– Gyere és vidd el! Ez a te gyereked is, nincs szükségem a tartásdíjadra, inkább én fizetek neked, csak vidd el innen…
– Elég volt, elegem van ebből! – üvöltött Vira a telefonba olyan hangosan, hogy Oleszja összerezzent, pedig a férje a folyosón beszélt, ő pedig a konyhában ült.
– Gyere és vidd el! Ez a te gyereked is, nincs szükségem a tartásdíjadra, inkább én fizetek neked, csak vidd el… Ha egy órán belül nem vagy itt érte, lemondok róla, nem érdekel!
Oleszja szorongva hallgatta férje volt feleségének kiabálását, és eluralkodott rajta a kétségbeesés.
„Vége az idillnek – gondolta Oleszja. – Ha már az anyja sem bír vele, a férjem pláne nem fog.”
Oleszja nem szerette a veszekedéseket, soha nem vitatkozott senkivel. Csak ült ott, és majdnem el sírta magát. A férje bűntudattal teli tekintettel nézett rá.
– Oleszka, Vira megőrült. Alisza hozzánk költözik egy időre, de ne aggódj, ez csak átmeneti…
Oleszja némán bólintott. Nem mondta meg a férjének, hogy hallotta az egész beszélgetést, és szó sem volt benne arról, hogy a lány csak ideiglenesen maradna náluk.
Az érkezés
Körülbelül három óra múlva érkeztek meg. Oleszja már lefektette Ihorit, és a férjét várta.
– Itt vagyunk – mondta ismét bűntudattal Jurko. – Megjöttünk, kicsit késtünk.
Félreállt, és Oleszja megpillantott egy kicsi, sovány, szürkés szőke copfos kislányt. Oleszja megsajnálta őt, de csak egy pillanatra, amíg a lány meg nem rántotta a vállát, és oda nem kiáltott az apjának:
– Mi van, már mindenkinek elszámolsz, mint valami utolsó senki?!
– Alisza, Oleszja nem „mindenki”. Oleszja a feleségem, ezt nagyon jól tudod.
– Nem érdekel, ki a feleséged… Mutasd meg, hol fogok aludni! Vagy ne is vetkőzzek le, mert rögtön viszel az árvaházba?
– Kértek valamit enni? – próbált Oleszja nem tudomást venni a lány szavairól.
– Te csak „eszegetsz”, a normális emberek viszont esznek. És nem kérünk, útközben ettünk rendes ételt. Apa legalább egyszer jól lakott emberi módon, nem azt a moslékot ette, amit te főztél.
– Alisza! – szólt rá szigorúan Jurij. – Azonnal kérj bocsánatot Oleszjától!
– Nem! – fordult a lány az apja felé. – Nem! És mit csinálsz? Leordíthatsz, anyám szerint is csak a verés segít rajtam.
Oleszja bement a fia szobájába. Nemsokára jött Jurko is, tiszta ideg volt, teljesen vibrált.
– Mit tegyek? Mégsem adhatom árvaházba, végül is a lányom.
Oleszja megvonta a vállát.
– Nem tudom. De Ihorinak nem fog ártani?
– Jaj, te is kezded már…
A nehéz hétköznapok
Elkezdődtek a nehéz hétköznapok. Oleszja tűrt, Alisza hisztizett.
Oleszja eleinte kedvességgel próbálta elnyerni a lány bizalmát, de ezzel csak rontott a helyzeten. A lány, látva, hogy senki nem mond neki ellent, módszeresen kezdte az őrületbe kergetni fiatal mostoháját.
– Maradjon már csendben, tanulni akarok! – kelt ki magából, a nevetgélő Ihorira mutatva.
Nem ette meg, amit Oleszja főzött. Legalábbis előttük nem. Szedett magának a tányérra, és bevitte a szobájába, amikor senki nem látta. Folyamatosan csak fújtatott. Amíg az apja nem volt otthon, bezárkózott a szobájába, de amint Jurko hazaért a munkából, Alisza kijött, és elkezdődött az előadás.
Nem hagyta, hogy az apa ölbe vegye Ihorit; ő maga mászott fel rá, bújt hozzá, és csicseregte, mennyire hiányzott neki. Amikor Ihor sírni kezdett, az apa megkérte Aliszát, hogy üljön melléjük, és ölbe vette a kisfiút is. Ekkor elszabadult a pokol: hisztéria, könnyek, ordítozás, hogy őt senki sem szereti, és jobb lenne, ha elvinnék valahová.
Oleszja ilyenkor felkapta Ihorit és kiment a konyhába, vagy az utcára. Tudta, hogy a férjének is nehéz, de az ereje végére ért. Már csak egy lépésre volt attól, hogy fogja a fiát és hazamenjen a szüleihez.
A fordulat
Egyik nap meglátogatta Oleszját a nővére, Julka. Ő Oleszja teljes ellentéte volt. Júlia pont egy hisztéria kellős közepébe csöppent bele. Ihor már elkezdett járni, és odamászott az ajtóhoz, ahol a nővére ült, majd zörögni kezdett a csörgőjével. Alisza hirtelen feltépte az ajtót, a kicsi a meglepetéstől ordítani kezdett, Alisza pedig torkaszakadtából kiabált.
Júlia felkapta az unokaöccsét, és kitámasztotta a lábával az ajtót, nem hagyva, hogy Alisza rácsapja.
– Ha az unokaöcsém még egyszer miattad sír fel, megkeserülöd! És nem érdekel, kinek panaszkodsz, mindenkinek elmondom, hogy egy hazug dög vagy.
– Nem is értem, mit tűrsz rajta – fordult a húgához Júlia. – Én már rég elmondtam volna Jurkónak mindent erről a fúriáról.
Alisza megdermedt és fülelni kezdett.
– Ne kelljen, Julcsi, kérlek – könyörgött Oleszja.
– Hogyhogy ne kelljen? Ez a kiscsaj fog parancsolni? Én pontosan tudom, miért szabadult meg tőle Vira. Három pasija hagyta ott emiatt a… miatt. Egyszerűen nem bírta tovább idegekkel. Mondom én, be kell adni valahová. Figyelj rá jól, és mondj el mindent Jurinak!
Oleszja mindenáron jelezni próbált a nővérének, hogy hagyja abba, de Julkát nem lehetett leállítani. Kacsintott Oleszjára, az ajkához tette az ujját, és csak mondta, mondta a magáét…
Alisza elcsendesedett. Már óvatosabban közlekedett, figyelt, nehogy belefusson a mindenhol ott termő Ihoriba.
Egyik nap, amikor Oleszja sétálni készült a kisfiával, észrevette, hogy a tornacipője össze van szaggatva. Nem elszakadt, hanem szándékosan szétvágták. Legközelebb az új széldzsekijéről derült ki, hogy tönkretették. Oleszja szólt Júliának:
– Tönkreteszi a dolgaimat a lány. Nem lehet vele szót érteni, ki fog készíteni!
– Ugyan már, milyen közös hang, Julcsi? Félek tőle.
– Ő ezt érzi. Meg azt is tudja, hogy senkinek nem kell. Ezért gonoszkodik.
– Hogyhogy nem kell senkinek…?
– Úgy – sóhajtott Júlia. – Pontosan úgy.
Júlia gyerekekkel foglalkozott, többet tudott náluk.
– Menj, és akkor tedd te is tönkre az ő dolgait.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, ahogy mondtam. Várj csak… egy méretetek van, ugye?
– Igen.
– Akkor menj, és egyszerűen vedd el a ruháit. Jurkónak ne szólj semmit, a lánynak meg mondd meg: „Ha te tönkreteszed az én cuccaimat, én a tieidet fogom hordani. Ha meg árulkodni próbálsz, elmondom apádnak, hogy szétvágtad a háromezer hrivnyás cipőmet.”
– Milyen háromezer, Julcsi? Ötszázért vettem az akcióban…
– Menj csak, és csináld, amit mondok!
Oleszja félt, de megtette. Alisza teljesen ledöbbent a mostohája arcátlanságán. Amíg Oleszja kint sétált Ihorral, a lány bosszúból az összes megfőzött ételt kiöntötte a vécébe. Oleszja felhívta Julcsit, aki eljött és magával vitte Ihort. Ezután felhívta a férjét, és áthívta Julcsihoz, mondván, a gyerek is ott van, és már régen voltak vendégségben.
Jurko egyenesen a sógornőjéhez ment a munkahelyéről. Természetesen ott megvacsorázott. Mikor hazaértek, egy dühös Alisza fogadta őket.
– Apa, ez a buta nő miért nem főzött semmit? Éhen fogsz halni!
– Alisza, mit jelentsen ez? Oleszja felnőtt ember, egy rossz szót sem szólt hozzád. Ezt mégis hogy képzeled?
– Úgy, hogy én meg itt ülhetek éhesen!
– Hogyhogy? – tettlelt meglepettséget Oleszja. – Jura, ott van egy egész fazék borcs, tészta, húsgombóc és sütemény is.
– Biztos nem vette észre – vonta meg a vállát a férfi.
Oleszja kiment a konyhába.
– Alisza, te a fazékból etted ki? Itt vannak a koszos edények, de a tányérok tiszták – jegyezte meg a férjének, aki szintén bement.
– Hűha, Aliszka, te aztán tudsz enni! – nevetett fel Jurko.
– Alisza, ha nem laktál jól, hoztam Julcsi néni süteményéből, egyél…
– Zabáld meg te! – fújtatott a lány.
– Alisza! – kiáltott rá az apja.
Oleszja nyugodtan mosogatni kezdett.
– Várj csak – mondta Jurko. Bement a szobába, és kézen fogva rángatta ki az ellenkező Aliszát. – Gyerünk, előre! Nincs itt cselédünk.
– Én nem ettem semmit! – visította a lány. – Megmondtam!
– Egyedül voltál itthon. Mikor elmentünk, tele voltak az edények, mire megjöttünk, ott a mosatlan.
– Nem igaz! – ordította. – Kiöntöttem az egészet a vécébe, amikor az az Oleszka még itthon volt!
– Mit csináltál? Kiöntötted az ételt? – Jura hangja halkan és fenyegetően nyugodt volt. – Vetted, és kiöntötted azt, amit nem is te főztél? Jól értem? Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Átgondolom, mi legyen. Talán elküldünk valahová…
– Miket beszélsz?! – sikoltozott a lány.
– Állandóan csak ordibálsz és botrányokat csinálsz…
– Normális vagyok! – zokogott Alisza.
– Majd ott megvizsgálnak és kiderítik. Jobb, ha biztosra megyünk, mintha megvárnánk, amíg valami még rosszabbat teszel. Sajnálom, de nincs más út…
A lány sírva berohant a szobájába.
– Jura, talán túl durva voltál vele.
– Nem tudom már, mit csináljak. Próbálkozom, te is látod, de teljesen elzárkózik. Amikor meg az anyjánál van, utána végképp kezelhetetlen. Meddig lehet ezt még bírni?
Oleszja észrevette, hogy amikor ők hárman – ő, Jura és Ihor – játszanak vagy beszélgetnek, Alisza távolról figyeli őket, a tekintetében mély szomorúsággal és vágyakozással.
– Julcsi, próbálom bevonni, kérdezgetem, de hiába. Tesz egy lépést felénk, aztán rögtön kettőt vissza. Csak rosszabb lesz.
– És Jurko?
– Ő is próbálkozik, de semmi haszna.
– Olesz, ő úgy érzi, az anyja elárulta. Márpedig az anya a legfontosabb egy gyereknek. Az apja meg egy „idegen” nővel él, és látja, hogy boldogabb vele, mint az anyjával volt. Azt hiszi, senkinek sem kell. Vigyázz, mert rossz útra térhet, és akkor majd megtudjátok, mi az igazi baj.
– De hát jól tanul, sokat olvas…
– Ez nem ezen múlik. Beszélek Jurkóval, tennünk kell valamit. Téged is féltelek, tiszta ideg vagy már. És az anyja?
– Néha elviszi hétvégére. Most ő a „jó anya”, mert nem vele él nap mint nap. Ő a szórakozás, mi meg a szürke hétköznapok. Tudod – mosolyodott el Oleszja –, bármilyen furcsán hangzik, miatta nőttem fel. Néha az őrületbe kerget, de ha rágondolok, hogy ott kószál egyedül és senkinek sem kell, sírni tudnék.
– Ez az anyai ösztön. Ha megszelídíted, nem lesz nála jobb gyerek a világon. Ha meg nem sikerül… hát, te legalább megpróbáltad.
Egyik nap Oleszja a parkban sétált Ihorral. A rengeteg zaj közül hirtelen kiszűrt egy ismerőset. Egy segélykiáltást. Aggodalommal indult a hang irányába. A fák mögött egy kisebb csoportot látott. Felismert egy ismerős cipőt. „Hát ti meg…!”
– Azonnal engedjétek el! – Oleszja lefékezte a babakocsit, és Alisza segítségére sietett. A lány épp egy nagyobb lánnyal verekedett, miközben ketten nézték. Oleszja közbeavatkozott, majd hívta Jurát. Jura felhívta Virát, de az anya azt mondta, nem ér rá odamenni.
Oleszja hazavitte a két gyereket. Alisza sokkos állapotban volt, potyogtak a könnyei. Oleszja hirtelen gyengédséggel ölelte magához mindkettőjüket, megpuszilta Ihort, majd Alisza arcára is nyomott egy puszit.
– Semmi baj, kicsim, ne sírj – suttogta. – Majd én megmutatom nekik!
Megérkezett Jurko is, rögtön a lányához sietett.
– Kislányom, mi történt?
– Anya… – mondta Alisza, és Oleszjára nézett. – Ő segített nekem.
Este Oleszja suttogva kérdezte a férjét:
– Alszik már?
– Úgy tűnik.
Oleszja bement, halkan betakarta a lányt, és lekapcsolta az éjjeli lámpát.
– Mi történik veled, kislány? – suttogta. – Honnan van benned ennyi düh? Én sosem bántottalak. Nem én választottam el a szüleidet, már három éve elváltak, mikor megismertem apádat. Tudom, hogy fáj, és azt hiszed, mindenki elárult, de nem így van. Apa szeret téged. Engedd, hogy én is szeresselek, téged is és az öcsédet is. Nézd, mennyire felnéz rád, ne lökd el magadtól… Nem hagyom, hogy bárki bántson titeket, se Ihort, se téged. Ha nem számítanál nekem, megismertem volna a hangod? Odafutottam volna segíteni? Aludj, gyűjts erőt…
Oleszja halkan kiment. Alisza kifújta a levegőt, és halkan sírni kezdett. Attól a naptól kezdve megváltozott: csendes lett, nem feleselt se az apjával, se Oleszjával. Néha játszott Ihorral is.
Egyszer egy plázában sétáltak, Alisza lemaradva a telefonját bújta. Oleszja észrevette, hogy a lány megáll egy kirakat előtt.
– Menjünk be! – javasolta. Alisza színlelt durcássággal, de bement.
– Alisza, mit szólnál ehhez a kabáthoz?
– Áh, ne…
– Dehogynem, próbáld fel, nézd, milyen jól áll! Jura, nézd csak!
– Tényleg jól áll, kislányom.
Otthon, miközben az új kabátban és sálban forgolódott a tükör előtt, Alisza hirtelen odalépett és megpuszilta Oleszját. Oleszja zavarba jött és majdnem elsírta magát, de gyorsan letörölte a könnyeit. A jég megtört. Lépésről lépésre felépítették a kapcsolatukat.
– A lányok az osztályban tökre irigyelnek – mondta Alisza egy délután, miközben a közösen vett fánkokat majszolták.
– Igen? Miért?
– A szuper anyukám miatt. Hahaha, te vagy az én hősöm!
– Menj már, Aliszka!
Együtt nevettek. Megérkezett Julcsi néni is, és bekopogott. Jól érezték magukat együtt.
Este Jura gondterhelten jött haza.
– Mi történt, Jura?
– Elfáradtam a munkában.
Később, már az ágyban elmondta: Vira vissza akarja venni Aliszát.
– Hogyhogy vissza? Két évig feléje se nézett, most meg hirtelen kell neki? Nem adom!
– Ő az anyja, Oleszja.
– És? Te meg az apja vagy! Ne légy ilyen pipogya… Alisza már nagy lány, kérdezzék meg őt, kivel akar élni!
Reggel Oleszja nem titkolózott a lány előtt.
– Alisza, ha te akarod, természetesen nem állunk az utadba, de tudd, hogy mi mindig várunk haza, és szeretünk téged.
– Meglátogathatom anyát a hétvégén? – kérdezte a lány hosszú csend után.
– Persze.
Pár nappal később Vira ordított a telefonba:
– Jura, gyere és vidd el ezt a gyereket, teljesen kezelhetetlen!
Oleszja a konyhában mosolygott.
– Szóval, mit is beszéltünk? Állatkertbe megyünk a hétvégén?
Vira még mindig kiabált a kagylóban, de Jura már elhúzta a fülétől a telefont, és Oleszjára nézett. Ő épp teát öntött, mintha mi sem történt volna.
– Na mi van? – mosolygott. – Megint „vidd a gyerekedet”?
Jura fáradtan leült és az arcába temette a kezét.
– Nem értem, hogy lehet ilyen… Ő az anyja.
– Nem mindenki tud szülő lenni csak azért, mert megszült egy gyereket – vonta meg a vállát Oleszja.
A folyosón halk léptek hallatszottak. Alisza állt ott mezítláb, mintha csak vízért jött volna.
– Alisza – hívta kedvesen Oleszja. – Gyere csak ide.
A lány óvatosan közeledett, mintha egy újabb ütésre várna az élettől.
– Mi az? – mormogta.
– Semmi. Csak teázunk. És eldöntjük a legfontosabb kérdést.
– Milyet?
– Hogy melyik állatot nézzük meg először. Mert Ihor biztos a majmokhoz akar menni, én meg a pandákhoz.
Alisza pislogott egyet.
– Nincsenek is pandák.
– Akkor a kapibarákhoz – vágta rá Oleszja.
Jura hirtelen elnevette magát. Alisza nézte őket, és a szeméből lassan eltűnt az a régi, szúrós félelem.
– Szóval… nem küldtök vissza? – kérdezte halkan.
Oleszja letette a csészét.
– Alisza. Egy gyereket nem dobálnak ide-oda, mint egy régi bőröndöt. Ha te nem akarod, senki nem küld el innen.
A lány szája megremegett.
– De hát én… annyi rosszat tettem nektek…
– Tettél – bólintott Oleszja. – Az idegeinkre mentél rendesen. Főleg az enyémre.
– Olesz…
– De tudod mit? – vágott Jura szavába a nő. – A boldog gyerekek nem üvöltenek éjszaka, nem tesznek tönkre dolgokat és nem verekednek a parkban. A boldog gyerekeknek nem kell így harcolniuk a szeretetért.
Csend lett a konyhában. Alisza hirtelen sírva fakadt. De ez most más volt. Nem volt benne hisztéria. Csak leguggolt a fal mellé, és az arcát a kezébe temette.
– Azt hittem… ha rossz leszek… könnyebb lesz nektek nem szeretni engem…
Jura felpattant és átölelte a lányát.
– Alisza, te butus… – csak ennyit tudott mondani.
Oleszja nézte őket, és érezte, ahogy a lelkében elül a vihar. Mintha a hosszú, hideg szél végre megszűnt volna fújni a házban. Pár perc múlva Ihor is előkerült, kócosan, álmosan.
– Inni…
Alisza gyorsan letörölte a könnyeit, és ölbe vette az öccsét.
– Gyere, kispasi. Mindjárt hoz neked a világ legjobb nővére egy kis szörpöt.
– Meg sütit is! – tette hozzá fontoskodva a kicsi.
– Meg sütit is, te falánk.
Oleszja halkan felnevetett. Kint esett a hó. A konyhában tea és meleg sütemény illata szállt. És abban a házban, amely egykor a sértettségtől és kiabálástól volt hangos, végre valami olyasmi költözött be, amit igazi családnak hívnak.
