Mozdulatai nyugodtak és módszeresek voltak: betette Szonya meleg kis kosztümjét – gondolatban kipipálta. Becsomagolta a cipőcskéket – még egy pipa.
Már nem sírt, nem is idegeskedett – elég volt az álmatlan éjszaka ahhoz, hogy meghozza a döntést: neki és Kirillnek el kell válniuk.
Hallotta, amikor tegnap hazajött. Benézett a hálószobába, és mivel nem találta ott a feleségét, résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját. Szvetlana úgy tett, mintha aludna.
Reggel, mielőtt munkába indult volna, Kirill megint odament Szonya szobájának ajtajához. Megállt, toporgott egy kicsit, de bemenni nem mert – a feleségével való beszélgetést estére halasztotta.
De semmiféle beszélgetés nem lesz, mert Szvetlana fél óra múlva taxit hív, és a kétéves Szonyácskával együtt elmegy a szüleihez.
A tegnap történtek után nemhogy beszélni nem akar Kirillel, de látni sem kívánja.
Ahhoz, hogy péntekenként „felönt a garatra”, már hozzászokott. De tegnap szerda volt.
Ráadásul reggel Szvetlana megkérte a férjét, hogy jöjjön haza korábban és vigyázzon a lányukra, amíg ő találkozik a barátnőjével – Varja megígérte, hogy keres neki távmunkát.
Ilyen állapotban azonban nem merte a férjére hagyni a kislányt, ezért felhívta Varját, és kérte, hogy halasszák el a találkozót.
Kirillnek ez nem tetszett:
– Kinek telefonálsz? Miféle találkozót szervezel? – rontott rá Szvetára.
– Varjával beszélek. Megbeszéltük, hogy találkozunk, de nem hagyhatom rád Szonyát.
– Miért ne hagyhatnád?
– Nézz magadra a tükörben – hogy nézel ki! Menj és aludd ki magad, holnap dolgoznod kell – mondta Szvetlana, és hátat fordítva kiment a konyhába.
– Állj meg! – dörmögte Kirill, és megragadta a felesége karját. – Mi bajod az állapotommal, mi?
Kicsit leültünk a fiúkkal, Vitkának ma van a születésnapja. Nagy ügy, hercegnő! Én döntöm el, milyen állapotban jövök haza. Világos?!
Szvetlana megpróbálta kiszabadítani a kezét:
– Engedj el! Fáj! Teljesen megőrültél?
Megrántotta a karját, Kirill megingott, és majdnem elesett.
– Ja, így állunk! – kiáltotta, és a következő pillanatban az ökle az arcába csapódott.
Szvetlana az arcához kapott. Kirill, aki láthatóan maga sem számított erre, elengedte a felesége kezét, és megpróbált mondani valamit. De ő megfordult, és bement a lánya szobájába.
– Nagy hercegnő! – kiáltotta utána a férj, majd kiviharzott a lakásból.
„Hercegnőnek” az anyósa nevezte Szvetlanát. A lány már az elején sem tetszett Natalija Sztepanovnának.
– Huszonegy éves, és még mindig a szülei nyakán ül. Tanul!
Én ennyi idősen már egy gyerekkel a karomon voltam, a másodikkal úton. Férj, ház, kert, gazdaság! Ő meg tanul! Hercegnő! Meg fogsz vele szenvedni, Kirjusa. Választhattál volna egyszerűbb lányt!
Szvetlana szülei sem voltak elragadtatva a vejüktől.
Az anyja azt mondta neki:
– Szveta, hová sietsz? Kirill nem az utolsó férfi a Földön! Szerelmes vagy? Jó, találkozgassatok, akár együtt is élhettek, bár tudod, én ezt nem támogatom.
De rögtön házasság? Gondold végig: készen állsz arra, hogy ezzel az emberrel éld le az egész életed? Nézd meg a családját is. Aztán dönts.
Szveta döntött. Hogy rossz döntés volt, fél év múlva értette meg.
El lehetett volna menni. De egyrészt szégyellte bevallani, hogy a szüleinek volt igaza. Másrészt már várandós volt.
Szonya születése nem változtatta meg Kirillt. Továbbra is úgy gondolta, hogy minden házimunka és a gyerek gondozása a feleség problémája.
A rossz közérzete, a lánya betegsége vagy bármi más nem szolgált mentségül, ha nem volt kész a vacsora vagy nem volt rend a lakásban.
– Egy gyerekkel sem bírsz! Más nők hogy csinálják, hogy mindenre jut idejük? Biztos, amikor elmegyek dolgozni, te lefekszel aludni.
Nem létezik, hogy egész nap nem találsz időt boltba menni és vacsorát főzni – dorgálta Kirill Szvetlanát.
– Szonya fogzik, nyűgös, vele a karomban nem tudok főzni. Rendeltem házhoz ételt. Nem tudnál magadnak pelmenyit főzni? Vagy tartsd meg a lányt, én megfőzöm a vacsorát.
A rózsaszín szemüveg már rég lehullott. Szvetlanában egyre gyakrabban megjelent a gondolat, hogy az anyjának igaza volt, amikor azt tanácsolta, ne siessen a házassággal, és jobban nézze meg Kirill családját.
Többször is el akart menni, de Kirill megígérte, hogy megváltozik, és minden rendben lesz. Szvetlana hitt neki, és még reménykedett valamiben.
De a tegnapi eset után, amikor először emelt rá kezet, Szvetlana megértette: nem fog tovább tűrni.
Igen, szégyen a szülei előtt, de nem akar olyan férfival élni, aki erre képes. Még kevésbé akarja, hogy ilyen körülmények között nőjön fel Szonya…
… Szvetlana édesanyja az ablakból látta, ahogy a házuk előtt megáll egy taxi, amelyből a lánya száll ki Szonjával a karján.
– Kolja, nézd, Szveta megjött. Csomagokkal. Menj, segíts felhozni a táskát – mondta a férjének.
Amikor Szvetlana belépett a házba, és levette a sötét szemüveget, a szülők megdermedtek: a bal szeme feldagadt, alatta hatalmas lila folt terült szét.
– Ez Kirill műve?! – döbbent meg az anya.
Szvetlana bólintott.
– Na, most aztán megmutatom neki! – indult az ajtó felé az apja.
– Apa, ne, nem kell – állította meg a lánya. – Másképp fogom megbüntetni. Inkább segíts elhozni a lakásából a holmijainkat és Szonya kiságyát.
A dolgokért az apja és a bátyja – Szvetlana nagybátyja – mentek el, ezután az apa elvitte Szvetlanát a baleseti ügyeletre.
– Ha feljelentést akartok tenni Kirill ellen, az ügyeletről kapott igazolás nem lesz elég, az igazságügyi orvosszakértői irodába kell menni – magyarázta a nagybácsi.
– Holnap elmegyünk – mondta az apa –, oda időpontot kell kérni.
Kirill a munkából virágcsokorral jött haza a feleségének és játékkal a lányának. De otthon senki sem volt. Sőt, nem voltak ott sem a holmijaik, sem Szonya kiságya.
Megpróbálta felhívni Szvetlanát, de a telefonja ki volt kapcsolva. Akkor Kirill az anyósát kezdte hívogatni.
Ő így válaszolt neki:
– Igen, Szveta és Szonyácska nálunk vannak. Te pedig jobb, ha ide nem jössz – az apja ökle még mindig viszket. A válókeresetet Szvetlana maga adja be.
Kirill ennek ellenére próbálta hívogatni a feleségét. Még az após háza körül is leskelődött rá. De a nő nem válaszolt a hívásaira, és ha ki is ment sétálni Szonyával, csak a ház udvarán maradt.
Egy hét múlva Kirill kézhez kapta a válási papírokat. Ekkor bevetették a nehéztüzérséget: a kapunál megjelent az anyósa – Natalija Sztepanovna.
– Anya, nem akarok vele beszélni – mondta Szvetlana.
– Szerintem beszélni kell, legalább minden a helyére kerül – felelte az anyja. – Gyere, a házba nem hívjuk be, főleg hogy Szonya alszik, beszéljünk az udvaron.
– Válni készülsz? – ment azonnal támadásba az anyós. – Amint valami nem a kedved szerint alakul, rögtön kérelmet írsz?
– Kirill megütött – mondta Szvetlana.
– Akkor biztos te provokáltad ki. Ha a férj „felöntve” jön haza, nem kell piszkálni, nem kell jogokat követelni, várd meg, míg kijózanodik.
Te meg nekiálltál tisztázni a dolgokat, hát bele is szaladtál az öklébe. És emiatt akarsz válni? A gyereket árván hagyni?
– Natalija Sztepanovna, én a fiával nem fogok együtt élni, ezt adja át neki – mondta Szvetlana.
– És kivel fogsz élni? Kinek kellesz gyerekkel a nyakadon? Valahogy nem látok hercegek sorát a kerítésetek előtt – jegyezte meg gúnyosan az anyós.
– Semmi baj, egyedül is boldogulok.
– Akkor ne számíts se Kirjusa lakására, se tartásdíjra – szorította össze az ajkát az anyós.
– A lakása nem kell. De a tartásdíjat mindenképp kérem, és a bíróság az én oldalamon lesz.
Így is történt: azonnal elválasztották őket – a verésről szóló szakvélemény döntő szerepet játszott.
Tartásdíjat állapítottak meg, ezen felül pedig havi nyolcezer forintot Szvetlana eltartására egészen addig, amíg Szonya be nem tölti a három évet…
…Eltelt öt év.
Szeptember elsején az iskola előtt ünnepélyes tanévnyitó sorakozó állt fel: a felsőbb évesek zajos sorai és az elsősök hatalmas csokrokkal a kezükben. Szonyát a nagymamája, a nagypapája és az édesanyja kísérte el.
– Apa is eljön? – kérdezte a kislány, az anyjához fordulva.
– Biztosan jön. Már telefonált, hogy mindjárt ideér – felelte a lányának Szvetlana. – És már itt is van!
Szvetlana intett egy magas férfinak, aki a színes tömegben próbálta megtalálni őket a tekintetével. De nem Kirill volt az.
Szvetlana három évvel ezelőtt férjhez ment Alekszandrhoz, a kollégájához. Most pedig már a család bővülését várták.
Kirill viszont mindmáig egyedül maradt. Voltak lányok, akik tetszettek neki, és olyanok is, akiknek ő tetszett.
De amint komolyabbra fordult volna a dolog, valaki mindig közölte a választottjával az okot, amiért Kirill első felesége elhagyta.
A városka kicsi, sokan ismerik egymást. Ráadásul Kirillre ráragadt egy gúnynév: a „kanapébokszoló”.
Lehet, hogy egyszer majd akad egy nő, akit ez nem érdekel, de eddig még nem így történt.
