— Oh, alig értünk ide! Micsoda hőség! Hogy bírtok ti itt élni? — nyögte Gennagyij, a háziasszony unokatestvére, miközben hatalmas bőröndöket tuszkolt be az előszobába. Nyomában a felesége, Tamara érkezett.
— Semmit sem értek. Hát… ti meg honnan kerültök ide? — kérdezte Anton, aki épp egyedül volt otthon, és az ajtót kinyitva teljesen elképedt.
— Miért vágsz ilyen savanyú képet? Antoha, nem illik így fogadni a vendéget. Hát igen, nem szóltunk előre, hogy jövünk. De így alakult, bocsika, tesó — folytatta élénken Gennagyij.
— Hogyhogy honnan? Otthonról, az biztos! — sütött el egy bárgyú viccet Tamara. — Most minden szálloda foglalt, meg különben is méregdrága. A tengerhez meg mindenki vágyik. Mi talán nem vagyunk emberek? Ne sértődj meg, fogadd a vendégeket, Tosa!
Anton aznap fáradtan és összetörten ért haza az éjszakai műszakból. Mentőorvosként dolgozott, és ez az éjszaka különösen nyugtalanul telt. A felesége már elment, a gyerekek táborban voltak. Gyorsan megreggelizett, majd nyugovóra tért. Éppen mélyen aludt a csendes lakásban, amikor a déli órákban felharsant az éles csengőhang.
A kitartó csengetés úgy érte, mint derült égből a villámcsapás. A házigazda még félálomban botorkált az ajtóhoz. Bátran feltépte, bele sem gondolva, ki lehet az. Csak túl akart lenni rajta, hogy végre visszafeküdhessen.
Az ajtóban Gennagyij és Tamara állt Titovkából, egy Szaratov megyei faluból, ahol a felesége összes rokona élt.
— Ti? De hát honnan? — hökkent meg Anton. Még nem tért magához az álomból, ásítozott és a szemét dörzsölte. Amit látott, azt hallucinációnak vagy az álom folytatásának hitte.
— Hogyhogy honnan? Na ne már, Toxa! — hahotázott fel hangosan Gennagyij, és nagy, erős kezével hátba vágta a házigazdát. — Te meg miért durmolsz ilyenkor? Az egész ország már rég éli az aktív életét, te meg itt lustálkodsz!
— Szia… Így alakult — kezdett derengeni Antonnak a zord valóság. Rájött, hogy az előtte álló vendégek hús-vér emberek, és igencsak aktívak. Már késő volt úgy tenni, mintha senki nem lenne otthon.
— Na nyomás, ébredj fel! És segíts behordani a bőröndöket! — vezényelt nyersen Gennagyij.
— És hol van Masa? Dolgozik? — kérdezte Tamara, miközben elhaladt a házigazda mellett a lakás belseje felé.
— Dolgozik. Hol lenne máshol? — válaszolta Anton, nem éppen udvariasan.
— Világos, mint a nap, hogy nem vártatok minket. Nem vagyunk mi hülyék, értjük mi a dörgést. De! Ki kell bírnotok minket. Mit lehet tenni, Anton? Mit lehet tenni? — vetette oda cinikusan Gennagyij. — Rokonok vagyunk, ez pedig kötelez!
Közben már ügyesen nyitotta is ki a bőröndjét, hogy előhalássza a papucsát.
— Minket? — kérdezett vissza valamiért Anton.
— Titeket, titeket! Most rólad meg Masáról beszélek. Titeket is, minket is — mindenkit! Ma mi jöttünk hozzátok, holnap meg — ki tudja — lehet, hogy ti állítotok be hozzánk a faluba, hogy kipihenjétek a nyüzsgést.
— Nekünk van kinél megszállnunk Titovkában, titeket biztos nem zavarnánk — felelte elégedetlenül a házigazda.
— Na látod! Erről beszélek, tesó! Nekünk viszont itt, Anapában nincs másunk. Csak ti! Úgyhogy kénytelenek lesztek elviselni minket. Csak nem mehetünk szállodába, nem igaz? Főleg, hogy mind foglalt — reagált hangosan Gennagyij.
— Nem akarok durva lenni, de a normális emberek az utazást előre megtervezik, és a szállást is jóval az indulás előtt lefoglalják — jegyezte meg bosszúsan Anton. Nem érezte jól magát, nem aludta ki magát, zúgott a feje, ezért komor képpel fogadta a látogatókat.
— Figyelj, Toxa, mi van veled? Mintha nem is örülnél nekünk. Olyan mogorva vagy, elégedetlen. Nem így kell fogadni a vendéget. Na, már itt vagyunk. Innen már nem tessékeltek ki minket. Mosolyt az arcra és több optimizmust, barátom!
— És sokáig maradtok? — kérdezte reménykedve a házigazda.
— Á, dehogy! Két napra, na, talán háromra — vágta rá gondolkodás nélkül Gennagyij.
— Ilyen bőröndökkel csak két napra? Hazudsz — hitetlenkedett Anton. — A lényeg, hogy befészkeljétek magatokat, aztán majd lesz valahogy, mi? Ah, de dörzsölt vagy, Gena!
— Ó, csak nem rájöttél? Ügyes vagy, Antoha! Te is mindig így csinálod? — örvendezett a feleség gátlástalan rokona.
— Dehogyis, még nem volt rá alkalmam. Igyekszünk a szabályok és a lelkiismeretünk szerint eljárni.
— Na, elég az üres dumából! Mondd inkább, hova dobhatjuk a cuccainkat? És jelöld ki nekünk Tomkával az alvóhelyünket. Itt, ezen a kanapén fogunk aludni vagy mi? — érdeklődött üzletszerűen a vendég. — Na, oké, megteszi. Nekünk csak aludni kell. A többi időt a feleségemmel a tengeren töltjük — úszunk, napozunk, szórakozunk.
A hívatlan, de magabiztos vendégek elkezdték kipakolni a bőröndöket, berendezkedve a szállásra. Anton kiment a konyhába, és felhívta a feleségét.
— Mit mondtál? Ismételd meg! — nem hitt a fülének Masa. — Genka meg Tamarka ideállítottak hozzánk? Na ne! Micsoda pofátlanság! Megismerem a szemtelen bátyámat — egész életében így, gátlástalanul törtetett előre. Legalább hívtak volna, figyelmeztettek volna. Úgy viselkedtek volna, mint a normális emberek. Bár, miről is beszélek?
— Figyelj, akkor most lőttek a közös utazásunknak? Úgy terveztük, hogy szombaton megyünk Nesmejanovékhoz a telekre. Már a műszakot is elintéztem. Megkértem Mihaljukot, hogy jöjjön be helyettem szombaton. Úgy vágytam a pihenésre, a barátokra, erre tessék… — morfondírozott szomorúan a telefonba Anton. — Most meg szórakoztathatom a rokonaidat.
— Dehogy fogod! Még mit nem! Ne lohadj le. És egyébként is, miért kellene nekünk miattuk megváltoztatni a terveinket? — jelentette ki határozottan a felesége.
Masa, a férjével ellentétben, határozott és kemény jellem volt. Pontosan tudta, mit kell tennie.
— De hát mit lehet tenni? Mégsem zavarhatjuk ki őket? — értetlenkedett Anton.
— Mennyi időre jöttek? — kérdezte Maria.
— Azt mondták, két-három napra. De olyan bőröndjeik vannak, mintha két hétre jöttek volna. Egyértelmű, hogy hazudnak.
— Na, akkor három nap múlva úgy fognak kitakarodni tőlem, mint a huzat. A vendégszeretet törvényét senki nem törölte el, de két-három nap múlva nem lesznek a lakásunkban. Hétvégére elmennek. Ezt megígérem neked!
Amikor Masa hazaért a munkából, az unokatestvérét és annak feleségét a konyhában ülve találta. A rokonok vidáman ünnepelték a tengerparti érkezésüket. Alaposan betáraztak sörből és mindenféle sós halból. A konyhában szétrepkedett pikkelyek és sűrű sörszag fogadta a háziasszonyt a nehéz munkanap után.
— Ó, húgicám! Szia, Masulja! — Gennagyij megpróbálta átölelni halszagú kézzel, de a nő elhajolt.
— Szia, szia! Ünnepeltek? — reagált elégedetlenül.
— Igen, úgy döntöttünk, a tengeren töltjük a szabadságunkat. Megérdemeljük, megszolgáltunk érte, úgy mondván. Hát, nálatok szálltunk meg. Ugye nem bánod? — mondta arcátlanul Gennagyij.
— Van választásunk?
— Na, hagyd már! Inkább ülj le közénk, Masenyka, igyál egy sört, egyél egy kis halat, van bőven. Elfáradtál a melóban? Az Antonod valamiért nem akart inni velünk — csodálkozott Gennagyij.
— Mert nekünk a szabadságig még dolgoznunk kell, nem is keveset. Holnap reggel is munka van. De veletek ülök, legyen. Csak lezuhanyozom. Te meg, Tamara, takaríts itt össze egy kicsit, mert így még az asztalhoz is kellemetlen leülni — vetette oda szemrehányóan Masa.
Nem, egyáltalán nem volt kedve ülni és sörözni a hívatlan vendégekkel, hallgatva a részeg zagyválásukat. De Mariának célja volt. A cél pedig, mint mondják, szentesíti az eszközt. Már tudta, hogyan fog cselekedni, hogy kitegye a lakásából a pofátlan rokonokat.
Mire kijött a zuhany alól, Tamara mégiscsak összetakarított a konyhában, így a háziasszony leülhetett a tiszta asztalhoz. A beszélgetés a népes rokonságról már majdnem egy órája tartott.
— Gen, emlékszel Oljára? Tudod, arra, akit feleségül akartál venni tizedikben? — kezdte hirtelen Maria, mintha csak mellékesen mondaná.
— Olgára? Persze, emlékszem. De mikor volt az már? Gyerekkorunkban, száz éve — felelte gondtalanul Gennagyij, kortyolva a sörét.
— Micsoda gyerekkor! Valamit elfelejtettél. Hiszen még akkor is utána futkosol, amikor már férjnél volt. A férje ment vidékre dolgozni, a bátyám meg — hopp, már ment is Olgához — folytatta huncut mosollyal, Tamarára nézve. — Ó, te kis nőcsábász!
— Ne már, mi van veled? Mi van veled? Minek ezt most előhozni, nem értem — kezdett kissé idegeskedni a vendég. — Már ezer éve elmúlt az egész, te meg hirtelen felemlegeted. És főleg — miért? Hagyd abba, Mas!
— Csak azért, Gena, mert nemrég találkoztam vele, azzal az Olgáddal. Amikor anyánál voltam látogatóban. Elvált a férjétől, az meg az utcára tette a gyereketekkel együtt azt a te nagy szerelmedet. Úgy sajnáltam szegényt. És az a gyerek… nem a tiéd véletlenül, Gen? Talán te vagy a hibás a családi drámájukért? — kacsintott rá Masa.
— Dehogy! Mit találsz ki! Mi közöm nekem hozzá? Na ne már! Masa, gondold meg, mit beszélsz! Én már öt éve Tomával élek. Te meg Olgáról papolsz nekem. Minek ezt felhozni? — most már nem kicsit idegeskedett Gennagyij.
— Na jó, na jó… Csak úgy kicsúszott, eszembe jutott…
De Mariának esze ágában sem volt leállni. Pontosan tudta, hogy Tamara, aki a városból költözött a faluba, szinte semmit sem tud a férje viharos múltjáról. Úgy döntött, most erre lapra tesz fel mindent.
— Jaj, és az Angela barátnőmre emlékszel? — folytatta a háziasszony, tettetett ittassággal. — Gen, hát összetörted a szívét! Úgy szeretett téged az az Angelocska! Úgy szenvedett szegénykém! Mennyit sírt a vállamon! Azt mondta, mindent odaadott neked, az egész lényét, maradéktalanul. Még az életét is feláldozta volna, ha kéred. Csak mellette lettél volna, csak szeretted volna. Te meg? Eh, te!
— És ő mit csinált? — kérdezte élénken Tamara, abbahagyva az evést és az ivást.
— Genka? Elhagyta! Amint megérkezett a faluba egy fiatal tanárnő, már dobta is Angelocskát. Az újra váltott — osztotta meg készségesen Masa Gennagyij feleségével. — Az meg olyan fiatal volt, tapasztalatlan. Épp csak elvégezte az egyetemet.
— És aztán? — kérdezte Tamara, akinek a hangulata már cseppet sem volt vidám vagy gondtalan.
— Elbűvölte. Hát Genka kit nem bűvölne el? Egy nap alatt elcsavarta a fiatal szakember fejét! Botrány lett belőle! Annak a tanárnőnek meg szednie kellett a sátorfáját, és menekülnie Titovkából.
— Miért? Mi történt? — Tamara már majdnem sírt.
— Masa, hagyd már abba, kérlek! Micsoda ötlet! Mit találtál ki, mit emlegetsz itt fel! Emlékestet rendeztél itt nekem? — vágta oda dühösen a vendég.
Gennagyij már észrevette, hogyan változott meg a felesége arcifejezése. Meg egyébként is, neki magának is kellemetlen volt ezt hallgatni.
— Nem, Gena. Hadd tudja meg a Tomád, milyen legendás férje van! Meg azt is, hogy minden nő kész lenne az életét adni érte! — folytatta Maria, egyre jobban beleélve magát a szerepbe. — A tanárnőről meg azért elmondom neked, Tamara: kirakták a faluból erkölcstelenség miatt. Igen, így ment ez. A bátyámmal, ezzel a szépfiúval élt nyíltan, de esze ágában sem volt férjhez menni. Falun meg ezt nem szabad, ott ezt nem szeretik. Gen, te meg miért nem kérted meg a kezét? Jó nőnek tűnt, szép volt, tanult. Miért nem lett a feleséged?
— Na, jó! Elég! Megyünk aludni. Elfáradtunk ma az úton, nehéz napunk volt. Elég volt a jóból. Indulj már, mit ücsörögsz ott? — hívta Gennagyij a feleségét.
— Ha aludni, hát aludni. Holnap majd befejezzük — mondta sokatmondóan Masa. — Te meg, Tamara, ne siess úgy a fekvéssel. Előbb pakolj el itt és mosogass el. Csak nem gondolod, hogy én fogok utánatok eltakarítani!
Gennagyij elégedetlen felesége ottmaradt a konyhában mosogatni, Masa pedig bement a hálószobába. A főszereplő, a bátyja nélkül nem volt értelme folytatni a színjátékot.
Másnap a vendégek későn érkeztek meg a lakásba. Egész nap a tengeren voltak.
— Egy kávézóban ettünk — jelentették be a házigazdáknak.
— No, de remek. Akkor csak teázunk egyet. Vettem is hozzá egy tortát — kacsintott Maria Tamarára.
— Egy szelet tortát nem utasítok vissza, imádom az édességet — válaszolta az asszony.
— Én is nagy rajongója vagyok. Na, tedd fel a teát, húgom — egyezett bele Gennagyij.
— Hogy tetszett a tenger, a strand? — kérdezte Anton a vendégeket.
— Ó, minden szuper! A tenger is, a strand is — mesélte Tamara. — Meg a gyümölcsök is olyan lédúsak, érettek itt nálatok. Nem olyanok, mint nálunk. Gena egyszerűen imádja őket.
— Igen, a bátyám imádja, igazad van! Egyszer meg is ártott neki a sok szilva. Emlékszel, Gen? Olyan rosszul lettél, hogy még kórházba is bekerültél.
— Tényleg? Nekem erről sosem mesélt — csodálkozott a feleség.
— Nem is fog! Mit is mesélne neked? Hogy a kórházban hogyan csábította el a férjezett ápolónőt, Zoecskát?
— Mas, már megint? Nem lehetne végre abbahagyni? — kérdezte bosszúsan Gennagyij. — Elhatároztad, hogy az egész életrajzomat elmeséled Tomocskának? Miért?
— Miért, én? Te csináltad ezeket. Ilyennek születtél, huszonöt éves korodig sokkoltad a családot a húzásaiddal. És tudod, Tomocska, az a Zoja gondolt egyet, és elhagyta a férjét — látod, mire képes a szerelem! A gyerekeket odaadta az anyjának, és belevetette magát a züllésbe Genkával. Hova is utaztatok vele, Gen? Moszkvába, vagy hova? — és meg sem várva a választ, folytatta: — Moszkvába mentek a jobb élet reményében. Tiszta lapot akartak kezdeni egy új helyen, szemtanúk nélkül. Neki, a fiatal lókötőnek nem számított, de Zojának két gyereke volt. Igaz, nagyon gyorsan visszatértek. A szerelem meg valahogy hirtelen elmúlt. Hát, ez a történet! Azóta is egyedül van az a Zoenyka. Neveli a gyerekeket, a szülei segítenek neki, a férje meg nem. Az elutazott akkor valahova a szégyen elől, eltűnt, hogy ne kelljen az emberek szemébe néznie.
— Gena, hogy tehetted ezt? Ez igaz? — Tamara sápadtan és összeomolva ült, hozzá sem nyúlt a süteményhez.
— Masa csak hazudik! Mit hallgatod te őt! Nincs csont a nyelvében, hord össze minden hülyeséget — próbált viccelődni Gennagyij.
— Nem hazudok, bátyám. Te ezt nálam is jobban tudod. Még fényképeim is maradtak. Megmutassam, akarod, Tamar? Mindjárt hozom, gyorsan megvagyok — ajánlotta fel lelkesen Maria.
— Na, ne! Elég! Már csak ez hiányzott! Milyen fotók, Masa? Megbolondultál? — nézett rá dühösen Gennagyij.
— Én látni akarom — erősködött a felesége.
— Itt az ideje aludni. Gyere már, mit ücsörögsz itt? — hívta magával Tamarát.
Másnap, amikor Masa hazaért a munkából, már nem találta ott a hívatlan vendégeket, és a cuccaikat sem.
— Elmentek? — kiáltott fel boldogan, Antonra nézve.
— Igen. Azt mondták, találtak egy hangulatos és olcsó szobát közelebb a strandhoz. Azzal indokolták, hogy tőlünk túl messze van a tenger — mesélte mosolyogva a férje. — Ügyes vagy, drágám! Büszke vagyok rád! Eh, de jól elkented a száját, porig aláztad!
— Te viszont nem voltál ügyes, Anton. Komolyan! Hányszor mondtam már: nézz bele a kémlelőnyílásba, mielőtt kinyitod az ajtót. Az ilyen pofátlan és dörzsölt alakokat a küszöbre sem szabadna engedni. A jövőben tartsd ezt észben. Vendég az, akit mi hívtunk meg. A többiek meg mehetnek, amerre látnak. Értetted?
— Értettem. Én magam sem tudom, hogy történhetett.
— Na, látod. Ha a tengernél laksz, tartsd nyitva a szemed. Hogy ne érezd magad a saját lakásodban úgy, mint egy cigánytáborban, és ne kelljen hívatlan vendégek hadát hessegetned. Tudod, hány jelentkező lesz még? Dunát lehetne rekeszteni velük!
