– Italokat iszogattok, ugye? Az enyéimet… Amiket a születésnapomra vettem…
…Okszana zavartan megállt a lakása ajtajában, és kis híján elájult attól, amit ott látott.
Egy órával korábban felhívta a szomszédja, Róza, akivel szinte az első naptól kezdve tartották a kapcsolatot, mióta a házba költözött.
– Okszanka, te most otthon vagy? – kérdezte az asszony óvatos, valamiért halk hangon.
– Nem, anyámnál vagyok. Már reggel óta. A felújítás után segítenem kell kitakarítani a lakást. Sok a munka, úgyhogy itt is alszom. Miért, akartál valamit? – kérdezte gyanútlanul.
– Szóval nem vagy a lakásban? – pontosított Róza.
– Mondom, anyámnál vagyok! Mi történt? Mondd gyorsan, nincs időm – felelte Okszana bosszúsan, kezében egy ronggyal.
Valóban kora reggel indult el az anyjához, előtte pedig szabadnapot vett ki a munkahelyén.
Holnap szombat, és azt remélte, hogy két nap alatt sikerül rendbe hozni az anyja lakását: mindent lemosni, felakasztani a függönyöket, visszatenni a bútorokat oda, ahol a felújítás előtt álltak.
A megmaradt vasárnapot pedig már a saját családjának akarta szentelni.
– Okszana, és a te Mihályod most hol van? – tette fel újra a furcsa kérdést a szomszéd, amivel végképp kihozta a sodrából.
– Róza, ugyan már! Mondd el végre, mi történt nálad. Nincs időm, mondom. Miska a munkahelyén, Julcsi az anyósomnál, szünet van az iskolában. Otthon nálunk senki sincs, ha erre célzol – mondta idegesen.
– Hát éppen ez az… Tévedsz, Okszankám. Az előbb láttam az erkélyeteken egy félmeztelen lányt, cigizett. Szép volt, kihívó, és egy cseppet sem szégyenlős.
– Micsoda? Te most viccelsz? Vagy reggel óta lecsúszott valami erősebb? – nem hitt neki Okszana. – Nem keverted össze az erkélyt?
– Nevess csak. Mondom neked, a te erkélyeden ült negyedórája egy idegen nő. Szinte ruha nélkül.
Hogy az emberek mennyire nem szégyellik magukat – így kiállni az erkélyre! Egyszerűen elképesztő! Az emberek teljesen elvesztették a szemérmüket.
– Miféle nő? – ejtette ki a kezéből a rongyot Okszana.
– Nem tudom, miféle. A boltból jöttem hazafelé, véletlenül felnéztem a ti erkélyetekre – és ott ült.
– Mi történt, kislányom? – lépett oda az anyja. – Miért sápadtál el ennyire?
– Várj, anya. És Miskát… Mihályt láttad ott? – kiáltott bele a telefonba.
– Mihályt nem láttam, hazudni nem fogok. Biztos szégyellt kijönni, mégiscsak szomszédok vannak, fényes nappal.
De a vetélytársnődet nagyon is jól megfigyeltem – folytatta Róza magabiztos hangon.
– Rendben, értem – kiáltotta Okszana, és letette a telefont.
Azt soha nem gondolta volna a férjéről, hogy képes lenne megcsalni. Mindig bízott benne. Mihály soha nem adott okot a gyanúra. Egészen a mai napig – egyszer sem.
– Anya, haza kell mennem. Azonnal! – mondta Okszana, miközben lázasan átöltözött a munkaruhából abba, amiben érkezett.
– De mi történt? El tudnád magyarázni? Tűz van, vagy mi? Vagy valaki megbetegedett, ne adj’ Isten? – kérdezte aggódva az anyja.
– Se az egyik, se a másik. És remélem, a harmadik sem! De erről majd később! Rohannom kell.
Amint mindent kiderítek, visszajövök. Akkor befejezzük a munkát. Addig pihenj egy kicsit.
Okszana fejvesztve rohant ki az anyja lakásából, és a parkoló felé sietett, ahol az öreg autója állt.
Az út körülbelül egy órát vett igénybe – olyan hosszúnak tűnt! Útközben tárcsázta a férje számát, akinek ilyenkor a munkahelyén kellett volna lennie.
Mihály telefonja sokáig nem válaszolt, ami a feleség lelkében valóságos érzelmi vihart kavart – a sértettségtől egészen a vágyig, hogy legszívesebben megfojtaná.
Okszana még néhányszor megpróbálta elérni a férjét. Végül Mihály felvette.
– Miért hívogatsz folyton? Ha nem veszem fel, az azt jelenti, hogy nem tudok beszélni – mondta ingerülten.
– Hol vagy? – vágta rá Okszana.
– Hogyhogy hol? A munkahelyemen!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Okszana, igyekezve nyugodt hangon beszélni, nehogy idő előtt elriassza a férjét.
– Igen, biztos. Nálad anyádnál nincs semmi dolgod, hogy ilyen furcsa kérdéseket teszel fel?
Akkor inkább maradtál volna otthon. Több hasznod lett volna – felelte Mihály elégedetlenül.
„Kötözködik, tehát ideges” – állapította meg magában a feleség.
– Van még valami? Dolgoznom kell, nem ér rá az ember fecsegni. A főnök ma különösen ki van kelve magából – morogta Mihály. – Tudod jól, hogy nem szeretem, ha csak úgy, ok nélkül hívogatsz a munkában!
Mihály bontotta a vonalat, meg sem várva, hogy Okszana értelmes választ adjon arra, miért telefonált.
A feleség azonban még így is hallott valami zűrzavart és egy idegen hangot. Női hangot!
– Na tessék! Beszélni nem akar, gorombáskodik, nincs ideje, látod! Sürgős neki visszatérni a folytatáshoz – morgolódott keserűen Okszana, miközben gondolatban az összes útjába kerülő közlekedési lámpát átkozta.
Nagyon sietett, hogy tetten érje a galambpárt, és rettegett, hogy elkésik.
A keze többször is önkéntelenül tárcsázta a férje számát, de az többé nem válaszolt.
„Minden stimmel! Már nem tud velem beszélni, nincs ideje! Micsoda szégyen! Ide jutottam – a férjem idegen nőket hord haza.
Még az is jobb lenne, ha valahol máshol szórakozna, titokban, hogy senki se lássa. De nem! Mihály annyira elpofátlanodott, hogy már a szomszédok előtt sem szégyelli magát!” – hergelte magát egyre jobban Okszana, ahogy közeledett a házhoz.
Gyorsan leparkolt, szerencsére akadt szabad hely, és sietve rohant a bejárat felé.
Útközben összefutott Rózával, aki a padon ült. Amint meglátta Okszanát, az asszony eléje sietett.
– Ott vannak, még mindig ott! Nem mentek el. Figyelek itt, látod. Ülök, nem megyek sehová – jelentette ki diadalmasan.
– Igen, igen… Köszönöm! – hadarta Okszana, és meg sem állva elsietett mellette.
– Veled megyek – szaladt utána Róza. – Hátha szükséged lesz segítségre.
– Ugyan milyen segítségre? Megleszek nélküled is – próbált megszabadulni a tolakodó és túlságosan kíváncsi szomszédtól, aki beleütötte az orrát más dolgába.
Okszana egyáltalán nem akarta, hogy bárki tanúja legyen a férjével való botrányának.
De Rózától nem volt olyan könnyű megszabadulni. Kitartóan követte egészen a lakás ajtajáig.
Amikor a nő a saját kulcsával kinyitotta az ajtót, a látványtól egyszerűen elállt a szava. Majdnem elájult.
Abban a pillanatban, ahogy Okszana és Róza beléptek az előszobába, a konyhából a hálószoba felé elsétált mellettük egy ismeretlen lány – teljesen meztelen, karcsú testtel.
A kezében két poharat vitt, amelyek a színükből és az italban vadul pezsgő buborékokból ítélve aligha gyümölcslevet tartalmaztak.
– Jó napot! – szólalt meg udvariasan, cseppet sem lepődve meg az érkezőkön. – Bocsássanak meg ezért a kinézetért, mindjárt felveszek valamit. Nem gondoltam, hogy jön valaki.
– Na, nézzék csak! Még köszön is! Szégyenkezhetne, megijedhetne, bocsánatot kérhetne a feleségtől, akár térdre is eshetne előtte – erre meg mosolyog!
Ilyenek az emberek! – háborgott Róza, aki a háziasszony háta mögül figyelte a jelenetet.
– A feleségtől? – lepődött meg a lány.
– Italokat iszogattok, ugye? Az enyéimet… Amiket a születésnapomra vettem… – motyogta zavartan Okszana, pedig most egészen mást akart mondani és tenni.
– Jaj, kérem, bocsásson meg! Nem tudtam, hogy ezek az ön palackjai voltak. Azt hittem, a cicuskám vette kifejezetten erre a találkára – felelte a lány ugyanazzal a bájos mosollyal.
– Cicuskám? – lehelte Okszana furcsa arckifejezéssel. – Szóval cicuskám?
Belül egyetlen vágy nőtt és dagadt benne, szétfeszítve a mellkasát, az agyát, az egész testét: belekapaszkodni ennek a nimfának a hosszú hajába, aki úgy sétálgat a lakásában, ahogy az anyja világra hozta.
– És hol van maga a cicus? – kiáltotta Okszana, végre erőt érezve magában, és a hálószoba felé rontott, félrelökve az útjában álló, poharakat tartó sovány lányt.
A lány oldalra repült, a poharak kicsúsztak a kezéből. Róza elégedetten jegyezte meg magában, hogy az igazság végre diadalmaskodni kezd.
A kíváncsiság őt is a hálószoba felé hajtotta, ahová az imént eltűnt a feldühödött háziasszony.
De a szomszéd legnagyobb csalódására odabent egyelőre gyanús csend uralkodott.
Okszana a szoba közepén állt, és zavarodottan nézte a férfit, aki most az ő ágyán feküdt, ijedten takaróval takargatva magát.
Azt hitte, a barátnője érkezik az italokkal, nem pedig a lakás tulajdonosa, Okszana, meg a mindenbe beleütköző szomszéd.
– Valera? – mondta döbbenten. – Te meg mit keresel itt? És hol van Misa?
Okszana még jobban összezavarodott, amikor nem azt látta, akire számított.
– Nem tudom. A munkahelyén, gondolom – hebegte Valerij, aki szintén teljesen le volt forrázva.
– És… te hogy kerülsz ide? Ki ez veled? – kérdezte Okszana, az idegenre mutatva, aki éppen a pezsgő tócsájából tápászkodott fel, miközben a nő egyre dühösebb lett.
– Ez egyszerűen felháborító – meglökni engem! Megütöttem magam, kék-zöld foltjaim lesznek. Lökdösnek, anélkül hogy bármit tisztáznának! – lépett be a szobába a sértett lány. – Valera, mondd meg nekik…
– Mit? Na majd én most mindkettőtöknek megmondom a magamét! Sőt, nemcsak megmondom! Te, nyomorult, mégis mit rendeztél itt idegen lakásban, mi?
Okszana felkapta az első dolgot, ami a keze ügyébe került – a férje kézerősítő expanderét –, és nekiesett vele Valerijnak, meg a lánynak is, aki próbálta védeni.
– Ááá! Mit művelsz? Hagyd abba, te őrült! – visította Valerij barátnője. – Majd látleletet vetetek fel! Felelni fogsz ezért…
– Tessék, tessék! Még kaptok! Majd leszoktatlak titeket az idegen ágyakban hentergésről! Nézd csak, milyen ravaszak! – nem tudott leállni Okszana.
– De ki ez egyáltalán? Okszana, segítsek? Üsd csak, üsd erősebben! – sürgölődött körülötte Róza, aki végre megérte a csúcspontot.
– Róza, menj haza, most tényleg nem rád tartozik, az isten szerelmére! – próbálta gyakorlatilag kitessékelni Okszana.
– De ki ez? Mondd már el, érdekel! – nem nyugodott a szomszéd. – És a te Mihályod hol van?
– Menj már! Semmi közöd hozzá! – csapta be mögötte az ajtót Okszana.
Aztán visszament a szobába.
– Na jó, most pedig veletek, kedves barátaim! – mondta szigorúan Okszana, és a sarokba hajította az expandert. – Valerij, mégis hogy jutott eszedbe ilyesmi, mondd csak?
– Hát… fiatal az ember, na – válaszolta kelletlenül a férje unokaöccse, miközben a sajgó foltjait dörzsölgette.
Már fel is öltözött, amíg a háziasszony nem volt a szobában.
– Honnan vannak kulcsaid a lakásunkhoz? Beszélj, te gazember! Elloptad?
– Dehogy! A nagybátyám megkért, hogy nézzem meg Julcsika számítógépét, azt mondta, meg kell javítani.
Már régebb óta kérlelt, és ma végre volt egy kis időm. Felhívtam, hogy el tudnék ugrani hozzátok megnézni. Ő adta ide a kulcsokat.
– És ez minek kellett ide? – kérdezte Okszana Valerij barátnőjére célozva.
– Hát… magammal hívtam. Mi ebben a rossz? Amíg adódott rá lehetőség, éltünk vele. Ne haragudj, Okszana, jó? Fiatalok vagyunk…
– Azonnal takarítsatok itt össze, és tűnjetek el innen! A szagotokat se akarom érezni! A férjemmel pedig külön beszédem lesz.
Miután a hívatlan vendégek végre elhagyták a lakást, Okszana felhívta a férjét. Meglepő módon az szinte azonnal felvette.
– Már mindent tudok, Valerka felhívott – előzte meg Mihály a feleségét. – Bocsáss meg.
– Bocsáss meg? Ennyi? Teljesen elment az esze? Hogy juthatott ilyesmi az eszébe?
Most majd az összes szomszéd azt hiszi, hogy idegen nőket hordasz haza, amíg én nem vagyok itthon! – mondta Okszana, már harag nélkül, inkább megkönnyebbülten.
– Nem is gondoltam, hogy valakit magával hoz. A jövőben okosabb leszek. Ünnepélyesen megígérem: többé senkinek nem adok kulcsot.
– Na, így legyen! Az embernek be kell kapcsolnia az agyát, mielőtt bármit tesz. Majdnem megőrültem, amíg meg nem láttam, ki van a lakásunkban.
Még a végén, tisztázás nélkül, agyonütök valakit, aztán ülhetek ártatlanul.
A házaspár vidáman felnevetett – mert ami jól végződik, az végül is jó.
