Ott él két albérlőm, egyetemista lányok – rettentő pofátlanok, különösen a Szvetka. A másikat alig ismerem, csak párszor láttam futólag. Már harmadik napja nem fizetik a lakbért, csak az ígérgetés megy. Megfenyegettem őket: ha nem hozzák a pénzt időben, jön a fiam, és kiteszi őket a szűrükön. Menj el, követeld a jussunkat, és ha nem fizetnek, lakoltasd ki őket!
— Anya, kértem már, hogy ne rángass bele az ügyeidbe — válaszolta Szaska elégedetlenül. — Megmondtam az elején: ha kiadod, családosokat keress, ne diákokat.
— De kérlek, segíts, menj el… Gyengélkedem.
Szaskának nem maradt más választása, beleegyezett. Beült az autóba, és elindult rendet tenni. Sokáig csengetett, de senki sem nyitott ajtót. Már épp a saját kulcsát akarta használni, amikor az ajtó résnyire kinyílt, és egy riadt lányarc bukkant fel.
— Maga Szveta?
— Nem… ő nincs itt, elment.
— Akkor maga a másik lakó?
A lány némán bólintott.
— Akkor engedjen be, mégsem a küszöbön fogunk beszélgetni.
Szaska belépett, és alaposan szemügyre vette. Vékonyka, zavarodott lány volt, aki láthatóan remegett a félelemtől – hogy lehetne egy ilyet az utcára tenni?
— Irina Pavlovna fia vagyok — magyarázta a férfi.
— Igen, értem… pillanat — felelte halkan a lány, és eltűnt a szobában.
Szaska az előszobában állt, egyik lábáról a másikra állt, nem tudva, mi legyen a következő lépés. Egy perc múlva a lány már hátizsákkal tért vissza, gyorsan felhúzta a cipőjét, és átnyújtotta a kulcsokat. Szaskának esélye sem volt megszólalni – a lány már ki is surrant az ajtón.
Végigjárta a lakást: tiszta volt, rendezett, semmi kifogásolnivaló. Úgy tűnt, a kilakoltatással sem kellett bajlódnia – minden megoldódott magától. Szaska bezárta az ajtót, és kiment az utcára.
A lépcsőház előtti padon ott ült a lány. Keservesen sírt, és telefonon beszélt valakivel. Szaska először el akart menni mellette, de valami megállította – lerítt róla, hogy egyszerűen nincs hova mennie.
— Hogy hívják? — kérdezte, miután a lány letette a telefont.
— Tánya — felelte halkan.
— Tánya, hogy történt, hogy elmaradtak a lakbérrel?
— Szvetka megszökött a pénzzel… Közösen gyűjtöttük, én odaadtam neki a részem, ő pedig megígérte, hogy átadja a tulajdonosnak. De mindet elköltötte, és eltűnt. Később felhívott, és közölte, hogy nem lakik velem tovább.
— Az a rohadék… — káromkodott Szaska. — Gyere vissza.
Visszamentek a lakásba.
— Maradj itt és lakj tovább. Kifizetem anyámnak helyetted ezt a hónapot. Mondd azt, hogy nekem adtad oda a pénzt, de azt ne említsd, hogy én fizettem ki. Egyszer segítek – többször nem tudok, nem vagyok jótékonysági szervezet. Aztán döntsd el: keress lakótársat vagy másik albérletet.
— Nagyon köszönöm… — Tánya a könnyein át elmosolyodott.
Szaska ingerülten lépett ki a házból. Mennyire utálta az ilyen helyzeteket! Az anyja meg milyen ravasz – amint baj van, rögtön „megbetegszik”, neki meg mennie kell intézkedni. Ott a saját családja, a felesége, a kisgyereke, most meg még egy idegen lánynak is segítenie kellett. De megsajnálta.
Eltelt néhány év. A történet szinte kikopott az emlékezetéből. Szaskának megszületett a második gyereke, a dolgai jól mentek, a karrierje felfelé ívelt. Egy este, amikor épp kiküldetésben volt, felhívta az anyja.
— Szaska, nagyon magas a lázam… Kihívtam a mentőket, azt hittem, csak kapok egy szurit, de be akarnak vinni a kórházba! Nem akarok menni – itt van Zsuzsa kutya, meg kell őt sétáltatni. Ide tudnál jönni?
— Anya, kiküldetésben vagyok. Legkorábban holnap délre érek oda, de megpróbálok reggelre.
— És a feleséged?
— A gyerekek is betegek, ő most nem tud mozdulni. Menj be a kórházba, a kutyának nem lesz baja.
— Nem, szó sem lehet róla! Aláírom, hogy nem kérek ellátást.
A telefont átvette az orvos, és kérte Szaskát, hogy beszélje rá az anyját a befekvésre – az állapota súlyos volt, de nem volt, aki vigyázzon rá. Az anyja azonban kötötte az ebet a karóhoz. Szaska vívódott: a kiküldetés fontos volt, különösen a holnapi nap – ezen múlt a karrierje. De az anyját sem hagyhatta magára.
Úgy döntött, indul. Még egyszer telefonált – anyja hangja gyenge volt, de a makacssága nem hagyott alább. „A fene egye meg a munkát, ha anyám beteg” – gondolta. Egy óra múlva újra tárcsázott, hogy közölje: megy az állomásra.
— Ne siessen — válaszolta egy ismeretlen női hang. — Én vagyok a mentőápoló, aki kint volt nála. Lejárt a műszakom, és visszajöttem, hogy vigyázzak rá. Most éppen alszik.
— Hölgyem, hálásan köszönöm! Tudna vele maradni délig?
— Természetesen, ne aggódjon. Minden rendben lesz, a kutyát is megsétáltatom.
Szaska hatalmas megkönnyebbülést érzett. Vannak még ilyen emberek! Mindenképpen meg kell majd hálálnia.
Amikor hazaért, meglepetés fogadta: a kedves ápolónőben felismerte Tányát – azt a lányt, akinek egykor segített. Az anyja aludt, ők pedig kimentek a konyhába kávézni és beszélgetni.
— Édesanyja nagyon rosszul volt, magas lázzal, és nem volt hajlandó kórházba menni. Nehéz éjszakánk volt, alig aludtunk, de most már minden rendben. Ha kell, kiveszek pár nap szabadságot, és vigyázok rá.
— Tánya, végtelenül hálás vagyok… El sem tudja képzelni, mekkora segítség ez — Szaska a pénztárcája után nyúlt. — Egyezzünk meg a fizetségben.
— Mit gondol? — lepődött meg a lány. — Eszébe se jusson!
— De miért? Biztosan van családja, szüksége van a pénzre…
— Maga már kifizetett engem, emlékszik? Akkor, amikor kifizette helyettem a lakbért. Ha maga nincs, elvesztem volna… talán az egészségügyi iskolát is otthagyom. Maga akkor segített nekem, én pedig most csak visszaadom a kölcsönt. Végig emlékeztem rá.
— És anyám megismerte magát?
— Nem, és nem is kell. Kicsit feszélyez a múlt. De akkor végül találtam egy lakótársat, és még három hónapig ott laktunk.
Amikor az anyja felébredt, már érezhetően jobban volt. Tányát valóságos őrangyalnak nevezte, és csodálkozott, hogy léteznek még ilyen figyelmes egészségügyisek, akik nemcsak gyógyítanak, de besegítenek a házimunkába, sőt, még a kutyát is leviszik.
Amikor Szaska indulni készült, Tánya megállította az ajtónál:
— Szaska, kérhetek valamit? Édesanyja folyton pénzt akar adni a segítségemért. Mondja azt neki, hogy maga már kifizetett, rendben?
És ezzel nem is fog hazudni – hiszen valóban megtette, már nagyon régen. Szaska elmosolyodott és bólintott. Jó ember ez a Tánya – nem felejtette el a jóságot.
