Sűrű köd borította be a reggeli Kijevet, elrejtve a főváros peremkerületeit ért legutóbbi rakétatámadások nyomait. Makszim Tkacsenko a saját lakásának kopott ajtaja előtt stand, nehezen támaszkodva egy fabotra.
Bal karja még mindig tehetetlenül lógott a kötésben, a Bahmut melletti szörnyű aknavetős támadásra emlékeztetve. A légiriadó szirénái a megszokott módon üvöltöttek valahol a távolban, de a katona a szemöldökét sem rezdítette erre az idegesítő hangra. Az első vonalban eltöltött utolsó tíz hónap alatt megtanulta figyelmen kívül hagyni a félelmet, és hideg számítássá alakítani azt.
Most azonban a szíve olyan hevesen vert, mintha ot-ot át akarná szakítani a mellkasát. Szándékosan nem szólt a feleségének, Anna Kovalenkónak a súlyos agyrázkódás miatti, hirtelen jött egészségügyi leszereléséről. Meglepetést akart szerezni, látni akarta az örömkönnyeit, és magához akarta ölelni a hosszú hónapokig tartó elválás után.
A szerelme telefonja az elmúlt három napban makacsul azt ismételgette, hogy az előfizető nem elérhető. Makszim elővette a kopott taktikai dzsekije zsebéből a kulcscsomót, amelyet a legnagyobb szentségként őrzött. A fém hidegen marta megkérgesedett, hegekkel és lövészárok-szonnyal borított ujjait, amelyeket még a kórházi szappan sem tudott teljesen lemosni.
A kulcs csikorogva fordult el a zárban, de a zár valamiért gyanúsan könnyen engedett. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, beengedve a harcost egykor otthonos családi fészkének sötét előszobájába. Az orrát azonnal megcsapta egy szúrós, teljesen idegen szag: drága dohány és fojtogató férfi parfüm keveréke.
Makszim gyomra áruló módon görcsbe rándult, a háborúban elszánt ösztönei pedig azonnal vészjelzést adtak. Az előszobában leírhatatlan káosz uralkodott, ami egyáltalán nem volt jellemző az egyébként pedáns és a részletekre kínosan ügyelő Annára. A földön önkéntes segélyekből származó, szétszórt dobozok hevertek, tele gyógyszerekkel és a frontra szánt taktikai érszorítókkal.
A kecses női csizmák mellett hatalmas, sáros férfibakancsok álltak, amelyek egyértelműen idegen méretűek voltak. A katona légzése felgyorsult, és a szeme előtt egy pillanatra felselettek a legutóbbi véres harcok szörnyű képei. Megpróbálta lecsillapítani az egészséges kezének remegését, és szorosabban markolta meg a megbízható fabot fogantyúját.
Lépésről lépésre, lassan haladt előre a lakás belseje felé, megpróbálva teljesen zajtalanul lépkedni. A konyha félig nyitott ajtaján át halvány fény szűrődött ki, kiemelve a sötétségből a felborult konyhaszékeket. Az étkezőasztalon, amely mellett ülve egykor a jövőről álmodoztak, egy köteg hivatalos papír hevert.
Makszim közelebb lépett, érezve, hogy a hideg veríték sűrű cseppekben ül ki az izzadt homlokára. A szemei, amelyek hozzászoktak ahhoz, hogy a vaksötét erdősávokban fürkésszék az ellenséget, gyorsan végigfutottak a hivatalos sorokon. Egy bírósági végzés volt, amely Makszim Tkacsenkót eltűntnek nyilvánította, a múlt havi dátummal.
Alatta feküdt az egyetlen lakásuk adásvételi szerződése, amelyet egy befolyásos üzletember, Ihor Sevcsuk nevére állítottak ki. A világ egy pillanatra megfordult vele, és a szülői ház falai hirtelen ellenségessé és fojtogatóvá váltak. Valaki szándékosan temette el őt élve, miközben ő a fagyos lövészárokban vérzett a zárótűz alatt.
De a legszörnyűbb nem ez a kiáltó árulás volt, hanem a szomszédos szobából áradó hátborzongató csend. Hol van Anna és a kisfiuk, Denisz, akiknek a fényképei a hosszú éjszakákon át melegítették a lelkét?
Legutóbbi bejegyzések
Amikor egyetlen kiskutyáért indulsz el, de két olyan élettel térsz vissza, akiket nem lehet elválasztani: Gróf és Buclik története, akik az ürességet otthonná varázsolták.
„A nászéjszakán Leszja véletlenül az ágy alá bújt, hogy megtréfálja a férjét. De nevetés helyett olyasmit hallott, ami mindent romba döntött: a férje, a legjobb barátnője és még a saját anyja is azon mesterkedtek, hogyan vegyék el a nagymamájától örökölt házát.”
„– Többé soha ne nevezz a nagymamádnak! – a anyós az ünnepi családi ebéd kellős közepén kiverte a tányért a hétéves Matvij kezéből. De amit a kisfiú apja tett válaszul, attól mindenkinek elállt a szava.”
A szomszéd úgy gondolta, joga van minden hétvégén bömböltetni a zenét, mert „ez az ő nyaralója”… Oleg azonban talált egy módot arra, hogy kiabálás és botrány nélkül tegye a helyére a pofátlan alakot.
Valaki ragasztószalaggal lezárta a dobozt, bedobta egy decemberi árokba, és azt hitte, ezzel vége… De a kis vörös macskának egészen más tervei voltak.
