– Anya, kértem, hogy ne rángass bele az ügyeidbe – háborodott fel Sanyi. – Megmondtam előre: ha diákokat költöztetsz be, magadra vess, családosokat kellett volna keresni.
– Jaj, segíts már, kérlek, menj el hozzájuk, jó? Kicsit gyengélkedem is.
Sanyi autóba ült és elindult elintézni a dolgot. Sokáig csengetett, mire végül kinyílt az ajtó. Csak egy résnyire húzták ki, és a nyíláson keresztül egy lány riadt arcát látta meg.
– Maga Szveta?
– Nem, ő nincs itt, elutazott.
– Akkor maga a másik diák, aki Szvetával bérli a lakást?
A lány bólintott.
– Na jól van, engedjen be, mégsem állhatok a küszöbön.
Sanyi belépett és ránézett a lányra. Istenem, hogy lehet egy ilyet kitenni? Kicsi, esendő, ott áll és remeg.
– Gondolom tudja, én vagyok Irina Pavlovna fia.
– Igen, értem, pillanat – mondta a lány, és eltűnt a szobában.
Sanyi az előszobában várakozott, tanácstalanul toporogva. Egyszer csak megjelent a lány, hátizsákkal a vállán, elkezdett cipőt húzni, és átadta Sanyinak a kulcsokat. Sanyi még szólni sem tudott, a lány már el is tűnt az ajtó mögött.
Körbejárt a lakásban – minden tiszta volt, semmi panasz, és ki sem kellett dobni senkit, minden megoldódott magától. Sanyi bezárta az ajtót és kiment az utcára. A lépcsőház előtti padon ott ült ugyanaz a lány, keservesen sírt és valakivel telefonált. Sanyi először el akart menni mellette, de valami megállította – érezte, hogy a lánynak nincs hová mennie.
– Hogy hívják? – kérdezte Sanyi, miután a lány letette a telefont.
– Tanya – válaszolta halkan.
– Tanya, hogyhogy elmaradtak a lakbérrel?
– Szvetka elszökött a pénzzel. Közösen gyűjtöttük össze, én odaadtam neki az én részemet, ő pedig megígérte, hogy elviszi Irina Pavlovnának. De ehelyett elszórakozta az egészet, aztán eltűnt. Később felhívott, hogy nem fogja velem tovább bérelni a lakást.
– Hát, az a… – káromkodott Sanyi. – Jöjjön velem vissza.
Visszamentek a lakásba.
– Tessék, rendezkedjen be újra és lakjon itt. Kifizetem anyámnak maga helyett ezt a hónapot. Neki mondja azt, hogy nekem adta oda a pénzt, de ne árulja el, hogy én fizettem ki. Csak egy hónapra segítek ki, többet nem tudok, nem vagyok jótékonysági szervezet. Addig meg találjon ki valamit: keressen egy lakótársat vagy egy másik szobát. Na, én mentem.
– Köszönöm szépen! – Tanya elmosolyodott és letörölte a könnyeit.
Sanyi dühösen jött ki a lépcsőházból – mennyire utálta az ilyen ügyeket intézni! Az anyja meg egy rafinált róka: ha baj van, rögtön beteg, a fiát meg küldi a frontvonalba. Neki is ott a családja, a felesége a kisgyerekkel, most meg a saját zsebéből kell fizetnie ezért a lányért. De nem volt mit tenni, megsajnálta.
Azóta eltelt néhány év, az eset már-már feledésbe merült. Sanyiéknak született még egy gyermeke, és a karrierje is felfelé ívelt. Egy este, amikor Sanyi épp kiküldetésben volt, felhívta az anyja.
– Sanyi, nagyon magas a lázam! Kihívtam a mentőket, hogy adjanak egy injekciót, de be akarnak vinni a kórházba! Én nem akarok menni, itt van Zsuzsa kutya, őt sétáltatni kell. Át tudsz jönni?
– Anya, kiküldetésben vagyok, időbe telik, mire hazaérek. Csak holnap dél körül tudok ott lenni, vagy megpróbálok reggelre megérkezni.
– És a feleséged?
– A gyerekek is betegek, ő nem tud elmenni! Menj be a kórházba, a kutyának nem lesz semmi baja.
– Nem, szó sem lehet róla! Aláírom, hogy saját felelősségemre itthon maradok.
Az orvos vette át a telefont, és kérte a fiút, beszélje rá az anyját a kórházra, mert a helyzet komoly, és nincs, aki felügyeljen rá. Az anyja kategorikusan elutasította. Sanyi őrlődött: a kiküldetés fontos volt, különösen a másnap reggel – ettől függött a további előmenetele –, de az anyja makacs.
„Mennem kell!” – döntötte el. Egy óra múlva visszahívta az anyját. A hangja gyenge volt, de még mindig ellenállt. „A fenébe a munkával, ha anyám beteg, majd megoldom valahogy.” Újabb egy óra múlva ismét hívta, hogy közölje: indul a pályaudvarra.
– Ne siessen – válaszolt egy ismeretlen lányhang az anyja telefonján. – Én vagyok az a mentős nővér, aki kijött hozzá. Lejárt a műszakom, és visszajöttem vigyázni az anyukájára. Most éppen alszik.
– Kisasszony, hálásan köszönöm! Ott tud maradni vele holnap délig?
– Természetesen! Minden rendben lesz, ne aggódjon, a kutyát is leviszem sétálni.
Istenem, micsoda megkönnyebbülés! Vannak még ilyen jólelkű egészségügyisek! Megfogadta, hogy illően meg fogja hálálni a lány kedvességét. Mekkora volt azonban a meglepetése, amikor megérkezett az anyjához, és a kedves ápolónőben felismerte azt a Tanyát, akit évekkel ezelőtt kisegített az albérletnél.
Az anyja aludt, így kimentek a konyhába – főztek egy kávét, és beszélgetni kezdtek.
– Az édesanyja nagyon rosszul volt, magas láz gyötörte, ő mégis megtagadta a kórházat. Egész éjjel egyikünk sem aludt igazán, de a nehezén már túl vagyunk, most már jobban van – mondta Tanya. – Ha szeretné, ki tudom venni a nekem járó szabadnapokat, és az édesanyja betegsége alatt végig gondját viselem.
– Tanya, nem is tudja, mennyire hálás vagyok! Megmentett engem is és anyámat is – felelte Sanyi, majd a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért. – Beszéljük meg akkor rögtön az árat!
– Dehogyis! Mit gondol? – Tanya szemei kikerekedtek a csodálkozástól. – Eszébe ne jusson!
– Hogyhogy? Maga talán önfeláldozó altruista? Biztosan van családja, meg egyébként is – a pénzre mindenkinek szüksége van.
– Maga már kifizetett engem, emlékszik? Akkor, amikor kifizette helyettem a lakbért. Ha akkor nem teszi meg, elvesztem volna, és valószínűleg az egészségügyi iskolát is otthagyom. Maga akkor segített rajtam, én pedig most magának – tekintse úgy, hogy ezzel törlesztem a tartozásomat. Mindig bántott a dolog, hogy nem tudtam visszaadni a pénzt, de a kedvességét sosem felejtettem el.
– És anyám megismerte magát?
– Nem, és nem is kell, hogy megismerjen. Még mindig feszélyezve érzem magam a múlt miatt. Akkoriban egyébként találtam egy másik barátnőt a lakásbérléshez, még három hónapig maradtunk ott.
Az anyja közben felébredt, láthatóan jobban volt már. Tanyát az őrangyalának nevezte, és el nem tudta képzelni, hogyan léteznek még ilyen figyelmes egészségügyisek, akik nemcsak gyógyítanak, de főznek is, sőt, még a kutyát is leviszik.
Amikor Sanyi távozni készült, Tanya megállította az ajtóban.
– Sanyi, kisegítene még egyszer? Az édesanyja folyton pénzt akar adni a gondoskodásért, de legyen szíves, mondja azt neki, hogy maga már kifizetett engem, jó? Ezzel nem is fog hazudni – így igaz, maga már réges-rég kifizetett.
Sanyi elmosolyodott és bólintott. Csodálatos ember ez a Tanya, nem felejtette el a jótettet.
