– Hogyhogy falura? És az új manikűröm? Meg a fürdőruhám?
– A manikűrödet majd megmutatod a nagyidnak. Ő még sosem látott ilyen csodát. A fürdőruhádat meg majd megjáratod a falusi pataknál.
Okszana szemébe könnyek gyűltek.
Sztasz ideges volt. Már majdnem 15 perce állt az automata mellett, és nézte, ahogy egy idős néni próbál pénzt felvenni. Az asszony valamit mormogott az orra alatt, és furcsa mozdulatokat tett. Semmi sem sikerült neki, de a néni kitartónak bizonyult, és újra meg újra megismételte ugyanazokat a mozdulatokat.
Egy lány, aki mögötte állt, megpróbált segíteni neki, de a néni visszautasította. Talán félt, talán csak túl makacs volt. Végül a lány meghátrált, és most Sztaszhoz hasonlóan várakozott.
Természetesen elmehetett volna egy másik automatához is, de Sztasznak nem volt kedve hozzá. Egy nehéz munkanap után a lehető leggyorsabban haza akart érni. Otthon már várt rá a felesége, Okszana, és a kislánya, Vira.
Okszana már többször telefonált, és a hangja minden alkalommal egyre ingerültebb lett. Egyébként is nehéz volt neki bármit megmagyarázni, hát még egy ilyen helyzetet! Sztasz várt még vagy öt percet, majd úgy döntött, inkább reggel intézi el a készpénzfelvételt.
Általában kártyával fizetett, de pont holnap minden eddiginél nagyobb szükségük volt készpénzre. A helyzet ugyanis az volt, hogy Sztasznak holnap kezdődött a kéthetes szabadsága. Okszanával már régóta vártak erre, de Sztasz próbált nem feleslegesen pihenni. Sokat dolgozott, hogy a feleségének és a lányának semmiben ne legyen hiánya, de végül ő is elfáradt. Így aztán türelmetlenül várta ezt a régóta áhított pihenést.
Ezúttal úgy döntöttek, hogy vidékre utaznak az egyik jó barátjukhoz. Volt ott egy gyönyörű, modern stílusú háza. Nemrég építette, Sztaszék pedig csak egyszer jártak ott, akkor is csak egy hétvégére. Az utazás után mindketten el voltak ragadtatva. A ház valóban csodás volt, a természetről pedig nem is beszélve.
A ház egy festői helyen feküdt, és minden tökéletes volt, de bankautomata nem akadt a közelben. Sztasz pedig szerette, ha a kártyák mellett készpénz is zörög a tárcájában – ma viszont az utolsó fillérig elfogyott minden papírpénze. Pontosan ezért vesztegelt az automata mellett, de minden türelemnek van határa, így végül üres kézzel indult haza.
Még az autóban, útközben hirtelen különös érzés fogta el, de Sztasz nem tudta azonnal azonosítani, mi is az. Az idős néni alakja nem ment ki a fejéből. Sztasz az egészet az automata melletti bosszankodás számlájára írta, és próbálta kiverni a fejéből. Egy időre sikerült is neki.
Otthon a fellelkesült Okszana izgatottan ecsetelte a közelgő nyaralást, és azt, hogyan fog majd vágni az új, drága manikűrjével a barátnője – annak a bizonyos barátnak a felesége – előtt.
Sztasz hallgatta, helyeselt a feleségének, de a feje lágyán még mindig ott motoszkált a néni emléke. És Sztasz ekkor már pontosan tudta, miért.
Az asszony Marija nagymamára emlékeztette, és az emlékek hulláma elöntötte a férfit. Az ő nagymamája falun élt, és Sztasz már három éve nem látta. Felhívta az ünnepekkor, rendszeresen küldött neki pénzt, de arra, hogy meglátogassa, sosem jutott ideje.
Munka, fiatal feleség, kislány, szórakozás. Mindez rengeteg időt felemésztett, a nagymamához való utazásra viszont nem maradt idő. Legutóbb akkor jártak nála Okszanával, amikor Vira még csak egyéves volt. A mama akkor sírt az örömtől, és le sem tette a kis dédunokáját a karjából.
Sztasz akkor egy vadonatúj telefont is ajándékozott neki, amire rendszeresen küldött fotókat és töltött fel egyenleget – bár jól látta, hogy egyetlen üzenetét sem olvassák el. Tisztában volt vele, hogy a nagyi valószínűleg sosem tanulta meg az internet használatát. Hála az égnek, legalább azt elsajátította, hogyan fogadja a ritka hívásokat; ez is nagy eredmény volt tőle.
Alapjában véve egyáltalán nem szerette a modern technikát. Csak a televíziót fogadta el, ami miatt Sztasz korábban folyton ugratta is. A nagymama ilyenkor csak mosolygott, és elhessegette a konyharuhájával.
Éjszaka, az ágyban fekve, Sztasz sehogy sem tudott elaludni. Az emlékezet készségesen repítette vissza a gyermekkorába, amikor még szőke kisfiúként az egész nyarat a nagyinál töltötte. A szülei minden nyáron lehozták a faluba, és egészen őszig ott maradt.
Élénken felidéződött benne a nagyi süteményeinek illata és az illatos palacsinták hegye, málna- vagy szilvalekvárral. Olyan lekvárt azóta sem evett sehol. Eszébe jutott a hímzett virágos konyharuha is. Akkor még élt a nagyapja is, aki csak nevetett a csintalan unokán és a nagyi gyenge próbálkozásain, hogy embert faragjon belőle.
Mindezek az emlékek egyetlen pillanat alatt futottak át Sztaszon, és mély szégyenérzetet keltettek benne egy olyan ember iránt, aki őszintén szerette és várta őt. Reggel a reggelinél Sztasz a felesége által készített szendvicseket nézve hirtelen megkérdezte:
– Okszana, te tudsz lekvárt főzni?
A felesége meglepetten nézett a férjére.
– Hát, nem is tudom, sosem próbáltam. Miért kellene főzni? Ott a bolt, van belőle bármilyen, amennyi csak kell.
Sztasz ránézett, felállt az asztaltól, és nyugodt hangon így szólt:
– Nos, ha nem tudsz, akkor itt az ideje megtanulni.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom. Itt az ideje megtanulni lekvárt főzni.
– Mi van veled, Sztasz? Meglepnek ezek a szavak.
– Én magamat is meglepem, Okszana. Nem a városon kívülre megyünk pihenni! Falura megyünk. A nagymamához.
Okszana lefagyott.
– Hogyhogy falura? És az új manikűröm? Meg a fürdőruhám?
– A manikűrödet majd megmutatod a nagyidnak. Ő még sosem látott ilyen csodát. A fürdőruhádat meg majd megjáratod a falusi pataknál.
Okszana szemébe könnyek gyűltek, de a férje arcán látszott, hogy a döntése végleges – és ha ő egyszer elhatározott valamit, nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről.
Míg Okszana a férje döntése miatt fél napig sírt, Vira ellenben nagyon boldog volt. A dédnagymamára természetesen nem emlékezett, de minden új kalandot lelkesedéssel fogadott, ahogy a kisgyerekek általában. Okszana bármennyire is ellenkezett, végül nem akart szembeszállni a férjével, így másnap reggel elindultak a faluba.
Amikor Sztasz meglátta a nagymamáját, nem bírta visszatartani a könnyeit – az asszonyról pedig ne is beszéljünk. Sírt és felváltva ölelte Sztaszt, Okszanát és Virát. Sztaszt szíven ütötte, hogy az utolsó látogatása óta semmi sem változott. Ugyanaz a patyolattisztaság, ugyanaz a pirosra fényesített teáskanna, ugyanazok a nagyi által gondosan hímzett kendők.
Másnap reggel a sütemények és palacsinták varázslatos illatára ébredtek. Sztasz mintha újra a gyermekkorában lett volna. Megint ugyanazok a palacsinták és ugyanaz a csodálatos, világon egyedülálló lekvár.
A szabadság alatt Sztasz minden olyan ház körüli munkát elvégzett, ami férfikéz után kiáltott. A nagymama mintha éveket fiatalodott volna, és minden nap valami finomsággal kedveskedett szeretteinek. Büszkén fogta kézen a dédunokáját, és minden nap elballagtak a helyi kisboltba, ahol megvett neki mindent, amire a kicsi ujja rámutatott. Sztasz szóvá akarta tenni, hogy túlságosan elkényezteti Virát, de a nagyi azonnal leintette.
Még Okszana is, aki eredetileg hallani sem akart az útról, most boldogan mosolygott. Azzal viccelődött, hogy ilyen barna bőrt egyetlen szoláriumban sem szerzett volna.
A két hét észrevétlenül elrepült. A búcsú mindenki számára nehéz volt, főleg a nagymamának, de Sztasz megígérte neki, hogy legközelebb hamarosan jönnek, akár csak egy hétvégére is. Ugyanezt megígérte magának is.
A városban ismét a rutin és a szürke hétköznapok várták őket. Sztasznak rettentően nem volt kedve munkába állni, de tudta, hogy nincs más választása. A munkahét lassan vánszorgott, és Sztasz alig várta a szombatot, hogy végre kialudja magát. Ám az a szombat különleges lett.
Reggel a palacsinta mennyei illatára ébredt. Meglepetten ment ki a konyhába, ahol a feleségét találta, aki lelkesen sütötte a palacsintákat – egy egész torony magasodott már az asztal közepén lévő tányéron. A csodálkozástól szóhoz sem jutott. Okszana sosem rajongott a főzésért, a sütésért meg végképp nem. Észrevéve őt, Okszana elmosolyodott:
– Na, miért álltál meg? Menj, frissítsd fel magad, aztán teázunk. Még lekvárt is főztem – mondta dicsekvően, miközben felnyitotta egy kis lábas fedelét. – Mindent úgy csináltam, ahogy a nagyi tanította. Pontról pontra.
Sztasz nem hitt a fülének. Odalépett a feleségéhez, és szorosan átölelte.
– Köszönöm – súgta.
– Miért is?
– A palacsintáért, a lekvárért, mindenért.
– Ó, ez még semmi! Legközelebb, ha megyünk a nagyihoz, megtanulok sóskalevest is főzni. Ugye megyünk még?
– Természetesen, drágám, természetesen megyünk.
Sztasz átölelte a feleségét, és hálát adott az égnek érte, a lányáért, a szüleiért, a nagymamáért, a boldog gyermekkoráért, mindenért. Mindenért, amit az élet eddig adott neki, és mindenért, ami még vár rá…
