…ám ami ezután történt, az mindenkit lesokkolt, egyszerűen felfoghatatlan volt… az utolsó csepp még csak nem is a rendetlenség lett…
Kinyílt az ajtó. Az orrát megcsapta a sűrű, laktató húsleves és a babérlevél illata. Az előszobában meleg és tisztaság fogadta. Szergej papucsai a megszokott helyen álltak – orral a kijárat felé.
Tatjana a konyhából lépett ki, kezét gofrimintás konyharuhába törölgetve. Az arcán sem mosoly, sem gyanakvás – csak a könyvelésen töltött munkahét fáradtsága.
— Korán jöttél, Szergej – mondta nyugodtan. — Tíz perc múlva kész a vacsora. Polina későn ér haza a tanfolyamról.
Szergej nem vette le a cipőjét. A tiszta laminált padlón, csizmában ment egyenesen a hálószobába.
— Nem vacsorázom, Tanya.
A felesége megállt az ajtóban. Tekintete a talpáról maradt piszkos nyomokra esett.
— Mi történt? Probléma volt a munkában?
— Nálam minden remek. Sőt. Azt is mondhatnám – most kezdődik az élet.
Szergej hirtelen mozdulattal kinyitotta a tolóajtós szekrényt, és a felső polcról levett egy nagy utazóbőröndöt. A kerekek zörgése váratlanul élesen hasított a csendbe.
— Elmegyek, Tanya.
A szobában megállt a levegő. Csak a konyhai óra kattogása hallatszott. Tatjana nem kapott a szívéhez, nem jajdult fel. Egyszerűen nekidőlt az ajtófélfának, és keresztbe fonta a karját.
— Hadd találjam ki – a hangja érzelemmentes volt. — Jana? A tervezési osztályról? Az, akinek rövidebb a szoknyája, mint a leánykori emlékezete?
Szergej megdermedt az ingcsomóval a kezében.
— Tudtad?
— Szergej, kicsi ez a város, a te Janád pedig nem épp szerénységéről híres. Az egész iroda fél éve fogadásokat köt, mikor hagyod el a családod. Csak vártam, lesz-e benned elég bátorság a szemembe mondani.
A nő nyugalma felbőszítette. Könnyeket, könyörgést, botrányt várt – valamit, ami igazolná a menekülését. De ő úgy nézett rá, mint egy rosszalkodó macskára.
— Szeretjük egymást! – csattant fel Szergej, pulóvereket és zoknikat gyömöszölve összevissza a bőröndbe. — Ő megért engem. Élő, ragyogó nő! És nálunk mi van? Hitel, nyaraló, zsák krumpli? Férfi vagyok, negyvenöt éves, élni akarok!
— Élj – bólintott Tatjana. — Csak a kulcsokat tedd a komódra. A kártya meg az én nevemen van, ha elfelejtetted.
Ebben a pillanatban becsapódott a bejárati ajtó.
— Anya, apa, itthon vagyok! Kilencven pontot írtam a próbaérettségin!
Polina berobbant a szobába – kipirulva, boldogan. Amikor meglátta az apját, aki idegesen cipzározta a púposra tömött bőröndöt, megtorpant. A mosoly lecsúszott az arcáról, és felnőttes, mindent értő grimasz váltotta fel.
— Apa? – kérdezte halkan.
Szergej elfordította a tekintetét. Szégyellte a lánya szemébe nézni.
— Apa üzleti útra megy? – kérdezte reménykedve Polina, bár az anyja szeméből már mindent kiolvasott.
— Apa az örök fiatalság országába utazik – felelte határozottan Tatjana. — Segíts neki taxit hívni, kislányom. A buszok bőrönddel rosszul járnak.
Szergej felkapta a bőröndöt, odavetette, hogy „majd pénzzel segítek”, és kirohant a lépcsőházba, anélkül hogy megölelte volna a lányát. A hátán érezte a tekintetüket. Két nehéz, ólomsúlyú pillantást.
Az új élet mézeshete pontosan három hétig tartott.
A bérelt lakás, amit Jana választott, egy repülőszárny árába került.
„De cserébe kilátás a rakpartra, cicám!” – csicsergett a nő, miközben a márkás boltokból hozott csomagokat pakolta ki.
Szergej igyekezett tartani a tempót. Vett bérletet a fitneszterembe, szűk farmert kezdett hordani, ami szorította a hasát, és felhagyott a pelmenyi vacsorákkal – Jana csak sushit és rukkolás salátát ismert el.
A gondok akkor kezdődtek, amikor eljött a következő havi lakbér ideje.
— Cicám – nyújtózott Jana a kanapén, telefonjával a kezében. — Hívott a főbérlő. Utalj neki ötvenezret. Nekem meg adj ötöt a körmökre.
— Jana – vakarta meg a tarkóját Szergej. — A prémiumot csak a negyedév végén kapom. A fizetésem felét meg Polinának utaltam, korrepetálásra jár. Nem lehetne ebben a hónapban kicsit szerényebben? Te is dolgozol.
Jana felnézett a képernyőről. Szép babaarcú szemében hideg pragmatizmus villant.
— Hogy érted azt, hogy szerényebben? Nem azért szakítottam meg a kapcsolatot a szüleimmel, hogy aprópénzt számolgassak. És egyáltalán, mióta utalgatsz pénzt a lányodnak az én tudtom nélkül? Most már mi vagyunk a család, Szergej. Közös költségvetés. Vagyis az én költségvetésem.
Szergej hallgatott. Egy hét múlva azonban utolérte egy kellemetlen állapot.
Megérezte, mit jelent fiatalnak tűnni az edzőteremben. Mozdulni sem bírt, nyögés nélkül még a vécéig sem tudott eljutni. Segítségre volt szüksége – gyógyszert beadni, kenőccsel bedörzsölni, csak egy pohár vizet odanyújtani.
— Pfuj, Szergej, itt olyan szag van, mint egy öregek otthonában – fintorgott Jana, miközben rövid ruháját húzta magára.
— Jana, rosszul vagyok. Kérlek, segíts. Tanyka… Tatjana mindig segített.
Az exfeleség neve hallatán Jana felcsattant.
— Akkor menj a te Tatjanádhoz! Én nem vagyok ápolónő meg nővérke! Ma céges buli van, eszem ágában sincs itt rohadni a te hátfájásoddal. Hívd a mentőket, ha ennyire gáz.
Elment, maga után hagyva émelyítő parfümillatát. Szergej a sötétben feküdt, hallgatta az utca zaját, és emlékezett. Arra, hogyan ült Tatjana éjszakákon át az ágya mellett, amikor megfázott. Hogyan főzte a csirkelevest. Hogyan olvasott halkan könyvet, hogy fel ne ébressze.
Reggelre a fájdalom kissé enyhült, de jött a felismerés. Égető, megalázó. Rájött, hogy Jana számára ő csak egy lábon járó pénztárca. És most, hogy a pénztárca megbetegedett és kiürült, készek kidobni a szemétre.
Még egy hónapig tűrt. Az utolsó csepp egy SMS volt, amit véletlenül meglátott az alvó Jana telefonján.
„Nyuszika, ez az öreg bolond alszik. Holnap meló után jövök. Dobj már pénzt taxira, mert teljesen leégett.”
Szergej szó nélkül összepakolt. A bőrönd könnyebb lett – az új divatos göncök fele a szekrényben maradt, nem volt rájuk szüksége.
Hazafelé a saját háza felé gyakorolta a beszédét. Biztos volt benne: Tatjana megbocsát. Hiszen húsz évig szerette őt. Na jó, hibázott a férfi, az ördög megkísértette. A lényeg a bűnbánat. A nők szeretik, ha valaki vezekel.
Útközben vett egy hatalmas rózsacsokrot – olyat, amilyet Tatjana életében nem kapott. És egy „Kijevi” tortát, a kedvencét.
A liftben felfelé menet már a kibékülés jelenetét képzelte el. Könnyek, ölelés, finom vacsora. Polina persze durcás lesz, de az apa akkor is apa.
Nem csöngetett. Megvolt a saját kulcsa – az a bizonyos, amit távozáskor sosem tett le a komódra.
Két fordulat. Kattanás.
Szergej benyomta az ajtót. A lakás csenddel és… kávéillattal fogadta? Nem, inkább valami férfias illat lengte be – drága kölni és bőr.
Tatjana a nappaliban ült a kanapén, és könyvet olvasott. Lenyűgözően nézett ki. Új frizura – egy rövid bob, ami nagyon jól állt neki. Köntös helyett stílusos otthoni öltözet. Öt évvel fiatalabbnak tűnt.
Amikor meglátta a bőrönddel és virágokkal belépő Szergejt, lassan letette a könyvet. A tekintetében sem öröm, sem harag nem volt. Csak enyhe meglepetés.
Szergej letette a bőröndöt, teátrálisan felsóhajtott, és előrelépett, kezében a csokorral.
— Drágám, úgy döntöttem, visszajövök – jelentette ki a tékozló férj már a küszöbről, igyekezve, hogy hangja magabiztosan és határozottan csengjen. – Mindent átgondoltam, Tanya. Igazad volt. Az a lány csak üresfejű fruska. Rájöttem, hogy a család a legfontosabb. Na, miért ülsz még? Fogadd a megtért papagájt.
Azt várta, hogy a nő feláll, elsírja magát, a nyakába borul.
De Tatjana továbbra is ült.
— Visszajönni? – kérdezett vissza, és ajka sarkában alig észrevehető mosoly bujkált. — Szergej, te valamit összekeversz. Ez nem csomagmegőrző. Leadod – aztán visszaveszed.
— Ugyan már, Tanya! – kezdett ingerültté válni Szergej. – Jó, hibáztam. Jó, hülye voltam. De hát itt vagyok! Virággal! Na, ne kéresd magad. Borzasztóan éhes vagyok, alig állok a lábamon. Mi van vacsorára?
Ebben a pillanatban kilépett a fürdőszobából egy férfi.
Magas, erős testalkatú, törülközővel a nyakában. Olyan ötven körüli lehetett, de az a „jó” ötven: sportos tartás, magabiztos tekintet. Nyugodtan ránézett Szergejre, majd Tatjanára.
— Tanyus, vendégünk van? – kérdezte mély, higgadt hangon.
Szergej megnémult. Tekintete lassan lefelé csúszott.
Az előszobában, ott, ahol régen az ő kitaposott papucsai álltak, idegen cipők sorakoztak. Masszív, bőrből készült, gondosan ápolt lábbelik. Hatalmas, negyvenötös méretben. Olyan magabiztosan és otthonosan álltak ott, hogy azonnal világos volt: a gazdájuk nem vendég ebben a házban.
— Nem, Oleg – felelte lágyan Tatjana, és úgy nézett az új férfira, olyan melegséggel, amit Szergej legalább tíz éve nem látott a szemében. – Ez csak egy futár. Elvétette a címet.
Aztán visszafordult a volt férjéhez. A tekintetében jég dermedt.
— Szergej, múltkor elfelejtetted itt hagyni a kulcsokat. Tedd le a komódra. És az ajtót majd kívülről csukd be.
— De… – kapkodta a levegőt Szergej, mint a partra vetett hal. — És… Polina?
— Polina az egyetemen van. Egyébként felvették államira. Egyedül. A te segítséged nélkül. És megkért, hogy adjam át: ha megjelensz, egyelőre látni sem akar.
Oleg tett egy lépést előre. Nem fenyegetett, nem szorította ökölbe a kezét. Csak ott állt Tatjana mellett – mint egy fal, amely mögött a nő biztonságban van.
— Uram, nem hallotta? – kérdezte udvariasan. — A hölgyet nem kell zaklatni. A kijárat arra van.
Szergej ránézett a rózsáira, amelyek hirtelen közönséges seprűnek tűntek. A bőröndre, amely elviselhetetlenül nehéz múltként nehezedett rá.
Szótlanul letette a kulcsokat a komódra. Egy idegen autókulcs mellé – olyan márkához tartozott, amelyről ő legfeljebb álmodhatott.
Hátrálva indult az ajtó felé, nyomorultnak, kicsinek és fölöslegesnek érezve magát.
— Sok boldogságot – préselte ki rekedten.
— Neked is jó egészséget – felelte Oleg, és becsukta az ajtót az orra előtt.
Kattant a zár. Két fordulat.
Szergej ott maradt a lépcsőházban. Hallotta, ahogy az ajtó mögött Tatjana felnevet – könnyedén, csengőn, boldogan. Úgy, ahogy vele már nagyon régóta nem nevetett.
Meglökte a bőröndjét, de csak a lábát ütötte be. Nem volt kedve beszállni a liftbe. Lassan elindult lefelé a lépcsőn, maga után húzva ostobaságának terhét, és minden fordulónál maga előtt látta azokat a hatalmas, magabiztos, negyvenötös cipőket, amelyek szétzúzták a reményét a „tartalék repülőtérre”.
