Megdermedtem. Mert nem a csokor volt nála. Nem a telefonja. És nem is a neszesszere.
Néhány pillanat múlva egy mappa volt a kezében. Vékony. Sötét. Ismerős. Az enyém. Ugyanaz, amit a széfben tartottam. A dokumentumokkal. A szerződésekkel. Mindazzal, ami iránt az utóbbi hónapokban olyan „véletlenül” érdeklődött.
— Nasztya… — mondtam halkan.
Rám emelte a tekintetét. És hosszú idő után először… a mosolya nem szerelmes volt. Hanem higgadt.
— Anya — szólalt meg. — Te is hallottad?
A világ mintha megállt volna.
— Te… — nem tudtam befejezni a mondatot.
Bólintott.
— Hamarabb kijöttem. Itt hagytam a fülbevalómat. És meghallottam.
Szünet.
— Mindent.
Reszketni kezdett a kezem.
— Miért nem… mondtál semmit?
— Mert végig akartam hallgatni — válaszolta. — Kétségek nélkül.
Kinyitotta a mappát.
— És van még valami.
Odanéztem. Odabent nemcsak az én irataim voltak. Másolatok. És idegen papírok.
— Ezek az övéi — mondta halkan. — A laptopjában találtam őket.
Éreztem, ahogy a hideg futkos a hátamon.
— Nasztya…
— Egy meghatalmazás — folytatta. — Az én nevemre. Hamisított aláírással.
Összeszorult a mellkasom.
— És még ez is… — lapozott egyet. — Átutalások. Nem az üzletbe.
Szünet.
— Neki.
Meg sem kérdeztem, kinek. Mert már tudtam.
— Annak, aki most ott ül az első sorban — mondta.
Csend. A falon túlról felerősödött a zene.
— Nasztya… — suttogtam.
Egyenesen a szemembe nézett.
— Anya, azt hitted, vak vagyok?
És most először… nem sértődöttség volt a szemében. Valami más. Erő.
— Csak hinni akartam — mondta halkan. — Az utolsó pillanatig.
Szünet.
— De ő még csak meg sem próbálta.
Becsukta a mappát.
— Mennyi az idő?
Az órára néztem.
— Tíz perc.
Bólintott.
— Jól van.
És olyat tett, amire nem számítottam. Megfogta a kezem.
— Menjünk.
— Hová?..
Elmosolyodott. Halkan. Hidegen.
— Szépen befejezni ezt az egészet.
A terem ajtaja kinyílt. Fények. Zene. Vendégek. Ő már ott állt az oltárnál. Magabiztosan. Győztes mosollyal az arcán. Nem is sejtette… hogy a játéknak vége.
Nasztya lassan lépkedett. Emelt fővel. Nem úgy, mint egy menyasszony. Hanem mint valaki, aki tudja az igazságot. Odállt mellé. Rátekintett.
Majd a mikrofonba mondta:
— Mielőtt kimondanám az igent… mondd el te az igazat.
Azonnal beállt a csend.
— Milyen igazat? — mosolygott a férfi.
Nasztya kinyitotta a mappát.
— A meghatalmazásról.
A mosoly elenyészett.
— A pénzről.
Suttogás futott végig a termen.
— És arról, hogyan neveztél engem ott bent, az ajtó mögött.
A csend súlyossá vált. A férfi tett egy lépést felé.
— Nasztya, te nem érted—
— Nem — vágott közbe a lányom. — Te nem érted.
Szünet.
— Az esküvő elmarad.
És abban a pillanatban… az egész este folyamán először senki sem tapsolt. Mert végre mindenki látta: ez nem dráma volt. Ez volt a tiszta igazság.
És az igazság hangosan elhangzott.
