársz?
Megvárni? Mit megvárni?
— Attól függ, mennyit kapsz.
— Az ügyvéd szerint minimum három évet.
— Három év sok idő.
Szergej felemelte a fejét:
— Sok? A családnak ez semmi.
A te családodnak talán semmi. Csakhogy az már nem létezik.
— Szerjózsa, realista vagyok. Három év az én koromban az élet negyede.
— Szóval elhagysz?
— Majd átgondolom.
Már átgondoltam. Holnap beadom a válópert.
Az arca eltorzult a dühtől:
— Na, szóval így állunk! És hol marad az, hogy „jóban-rosszban”?
— És hol marad az, hogy „szeretni és megvédeni”? Egy hónapja megütöttél, vagy elfelejtetted?
— Az más volt…
— Nem, Szerjózsa. Ugyanaz. Te szegted meg először a megállapodást.
Felugrott a kanapéról:
— Miféle megállapodást? Hiszen bocsánatot kértem!
Bocsánatot? „A vacsoráért, ami odaégett”?
— Nem őszintén kértél bocsánatot. És utána tovább hazudtál. Vikáról, a pénzről, mindenről.
— Honnan tudsz Vikáról?
Hoppá. Elszólta magát.
— Szergej, nem vagyok vak. A parfüm a pólódon. A késői hazajárások. A szabadnapok, amik nem is voltak.
Az arca bíborvörös lett:
— Követtél engem?
— Melleted éltem. És láttam, hogy a férjem idegen emberré vált.
Idegen és visszataszító.
— Ira, elég legyen! Most nincs erre időm! Komoly problémáim vannak!
— És nekem nincsenek? Jó érzés hazuggal és hűtlen férfival élni?
Szergej fel-alá járkált a szobában, mint egy sarokba szorított vad:
— Mi van veled? Régen nem voltál ilyen… gonosz.
Régen ostoba voltam. Türelmes kis ostoba.
— Régen te sem voltál ilyen aljas.
— ALJAS? KI VAGY TE, HOGY ÍTÉLKEZZ FELETTEM?
A hangja megcsendült a dühtől. Felálltam a fotelből, kihúztam magam teljes magasságomban:
— A feleséged vagyok. És jogom van tudni az igazságot.
— Az igazságot? Akarod az igazságot? — Szergej közelebb lépett, a szeme vérben forgott. — Az igazság az, hogy unalmas házsártos lettél! Állandóan nyafogsz, ellenőrzöl, számon kérsz! Vika más! Ő érti a férfit!
Érti? Hát persze.
— Értem. Ő a pénzes férfit érti. És ha nem lesz pénz, akkor mi lesz?
— Mire célzol?
— Amikor lecsuknak, az első napon el fog hagyni.
Szergej megállt, nehéz levegőt vett:
— És te? Te is elhagysz?
— Én már elhagytalak. Egy hónapja. Amikor kezet emeltél rám.
Na, ez az igazság.
— Akkor miért hallgattál? Miért nem mentél el rögtön?
Mert a megsemmisítésedet terveztem.
— Esélyt akartam adni, hogy megváltozz.
— Megváltozzak? — Szergej gonoszul felnevetett. — Hiszen te sem vagy éppen főnyeremény! Azt hiszed, nem látom, hogyan nézel rám? Megvetéssel! Mintha undorodnál tőlem!
Valóban undorodom tőled.
— Nem undorodom. Egyszerűen idegen lettél.
— IDEGEN? — Megragadta a vállamat, rázni kezdett. — Idegen vagyok neked? Akkor ki a közeli? A bankos kollégáid? Vagy ott is találtál valakit?
— Engedj el.
— Válaszolj! Ki van neked?
— ENGEDJ EL!
De nem engedett. Az ujjai a vállamba mélyedtek, az arca eltorzult a dühtől:
— Senkid sincs! És nem is lesz! Kinek kellesz te? Szürke egér! Unalmas! Lélektelen! Azt hiszed, bárki is kezdene veled?
Ez hát az igazi arca.
— Szerjózsa, fájdalmat okozol.
— Fájdalmat? — A hangja visításba csapott át. — Tudod te, nekem most mennyire fáj? Egy áruló miatt omlik össze az életem! Te meg itt az érzéseidről papolsz!
— Nem én vagyok a hibás a problémáidért.
— NEM TE? — Még erősebben rázott. — Akkor ki a hibás? Valaki beköpött! Valaki a közeliek közül! És azt hiszem, tudom is, ki!
Végre rájött.
— Mire akarsz kilyukadni?
— Te! TE ADTÁL FEL ENGEM! Kinek meséltél még a dolgaimról?
— Szerjózsa, megőrültél.
— NEM ŐRÜLTEM! — Elengedte a vállamat, a hajamba markolt. — Te voltál! Látom a szemedben! Te örülsz ennek!
Örülök. Nagyon is örülök.
— Engedd el a hajam. Azonnal.
— Vallj be mindent! Te írtad a bejelentést az adóhivatalnak! Te!
— Legyen így.
Szergej megdermedt:
— Mi?
— Legyen úgy, hogy én voltam.
Elég volt a színjátékból. Ideje kimondani az igazat.
— Te… te komolyan beszélsz?
— Teljesen komolyan.
Az ujjai elernyedtek. A hajam a vállamra hullott. Szergej hátralépett, úgy nézett rám, mintha szellemet látna:
— Elárultál engem… a saját férjedet…
— Megbüntettem egy tolvajt és egy hűtlen embert.
— HOGY MERTED?
Nagyon könnyen mertem.
— Egyszerűen. Összegyűjtöttem az iratokat, megírtam a bejelentést, bevittem az adóhivatalba.
— Iratokat? Milyen iratokat?
— A levelezéseidet a „Kolhoznyikkal” és a „Vaddal”. Beszélgetések felvételeit. Nyugták fotóit.
Szergej elsápadt:
— Te… kémkedtél utánam?
Megvédtem magam tőled.
— Anyagot gyűjtöttem. Mint egy nyomozó.
— KURVA! — elcsuklott a hangja. — ÁRULÓ! HOGY TEHETTED?
— Könnyen. Főleg azután, hogy rondának neveztél és megütöttél.
— De miért ütöttelek meg? Megérdemelted! Hiszen tényleg…
Nem fejezte be. De láttam a szemében, mire gondol.
Azt gondolja, hogy ronda vagyok. Mint akkor.
— Folytasd. Mi az, hogy „tényleg”?
— Semmi.
— Nem, mondd ki. Mit akartál mondani?
Szergej hallgatott, nehezen kapkodta a levegőt. Aztán hirtelen felordított:
— RONDA! EZ VAGY! LÉLEKBEN RONDA! SZÍVTELEN! LELKIISMERETLEN!
És ököllel ütött.
Egyenesen az arcomba.
Elestem. Az orromból a vér a fehér csempére ömlött. És abban a pillanatban csak egyetlen dolog jutott eszembe:
Ennyi. Most már tényleg ennyi.
Feltápászkodtam a földről, a véremet letöröltem a ruhám ujjával. Szergej fölém magasodott, ökölbe szorított kézzel. A szemében egyszerre tombolt a düh és a rémület attól, amit tett.
— Ira… Istenem… bocsáss meg…
Nem bocsátok meg. Soha nem bocsátok meg.
— Szerjózsa, tudod, hogy a számláid már három hete be vannak fagyasztva?
Pislogott, nem értette:
— Mi?
— Három hónapja adtam be a bejelentést. A számlákat még az újév előtt zárolták. Csak azért most tudtad meg, mert nem ellenőrizted.
Mert Vikával voltál elfoglalva.
— Hogyhogy… három hónapja?
— Nagyon alaposan készültem. Július óta gyűjtöttem a bizonyítékokat. Októberben adtam be a papírokat.
Szergej ingadozott a lábán:
— Szóval egész idő alatt… tudtad?
— Tudtam. És vártam.
— Mire vártál?
Erre a pillanatra. Amikor megmutatod az igazi arcodat.
— Hogy végleg leleplezd magad.
Elővettem a telefonom, bekapcsoltam a diktafont:
— Most pedig ismételd meg, amit az előbb mondtál. Felvételre.
— Miféle felvételre?
— A bíróságnak. A válóperhez. A családon belüli erőszak külön indok.
És a büntetőügyhöz is. Tanú fenyegetése.
Szergej megértette. A kanapéra roskadt, az arcát a tenyerébe temette:
— Te… te mindent megterveztél…
— Nem mindent. Azt nem terveztem, hogy kétszer is megütsz. Ezt te döntötted el.
De reméltem. És kivártam.
— Ira… hiszen férj és feleség vagyunk… Hogy tehetted ezt?
Letöröltem a vért a zsebkendőmmel, megigazítottam a hajam:
— Nagyon egyszerűen. Amikor a férj tolvajjá, erőszakossá és hűtlenné válik, a feleségnek joga van megvédeni magát.
— De hát én… én szerettelek…
Szeretett? Különös szerelem.
— Te egy kényelmes kis ostobát szerettél, aki nem kérdez semmit. Én pedig nem vagyok többé ostoba.
— Mi lesz most?
Most igazság lesz.
— Holnap letartóztatnak. Holnapután beadom a válópert. Egy hét múlva megtudod, hogy Vika talált magának más férfit — pénzesebbet.
Szergej úgy zokogott, mint egy gyerek:
— De hát megváltozhatok… Kezdhetjük elölről…
— Nem, Szerjózsa. Nem lehet.
— Miért?
Mert gyűlöllek.
— Mert rondának neveztél. Kétszer is. És megütöttél. Kétszer.
— De hiszen te… — elakadt, de értettem.
— Hiszen én mi? Fejezd be.
— Semmi.
— Azt gondolod, ronda vagyok. Igaz?
Csend.
— Rendben. Akkor könnyebb lesz nélkülem élned.
És nekem is könnyebb lesz nélküled.
Reggel házkutatással jöttek. Szergejt bilincsben vitték el. Az ajtóból még visszafordult, utoljára rám nézett.
Isten veled, drágám.
Intettem neki.
A házban csend lett. Kávét öntöttem, leültem az ablakhoz. Odakint esett a hó. Nagy, puha pelyhek.
Gyönyörű volt.
Egy óra múlva telefonált Vika:
— Ira? Én vagyok… Vika. Hallottam Szerjózsáról… Hogy vagy? Tartod magad?
Remekül tartom magam.
— Jól vagyok. És te? Biztos nagyon aggódsz.
— Hát… igen… Hiszen kollégák voltunk… Együtt dolgoztunk…
Dolgoztatok? Szép szó.
— Értem. Semmi gond, majd találsz másik kollégát.
— Tessék?
— Azt mondom, találsz mást. Fiatalabbat, gazdagabbat.
Hosszú csend. Aztán Vika óvatosan:
— Ira… te… tudsz valamit?
Mindent tudok.
— Azt tudom, hogy a férjem tolvaj és hűtlen. Elég ennyi?
— Nem értem…
— Dehogyisnem érted, Vika. Nagyon is érted. És azt is tudod, hogy Szerjózsa most leül vagy öt évre. Pénz nélkül, jövő nélkül.
És nélküled.
— Ira, ha azt hiszed, hogy köztünk volt valami…
— Nem hiszem. Tudom. Megvannak a felvételek a beszélgetéseitekről.
Vika letette a telefont.
Helyesen tette. Nincs miről beszélni.
Egy hónappal később a bíróság ítéletet hirdetett. Négy év általános rezsimű büntetőtelep. Szergej az ítélethirdetésen tíz évvel idősebbnek tűnt.
A teremben ültem, és elégedettséget éreztem.
Az igazság győzött.
Az ítélet után odalépett a rácshoz, mondani akart valamit. De én megfordultam és elmentem.
Nincs miről beszélnünk többé.
Odakint sütött a nap. A tavasz első napja volt. Végigsétáltam a sugárúton, és arra gondoltam, hogy előttem egy új élet áll.
Hazugság nélkül. Félelem nélkül. Nélküle.
A zsebemben megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám.
— Halló?
— Irina Szergejevna? A nyomozóhatóságtól hívjuk. Szeretnénk megköszönni a segítségét a vizsgálatban.
— Nincs mit. Csak a polgári kötelességemet teljesítettem.
És egy megalázott nő kötelességét.
— Még egyszer köszönjük. Viszont hallásra.
— Viszont hallásra.
Eltettem a telefont, és mentem tovább. A napsütötte utcán, az új élet felé, amely ma kezdődik.
Ő meg üljön csak. És gondolkodjon. Arról, hogyan nevezte rondának a feleségét. És hogy mi lett ennek a következménye.
A vért a csempéről még aznap este lemostam. Nem maradt nyoma.
Ahogy bennem sem maradt megbánás.
