Felvette a köntöst — ugyanazt, amelyet Gennagyij „zsáknak” hívott — és kiment a konyhába. Futólag belenézett a tükörbe. Ötvenkét év, halántéknál ősz haj, amit minden hónapban gondosan befestett, ráncok a szeme körül, túlsúly. Legalább tizenöt kiló. Valaha karcsú volt, de a gyerekek születése után, a végtelen családi ünnepek után, amelyeket ő főzött végig az egész rokonságnak, az éjszakák után, amikor a magányt saját süteményeivel nyomta el — a súly lassan felkúszott.
— Megint ebben a zsákban mászkálsz — jelent meg Gennagyij a konyhaajtóban a szokásosnál korábban, a szemét dörzsölve. A hasa kibuggyant a trikó alól, az arcán egyenetlen, durva borosta. — Vehetnél már egy normális köntöst. Szégyen ez.
— Jó reggelt, Géna — tette fel a teavizet Larissza. — Eszel rántottát?
— Csak ne égesd oda, mint múltkor. Ehetetlen volt.
Larissza bólintott. Emlékezett arra a reggelire — a rántotta teljesen rendben volt, de Gennagyij akkor is elégedetlen maradt. Végül is mindig elégedetlen volt. Az utóbbi tíz évben biztosan.
Régebben, amikor a gyerekek kicsik voltak, még visszafogta magát. Ünnepeken virágot hozott, arcon csókolta, Larisszocskának hívta. Aztán a virágok egyre ritkábban jöttek, a csókok formasággá váltak, a Larisszocskából egyszerű Larissza lett, később pedig csak egy arctalan „te”.
A gyerekek felnőttek, elköltöztek. Maradt az üresség, amelyet a hallgatás, a megszokás és a tompa ingerültség töltött ki.
— Ma este próbálj meg legalább tisztességesen kinézni — ült le Gennagyij az asztalhoz, és kinyitotta a telefonját. — Azt a fekete ruhát veszed fel, amit a lányod ajándékozott.
— Kicsi rám, Géna.
— Na látod, és ki a hibás? Megmondtam — ne zabálj éjjel. Engem hallgatsz te egyáltalán?
Larissza elé tette a tányért, ő pedig leült vele szemben a teájával. Enni nem kívánt.
— Akkor talán a rózsaszínt vegyem fel?
— Mindegy — legyintett, fel sem nézve a képernyőről. — Rajtad úgyis minden úgy áll, mint tehénen a nyereg.
A nő megszorította a csészét, érezte, ahogy a forró porcelán égeti a tenyerét. Hallgatott. Mint mindig.
Az egész napot a konyhában töltötte. Salátát szeletelt, húst sütött, előételeket készített, terített. Gennagyij kétszer is benézett ellenőrizni.
— Csinálsz heringet bundában? Emlékszel, múltkor túl sós volt.
— Emlékszem, Géna.
— A kocsonyát meg időben vedd ki, ne legyen jéghideg.
— Rendben.
— És bort vettél? Mondtam, hogy vörös félédes kell Ljudkának.
— Vettem.
Ott állt az ajtóban, masszívan, elhízva, megnyúlt pólóban, és úgy nézett rá, mint főnök a hanyag beosztottra.
— Na nézd csak. Ne égess le a vendégek előtt.
Larissza megtörölte a kezét a konyharuhában, és a férfi hátát nézte. Valaha ez az ember verseket olvasott fel neki, moziba vitte, azt mondta, ő a legszebb. Fitt volt, sportos, ambiciózus mérnök. És most? Most egy hatvanhoz közelítő férfi állt előtte, sörhassal, sárga fogakkal, amelyeket néha elfelejtett megmosni, és örök elégedetlenséggel az arcán.
Tudta azt, amiről a férfi azt hitte, hogy ő nem tudja. Látta a banki alkalmazásában a tranzakciókat. Utalások egy olyan vállalkozónak, akinek rossz híre volt a városban. Két és fél, három és fél ezer hrivnya hetente, néha gyakrabban is. Larissza nem volt bolond. Értette, mit jelent ez.
Először sokk volt. Aztán könnyek — csendben, a párnába, amikor Gennagyij már aludt, a fal felé fordulva. Aztán valami tompa apátia jött. Minek veszekedni? Minek rombolni azt, ami amúgy is rég romokban hever?
A gyerekek miatt, mondogatta magának. A gyerekek miatt. Pedig a gyerekek már rég felnőttek, és ők maguk kérték, hogy gondoljon végre magára.
De félt. Ötvenkét év, túlsúly, könyvelői állás egy kis cégnél, nevetséges fizetéssel. Hová menjen? Kihez? Mindent elölről kezdeni?
Egyszerűbb volt tűrni.
A vendégek hatkor kezdtek érkezni. Először Katya jött a családjával — a lánya megölelte az anyját, magához szorította, és a fülébe súgta:
— Hogy vagy, anya?
— Jól, Katykám.
— Biztos?
— Biztos.
Katya hosszan nézett rá — ebben a tekintetben megértés volt, együttérzés és tehetetlenség. Tudta. A gyerekek mindig tudják.
Utána megérkezett Anton Natashával, majd a többi vendég. A ház megtelt hangokkal, nevetéssel, poharak csilingelésével. Gennagyij kivirult — ölelgette a barátait, viccelődött, hangosan nevetett, konyakot töltögetett.
— Harminc év! — mondta a tósztot. — Harminc év egy nővel! Az már nem semmi! Valóságos hőstett, barátaim!
Mindenki nevetett, emelték a poharakat. Larissza kényszeredetten elmosolyodott, kortyolt a borból.
— Igaz, a feleségemnek van ám természete — folytatta Gennagyij, és Larissza kellemetlen feszültséget érzett. — Főzni úgy-ahogy tud, rendet a házban néha könyörögni kell, de hát mit tegyek, tűröm!
A nevetés zavarttá vált. Katya figyelmeztető pillantást vetett az apjára, de az vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni.
— Géna, ugyan már — mondta halkan Vira, Larissza barátnője.
— Csak viccelek, viccelek! — csapott a térdére. — Nekem arany feleségem van! Igaz, ez az arany kicsit megfakult, és térfogatban is gyarapodott!
Most már senki sem nevetett. Larissza felállt, és elkezdte összeszedni az üres tányérokat. A keze remegett.
— Anya, segítek — ugrott fel Katya.
— Ülj csak, kislányom, megoldom egyedül.
A konyhában a homlokát a hűtőnek támasztotta, lehunyta a szemét. Lélegezz. Csak lélegezz. Még egy kicsit — és vége lesz az estének, a vendégek hazamennek, ő pedig lefekhet aludni.
Felpakolta a nagy tálcára a forró ételt — a sült kacsát, a krumplit, a zöldségeket. Nehéz volt, de elbírja. Mindig elbírta.
Belépett a nappaliba. Gennagyij éppen valami viccet mesélt, hadonászott a kezével.
— Aztán ez a tehén azt mondja…
A végét Larissza már nem hallotta. A lába beleakadt a szőnyeg szélébe — abba a szőnyegbe, amit Gennagyij egy hete kidobásra ítélt, csak neki sosem jutott rá ideje —, és megérezte, hogy elveszíti az egyensúlyát.
A tálca megbillent, a forró kacsa, a krumpli, a szósz — minden lezúdult a padlóra, a szőnyegre, egy része az asztal szélére.
Csattanás. Csend.
— Te ügyetlen tehén! — ugrott fel Gennagyij, az arca elvörösödött. — Megmondtam, hogy dobd ki ezt az átkozott szőnyeget! Egyszer az életben meg tudod csinálni, amit mondok?!
Larissza térden állva szedegette az ételdarabokat, és érezte, ahogy a könnyek égetik a szemét.
— Bocsáss meg, Géna, nem akartam…
— Nem akartad! Te soha semmit nem akarsz! — állt fölötte, hatalmasan, vörösen. — Térden csúszol, ott a helyed! Kérj bocsánatot! Mindenki előtt kérj, hogy megjegyezd!
— Apa, megőrültél? — Anton hangja éles volt és dühös. — Mit művelsz?
— Ne szólj bele, fiam, nem a te dolgod!
— De az enyém! — állt fel Katya. — Ez az én anyám!
Larissza tovább szedte az ételt, és érezte, hogy belül valami forró, hatalmas, elviselhetetlen nő benne. Harminc év. Harminc évig tűrt. Harminc évig megbocsátott, hallgatott, mosolygott.
Elég.
Felállt. Lassan. A kacsa darabjai hullottak le a törölközőről, amit a kezében tartott.
És ezt a törölközőt egyenesen Gennagyij arcába vágta.
— Szeretsz nyilvánosan bemocskolni, hát én sem maradok adós — remegett a hangja, de hangos és tiszta volt. — Azt akarod, hogy mindenki tudja az igazat? Elmondom.
— Larissza, hallgass…
— Nem, Géna, nem hallgatok. Nem most. — Végignézett a vendégeken, a gyerekeken, mindenkin, aki megdermedt arccal ült az asztalnál. — Azt hiszitek, boldog pár vagyunk? Harminc év együtt, minden csodálatos?
— Anya…
— Nem, Katya, hallja csak mindenki. Tudják meg, milyen nagyszerű férjem van. Aki az utóbbi tíz évben egyetlen szót sem mondott nekem a mocskon kívül. Aki tehénnek, kövérnek, semmirekellőnek nevez. Aki naponta emlékeztet, milyen szerencsés vagyok, hogy ő eltűr engem.
— Larissza, elég! — lépett felé Gennagyij, de Anton közéjük állt.
— Ne menj a közelébe, apa.
— És tudjátok, mivel foglalkozik, amíg én reggelit főzök neki, mosom a büdös zokniját, takarítok utána? — Larissza érezte, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, de a hangja már nem remegett, kemény volt, mint az acél. — Hívásra rendel lányokat. Igen, így van. Fizetett szolgáltatásokat. Mindent látok a banki alkalmazásban. Két és fél, három és fél ezer hrivnya alkalmanként. Mert még rendes nőt sem tud magának találni — úgy elhízott, úgy elhanyagolta magát. Néha fogat sem mos, tudjátok? Három napig jár sárga fogakkal és büdös szájjal. De nekem minden nap azt mondja, hogy kövér vagyok.
A csend olyan sűrű volt, hogy hallani lehetett, ahogy a konyhában csöpög a csap.
— Mit hordasz itt össze?! — Gennagyij arca elszürkült. — Ez hazugság!
— Igaz, Géna. És te is tudod, hogy igaz. — Larissza letörölte az arcát. — Hallgattam. Tűrtem. Azt hittem, majd elmúlik, majd megváltozik valami. De tudod, mire jöttem rá ma? Semmi sem fog megváltozni. Te nem fogsz megváltozni. És én többé nem akarom ezt tűrni.
— Anya — lépett oda Katya, és megölelte. — Anyukám…
— Jól vagyok, kislányom. Először sok év után tényleg jól vagyok.
Larissza Gennagyijra nézett — a férfi lehajtott kézzel állt, arcán düh és zavar keveredett. Aztán a vendégekre pillantott — Ludmilla a száját takarta, Vira sírt, Szergej Ivanovics félrenézett.
— Elnézést kérek az elrontott estéért — mondta halkan Larissza. — De ezt ki kellett mondanom. Harminc év túl hosszú ahhoz, hogy tovább hallgassak.
Megfordult, és elindult a hálószoba felé. Becsukta az ajtót, leült az ágyra. Hallotta, ahogy a nappaliban felmorajlanak a hangok, léptek zaja, a bejárati ajtó csapódása.
Aztán bejött Katya Natashával.
— Anya, mi veled maradunk.
— Én is — jelent meg Anton az ajtóban. — Anya, miért hallgattál eddig?
— Féltem, fiam. Egy buta, öreg nő félt.
— Nem vagy öreg — ült le mellé Katya, és megfogta a kezét. — És nem vagy buta sem. Te vagy a legerősebb nő, akit ismerek. És holnap elmegyünk az ügyvédhez.
— Az ügyvédhez?
— Beadni a válókeresetet. Elég volt, anya. Elég a tűrésből.
Larissza ránézett a lányára, a fiára, a menyeire, aki az ajtóban állt könnyes szemmel. Rájuk nézett, és megértette — igazuk van. Itt az idő.
Másnap reggel Larissza korán ébredt, megszokásból. De a konyhába nem ment ki. Harminc év óta először megengedte magának, hogy csak feküdjön, nézze a plafont, gondolkodjon.
Gennagyij nem jött haza éjszakára. Hogy ott vannak-e a holmijai a szekrényben, azt nem tudta, és nem is akarta ellenőrizni.
Tízre megérkezett Katya.
— Anya, öltözz. Tizenegyre időpontot kértem neked az ügyvédhez.
— Katykám, talán nem kellene ilyen hirtelen…
— De kell, anya. Nagyon is kell. Tegnap megtetted a legfontosabb lépést. Most végig kell vinni a dolgot.
Az ügyvédnő fiatal nő volt, rövid frizurával és figyelmes szemmel. Végighallgatta Larisszát, feltett néhány kérdést, jegyzetelt.
— Van közösen szerzett vagyon?
— A lakás. Kettőnk nevén.
— Rendben. Van bizonyíték házastársi hűtlenségre?
Larissza megmutatta a banki kivonatokat.
— Ez elegendő. Megérti, hogy a folyamat nehéz lehet? A férje nem biztos, hogy beleegyezik.
— Megértem. De meg kell tennem.
— Akkor elkezdjük.
Gennagyij három nap múlva jelent meg. Reggel jött, amikor Larissza egyedül volt. Gyűröttnek, kialvatlannak tűnt.
— Larissza, beszélnünk kell.
— Nincs miről beszélnünk, Géna.
— Hogyhogy nincs? Komolyan válni akarsz?
— Teljesen komolyan.
— Egy olyan butaság miatt, amit te találtál ki?
— Semmit nem találtam ki. Mindenre megvan a bizonyítékom.
Bement a szobába, nehézkesen leült a kanapéra.
— Lar, ugyan már… annyi évet éltünk együtt. Nem lehet csak úgy mindent lerombolni.
— Te romboltad le. Nem én. Te — a szavaiddal, a tiszteletlenségeddel, a… szórakozásaiddal.
— Az nem jelentett semmit!
— Neked talán. Nekem mindent jelentett.
Larissza az ablaknál állt, nem fordult felé. Odakint tavasz volt, május eleje, az udvaron virágoztak az almafák.
— Beadtam a válókeresetet. Az ügyvédnő szerint a folyamat néhány hónapig tart majd. Lesz vagyonmegosztás. Elviheted a holmidat.
— Megőrültél! Szétosztjuk a lakást, és aztán mi lesz? A fizetésedből albérletet akarsz fizetni?
— Majd megoldom valahogy.
— A gyerekek beszéltek rá!
— A gyerekek támogattak. Ez nem ugyanaz.
Gennagyij felállt, járkálni kezdett a szobában.
— Szóval ennyi? Harminc év — csak úgy?
Larissza felé fordult.
— Nem csak úgy, Géna. Nagyon is nem csak úgy. Harminc évig tűrtem. Megbocsátottam, hallgattam, reménykedtem. De tegnap megértettem — én többé nem akarok így élni. Reggel úgy akarok felébredni, hogy nem félek attól, milyen mocskos szót vágsz majd a fejemhez. Tükörbe akarok nézni, és nem azt a kövér tehenet látni ott, ahogy te nevezel. Boldog akarok lenni. Vagy legalább nyugodt.
— És azt hiszed, egyedül jobb lesz?
— Nem tudom. De megpróbálom.
Hosszan nézte őt, aztán megrázta a fejét.
— Rendben. Ha így, hát így. Csak aztán ne kússz vissza.
— Nem fogok visszakúszni — mosolyodott el Larissza először ezekben a napokban. — Megígérem.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, leült a kanapéra és sírni kezdett. De ezek egészen más könnyek voltak — nem keserűség, hanem megkönnyebbülés könnyei.
Eltelt egy év.
Larissza megkapta a részét a lakás eladásából, és kivett egy kis garzont a város szélén. Elvállalt egy második munkát is — távmunkában könyvelést vezetett egy kisebb cégnek. A pénz nem volt sok, de elég volt.
Tizenkét kilót fogyott. Nem azért, mert diétázott — egyszerűen nem fojtotta már stresszbe az éjszakai evéseket. Beiratkozott jógára, esténként sétálni kezdett, újra találkozott az egyetemi barátnőivel, akikkel a házasság évei alatt megszakadt a kapcsolata.
Katya és Anton gyakran benéztek, hozták az unokákat. A kis lakás szűk volt, de otthonos — olyan otthonos, amilyen régen nem volt a nagy lakás Gennagyij mellett.
Egy este, amikor Larissza a balkonon ült egy csésze teával, és a naplementét nézte, üzenetet kapott Virától:
„Lar, hogy vagy? Rég nem láttuk egymást. Találkozunk?”
Egy kávézóban futottak össze. Vira sokáig nézte, aztán megszólalt:
— Belülről ragyogsz. Vagy húsz éve nem láttalak ilyennek.
— Boldog vagyok, Vir. Hosszú évek óta először egyszerűen boldog.
— És Géna hogy van?
Larissza megvonta a vállát.
— Nem tudom. A gyerekek szerint a nővérénél lakik. Próbált párszor hívni, de nem vettem fel. Nekem erre már nincs szükségem.
— Tudod, mindig csodáltam a türelmedet. De most még jobban csodálom a bátorságodat.
Larissza elmosolyodott.
— Tudod, mi a legfélelmetesebb? Nem az, hogy új életet kezdj. A legfélelmetesebb az, ha a régit csendben és tűrésben éled végig, aztán rájössz, hogy elment az idő, és már késő változtatni. Én még időben léptem. És olyan hálás vagyok magamnak, hogy mertem.
Este Larissza hazatért a kis lakásába, teát főzött, leült az ablakhoz. Odakint kigyúltak az esti város fényei, valahol zene szólt, emberek nevettek.
És arra gondolt — ez az igazi élet. Nem az, amit tehetetlenségből, megszokásból, félelemből él az ember. Hanem az, amit tudatosan választ, fájdalommal, könnyekkel, de — a sajátjaként.
És ez megérte.
Hogy ne maradj le az új, számodra érdekes írásokról, iratkozz fel az oldalra!
