— Emlékszel még arra a biciklire? Arra a kékre, a fényes csengővel, ami a sportszerbolt kirakatában állt? — Viktória hangja tompán szólt, mintha vastag vattarétegen keresztül szűrődne át. A kanapé szélén ült, kezében egy már kihűlt teáscsészét szorongatva.
— Vik, az húsz évvel ezelőtt volt — Roman óvatosan mellé ült, ügyelve rá, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot. Ismerte felesége állapotát: ez a vihar előtti csend volt, vagy a teljes érzelmi szélcsend kezdete.
— Nem, figyelj rám. Akkoriban egy hétig mindennap elmentem előtte. Tízéves voltam. Apa azt mondta: „Szép. Majd megvesszük. Később.” Ez a „később” lett a leggyűlöltebb szavam. Olyan íze volt, mint a megromlott tejnek. Tudod, hol van most az a bicikli? Valószínűleg elrohadt egy szeméttelepen. Nekem pedig soha nem lett meg. Soha.
— Ezzel most mire akarsz kilyukadni? — Roman a nő kezére tette a sajátját. Ujjai érdesek voltak a teodolitokkal és térképekkel végzett szabadtéri munka miatt. Geodéta volt, egy ember, aki ahhoz szokott, hogy a földet mérje, nem pedig az emberi sérelmek mélységét.
— Anyám hívott. Remegett a hangja. Azt mondta, beszélnünk kell. Sürgősen. De nem telefonon. És tudod, Rom, hirtelen felébredt bennem az a kislány. Az a buta, naiv gyerek. Arra gondoltam: mi van, ha csak hiányzom nekik? Mi van, ha ez az a bizonyos „később”, ami végre elérkezett?
Viktória a férjére emelte a tekintetét. Nem voltak benne könnyek, csak egy ütés mozdulatlan várása. Ékszertervezőként dolgozott, órákon át faragott viaszból apró szirmokat és láncszemeket. Ez a munka megtanította a türelemre és arra, hogyan lássa meg a dolgok szerkezetét. Most a családja szerkezetét próbálta kifürkészni, de csak ürességet és tátongó réseket látott.
A szülői ház Viktória számára mindig is a be nem teljesült vágyak archívumára emlékeztetett. Régi papír, por és a spórolás szaga lengte be a tereket. Pavel Andrejevics, az apja, világéletében az állami levéltárban dolgozott. Úgy tűnt, a saját életét is archiválja: a napokat „jövőben felnyitandó” jelzéssel ellátott mappákba rendezte. Jekatyerina Szergejevna, az anyja, pont hozzá illett — csendes volt, örökké a hajdina ára miatt aggódott, és régebben költségvetési szakértőként dolgozott.
Viktória gyerekkora az elutasítások sorozata volt. Nem durva elutasításoké, nem. Sosem mondták neki, hogy „tűnj el”. Azt mondták: „Most nem alkalmas.”
Nyaralás? Miért költenének pénzt a tengerre, ha ott a nagynéni telke Rjazany mellett? Ahol a szúnyogok akkorák, mint a verebek, és a budi az udvar végén van — viszont ingyen van.
Ruha? Minek venni divatos farmert, ha az iskolai egyenruha még jó?
A legélénkebb emléke a szalagavatós ruhája volt. A nagymamája, anyai ágról, titokban egy borítékot csúsztatott Vika kezébe. „Vegyél magadnak valami légieset, hiszen hercegnő vagy” — suttogta az öregasszony. Vika megvette. Halványkéket, mint a tiszta égbolt. Anyja, amint meglátta a szerzeményt, elsápadt, ajkai vékony vonallá rándultak.
— Fogalmad van róla, mennyi élelmiszert vehettünk volna ebből a pénzből? — sziszegte, nem emelte fel a hangját, de minden szava égetett. — Egoista. A nagymamád öreg, gyógyszer kell neki, te meg… Rongyrázó.
Az egyetem volt a második pont, ahonnan nem volt visszatérés. Kevés volt az államilag finanszírozott hely, Vikának két pont hiányzott. Tudta: van pénzük. Apa mindig félretett. Megvolt a maga „dugigyűjteménye”, a család szent grálja. De amikor a szemeszter kifizetésére került a sor, a szülők kőarccal ültek le vele szemben.
— NEM — mondta határozottan Pavel Andrejevics. — Az öregkorunkra gyűjtünk. Ha tanulni akarsz, menj el dolgozni. Az megedz.
És ő elment. Nappal előadások, este munka egy órajavító műhelyben, ahol megtanult apró alkatrészekkel dolgozni — ez vezette később az ékszerészmesterséghez. Ott, a műhelyben ismerte meg Romant is. A férfi a nagyapja parancsnoki óráját hozta be javítani. Nyugodt volt, magabiztos, épp csak leszerelt a seregből; olyannak tűnt, mint egy idegen egy másik bolygóról — egy olyan bolygóról, ahol az emberek tudnak csak úgy, ok nélkül mosolyogni.
Hamar összeköltöztek. Egy barátnőjükkel, Zojával béreltek közösen lakást, hogy olcsóbb legyen. Viktória szülei megkönnyebbüléssel fogadták: eggyel kevesebb éhes száj. Csak egyszer hívta fel Jekatyerina Szergejevna, és mézes-mázosan megkérdezte, nem tudna-e a lánya „egy kicsit besegíteni” nekik a fizetéséből, hiszen „nőnek a rezsiköltségek”. Vika akkor nem sértődött meg. Akkor dühödött fel életében először igazán, hideg, felnőtt dühvel.
— A tanulmányaimat és a lakhatásomat fizetem, anya. Nincs feleslegem. Nektek ott van apa és a te tartalékotok.
Később minden egyenesbe jött. Roman és Vika összeházasodtak, saját kétszobás lakást béreltek, és elkezdtek gyűjteni a saját otthonukra. Szerényen éltek, de nem fukarkodtak. Ha Vika süteményt kívánt, elmentek egy cukrászdába. Ha Romannak jó bakancs kellett az expedíciókhoz, megvették.
— Mi nem fogunk a „majd”-ra várva élni — mondta gyakran Roman, miközben átölelte a feleségét. — Az élet az, ami most történik, miközben mi terveket szövögetünk.
És most, ötévnyi hallgatás és ritka, hideg születésnapi hívások után, az anyja megkérte, hogy látogassa meg őket.
Viktória belépett a szülői lakásba, és a jól ismert naftalinszag azonnal megcsapta az orrát. Az előszobában sötét volt, a villanykörte kiégett, és senki nem sietett kicserélni. Jekatyerina Szergejevna a konyhában ült. Nagyon megöregedett: az arca beesett, bőre földszínűvé vált, kezei aprón remegtek. Pavel Andrejevics az ablaknál állt, háttal a belépő lányának, és a sivár udvart bámulta.
— Ülj le — mutatott az anyja egy hokedlire.
Az asztalon orvosi pecsétekkel ellátott papírköteg feküdt.
— Mi történt? — Vika felvette a legfelső lapot. A diagnózisokat bonyolult latin betűkkel írták, de a lényeg világos volt: súlyos autoimmun betegség. Progresszív.
— Kezelésre van szükségem — mondta halkan az anyja. — Ezt nem fedezi a biztosítás. Importált készítmények kellenek. Egy kúra háromszázezer. Legalább fél év kell. Plusz a rehabilitáció.
Viktória gyorsan számolt fejben. Másfél-kétmillió. Hatalmas összeg, de nem kifizethetetlen egy olyan családnak, amely egész életében minden fillért félretett.
— Ez szörnyű, anya — mondta Vika őszintén. Odabent megmozdult benne a sajnálat. — De hát vannak megtakarításaitok. Apa mindig azt mondta, hogy a „fekete napokra” gyűjt. Nos, ez az. Nyissátok ki a kasszát.
A konyhára telepedő csend sűrű lett, mint a kocsonya. Pavel Andrejevics meg sem fordult. Jekatyerina Szergejevna lesütötte a szemét.
— Nincs — lehelte alig hallhatóan.
— Hogyhogy nincs? — Vika összeráncolta a homlokát. — Kiraboltak titeket? Csődbe ment a bank?
— Mi… mi odaadtuk — bicsaklott meg az anyja hangja.
— Kinek? — Vika érezte, amint a hideg végigfut a hátán.
— Danyecskának.
Viktória megdermedt. Danyiil. Az öccse. A kedvenc. A „napsugár”. Hét év volt köztük a korkülönbség. Danyiil mindig a legjobbat kapta. Kifizették az egyetemét (amit otthagyott), kimentették a katonaság alól, megvették neki a kütyüket.
— Odaadtátok Danyiilnak… mennyit? — Viktória hangja halkká és veszélyessé vált.
Pavel Andrejevics végre megfordult. Szánalmasnak tűnt, ugyanakkor dacosnak is.
— Hétmilliót — morogta.
— MENNYIT?! — Vika felpattant. A hokedli csörömpölve dőlt fel. — Hétmilliót? Az összeset? Mindent, amit harminc évig gyűjtögettetek? Odaadtátok neki az összes pénzt? Mikor?
— Fél évvel ezelőtt — suttogta az anyja. — Családja van, Olenyka terhes volt… szűkös volt nekik a hely. Vállalkozást akart indítani… és egy nagyobb lakást.
Viktória nézte a szüleit, és nem ismert rájuk. Ezek nem a családi költségvetés fukar őrei voltak. Ezek bolondok voltak.
— És nem hagytatok magatoknak semmit? Erre a bizonyos „fekete napra”?
— Azt hittük, beindul az üzlet… és majd segít nekünk… — dadogta az apa.
— És? Beindult? — kérdezte Vika metsző gúnnyal.
— Azt… azt mondja, most nehézségei vannak.
— Nehézségei — ismételte Vika. — Neked pedig, anya, nem nehézségeid vannak. Neked elkezdődik a szövetelhalásod, ha nem kapod meg a gyógyszert! Fogalmatok van róla, mit tettetek?
Kifutott a konyhából. Nem kapott levegőt. Az előszobában a régi tükörnek ütközött; a tükörből egy fájdalomtól eltorzult arcú nő nézett vissza rá.
— Nincs pénzünk, Vika! — hallatszott utána az apja hangja, amelyben hirtelen követelőző él jelent meg. — Neked kell segítened. Te dolgozol. A férjed is jól keres.
Viktória megfordult.
— Nekem? Kell? Megfosztottatok a gyerekkoromtól, egy fillért nem adtatok a taníttatásomra, még az esküvőmre sem jöttetek el, azzal az ürüggyel, hogy „drága dolog ajándékot venni”! Most pedig, hogy mindent elszórtatok Danyiilra, nekem kellene?
Kirohant a lépcsőházból, beült az autóba, és a kormányra csapott. A fájdalom kijózanította.
Az öccse háza tizenöt percnyi autóútra volt. Danyiil egy prémium kategóriás újépítésű lakóparkban élt. Viktória ismerte ezt a környéket — a négyzetméterárak itt csillagászatiak voltak. Portaszolgálat, márványburkolat a csarnokban, gyorsliftek.
Hosszan és kitartóan csengetett. Végül Olga, Danyiil felesége nyitott ajtót. Köntösben, épített szempillákkal úgy nézett ki, mint egy dobozból frissen kivett baba.
— Ó, Vika. Nem számítottunk rád — húzta el a szót lustán.
— Hol van Danyiil? — Vika félretolta az asszonyt, és belépett a lakásba.
Odabent drága parfüm és új bútor illata terjengett. Egy hatalmas plazmatévé foglalta el az egész falat, dizájner kanapé díszelgett a nappaliban, a padlón pedig egy szerencsétlen zebra bőre (vagy egy nagyon minőségi utánzat) feküdt. Danyiil a bárpultnál ült, és egy olyan kávégépből itta a kávét, amely a külseje alapján annyiba került, mint egy használt autó.
— Tesókám! Micsoda szél hozott? — próbált mosolyogni, de a mosolya ferdére sikeredett.
Viktória egészen közel lépett hozzá.
— Hol a pénz, Danya?
— Milyen pénz? — játszotta a hülyét, de a szeme ide-oda cikázott.
— Hétmillió. A szülőkétől. Anya haldoklik, gyógyszerekre van szüksége. Hol a pénz?
Danyiil letette a csészét.
— Nos… tudod, befektettem. Megvettük ezt a stúdiót, a felújítás, lecseréltem a kocsit… — Bökött az ablak felé. Odakint egy vadonatúj crossover állt. — Meg az apróságok. Műszaki cikkek, pihenés az Emirátusokban… Olgával megérdemeltük, gyereket hordott a szíve alatt.
— Elköltöttél hétmilliót fél év alatt rongyokra és nyaralásra? — Vika nagyon halkan beszélt. — Fel fogod te egyáltalán, hogy apa és anya évekig a legolcsóbb parizert ette, csak hogy ezt összekaparják?
— Ez az ő döntésük volt! — jelentette ki Olga, beleavatkozva a beszélgetésbe. — Danya a fiuk! Segíteni akartak! Te meg miért jöttél ide más pénzét számolgatni?
Viktória lassan a sógornője felé fordította a fejét.
— Fogd be a szád, Olga. Ülj le a sarokba és hallgass. Különben olyan botrányt csapok itt, hogy lehullanak a műszempilláid.
Olga a jéghideg hangtól megijedve valóban hátrébb lépett. Vika visszatért az öccséhez.
— Szóval figyelj ide, „üzletember”. Holnap elviszel a szülőknek százezer rubelt. Az első injekciókúrára. És így tovább, minden hónapban.
Danyiil idegesen felnevetett.
— Megőrültél? Honnan lenne nekem havi százezrem? Mindent elköltöttem! Hatvanezer a fizetésem, és annak is a fele feketén jön. Olga pedig gyesen van.
— Add el az autót. Add el ezt a tévét. Add el a vesédet. Nem érdekel.
— Semmit nem fogok eladni! — pattant fel Danyiil. — A szülők maguktól adták! Ez ajándék volt! Az ajándékot nem adják vissza!
— Rendben — bólintott Vika. — Akkor figyelj jól. A Családjogi Törvénykönyv szerint a munkaképtelen szülőknek joguk van tartásdíjat követelni a gyermekeiktől. Fogadok egy ügyvédet. A leggonoszabbat, akit csak találok. Bebizonyítjuk, hogy rászorulnak. A bíróság pedig megítéli a fizetést. Kényszerrel fogsz fizetni. És minden számládat zárolni fogják.
— Ezt nem mered megtenni — sziszegte Danyiil. — Mégiscsak a szüleink! Szégyen lenne az egész családra!
— A szégyen az, amit te tettél. Huszonnégy órád van.
Megfordult és elindult a kijárat felé.
— Hé! — kiáltott utána Olga. — A barátnőm anyja is így perelt! Ez tényleg lehetséges! Danya, csinálj valamit!
— De honnan vegyek?! — ordította hisztérikusan az öccse. — Fizessen a Vika, ő gazdag!
Otthon Roman várta Viktóriát. Már mindent tudott — a nő az autóból hívta fel. Az asztalon egy üveg bor és két pohár állt, de nem volt kedvük inni.
— Semmit nem fog adni — mondta Vika, és leült a földre. Arra sem volt ereje, hogy felmásszon a kanapéra. — Mindent felzabált. Szó szerint. Hétmillió ment le a vécén a „szép élet” nevében.
— Mit fogunk tenni? — Roman mellé ült. — Hívott Ljoha, az ügyvéd barátom. Azt mondja, a tartásdíj hosszú folyamat. Bíróság, szakértői vizsgálatok… Anya lehet, hogy nem húzza ki addig. És ha meg is ítélik, csak filléreket vonnak le a hivatalos fizetéséből.
Viktória az arcába temette a kezét.
— Gyűlölöm őket. Rom, tényleg gyűlölöm őket. Elárultak engem. Megint őt választották, a problémákat meg nekem kell megoldanom. Ha most nem adok pénzt, gyilkosnak fogom érezni magam. Ha adok, elárulom kettőnket.
Roman hallgatott, mérlegelte a szavakat.
— Vika, figyelj. Félre van téve a lakásra való pénzünk. Négy millió. Három évig gyűjtöttük.
— Nem! — Vika elkapta a kezét az arcától. — Meg se merd próbálni felajánlani! Ez az álmunk! Ez az otthonunk!
— Ez csak pénz, Vika. Csak papírfecnik. Ott viszont egy élet a tét. Igen, aljasul viselkedtek. Igen, rossz anya volt. De ha meghal azért, mert sajnáltuk a pénzt, soha nem fogod megbocsátani magadnak. Te nem olyan vagy, mint ők. Te ember vagy.
A nő sírni kezdett. A tehetetlenség dühös, keserű könnyei voltak ezek. Sajnálta a pénzt. Sajnálta saját magát. Sajnálta azt a kis Vikát, akinek nem vették meg a biciklit. De Romannak igaza volt.
— Rendben — mondta, és az ingujjával megtörölte az arcát. — De többé nem vagyok a lányuk. Csak az ápolójuk. Megteszem, mert meg kell tenni. De szeretet nem lesz. És bocsánat sem.
Másnap megvette az első adag gyógyszert. Ötvenezer egy doboz ampulla. Fecskendők, infúziós szerelékek, fiziológiás oldat.
Este ment el a szüleihez. Szó nélkül bement a szobába, és kipakolta az eszközöket az asztalkára.
— Vika… — kezdte az anyja, meglátva a dobozokat. Könnyek szöktek a szemébe. — Kislányom…
— Forduljon az oldalára, tolja le a nadrágját — vezényelt szárazon Viktória.
— Vika, köszönöm… Danyiil hívott, azt mondta, ideiglenes nehézségei vannak…
— Ne mozogjon. Fájni fog.
Professzionálisan adta be az injekciót, de minden együttérzés nélkül. Összeszedte az ampullákat, és kezet mosott.
— Az étel a hűtőben van. A leves három napra elég. A következő injekció holnap 18:00-kor esedékes.
— És nem beszélgetünk? — kérdezte az apja panaszosan az előszobából.
— Beszélgessen Danyiillal. Neki úgyis jól felvágták a nyelvét.
Így kezdődött a személyes pokla. Minden nap munka után átutazott az egész városon. Dugók, fáradtság, az öregség és a betegség szaga a szülői lakásban. Főzött, takarított, beadta az injekciókat. Danyiil egyszer sem bukkant fel. Egy alkalommal véletlenül kihallgatta a férfi telefonhívását, amit kihangosítva folytatott az anyjával: magyarázta neki, hogy a „befektetések még nem hoztak hasznot”, és kérte, hogy „legyenek türelemmel”. Az anyja hallgatta, és úgy bólintott, mintha megbabonázták volna.
Eltelt három hónap. Vika és Roman bankszámlája apadni kezdett. A lakásról szőtt álmuk eltolódott egy bizonytalan „majd”-ra, ami most az ő családjukra is rátelepedett. Vika keménnyé és nyerssé vált. A munkahelyén dicsérték: ékszermodelljei szigorúak, mértanilag tökéletesek lettek, de elvesztették korábbi lágyságukat.
Egyik nap, amikor infúziót kötött be, Jekatyerina Szergejevna hirtelen megragadta a kezét. A szorítása gyenge volt, de szívós.
— Tudom, hogy meg fogok halni — mondta. A tekintete tiszta volt, a láza már lement. — Ezek a gyógyszerek… csak az időt húzzák. Érzem.
Viktória nem rántotta el a kezét, de nem is szorított vissza.
— Az orvos szerint van javulás.
— Nincs. Mindent elrontottam, Vika. Az egész életemet. Danyát jobban szerettem, mert gyenge volt. Te pedig erős voltál. Azt hittem, neked nincs szükséged segítségre. Olyan vagy, mint egy tank. Ő meg… ő nélkülünk elveszik.
— Veletek is elveszett — válaszolt Vika keményen. — Ő egy parazita, akit ti hizlaltatok fel.
— Bocsáss meg nekem.
— Aludjon. Csöpög a gyógyszer.
A konyhába belépett Pavel Andrejevics. Még görnyedtebbnek tűnt, mint általában.
— Vika, anyáddal úgy döntöttünk… rád íratjuk a lakást. Ajándékozási szerződéssel akarjuk.
Viktória megdermedt. Belülről az undorral vegyes felháborodás hulláma öntötte el.
— Mi van? Alamizsnát dobtok nekem? Hogy megnyugtassátok a lelkiismereteteket?
— Nem — az apa a padlót nézte. — Az igazságosság nevében. A fiunk megkapta a magáét. El is pazarolta. Te pedig… te viszel minket a hátadon. A lakás a tiéd. Most azonnal. Én… én fenntartom a lakhatási jogomat, amíg élek. De a tulajdonos te vagy.
— Nincs szükségem az alamizsnátokra! Gyűlöllek titeket! — kiáltotta, érezve, ahogy valami elszakad benne.
— ELÉG LEGYEN! — ordított rá hirtelen az apja, és tenyérrel az asztalra csapott. — Elég az üvöltözésből! Hibásak vagyunk. Hitvány férgek vagyunk, nem szülők. De legalább valamit ki akarunk javítani. Fogadd el. Ez nem a szeretet ára. Ez a tartozás megfizetése.
Viktória kirohant a lakásból. De este Roman, miután mindent végighallgatott, azt mondta:
— Fogadd el. Apádnak igaza van. Ez az igazságtétel, még ha felemás is. A lakás a belvárosban van, négyszobás, nagypolgári, még ha felújításra is szorul. Többet ér, mint amit az öcsédnek adtak, talán a kétszeresét is. Vedd el azt, ami jog szerint megillet.
Megkötötték az üzletet. Hidegen, kőarccal írta alá a papírokat a közjegyzőnél. Két hét múlva Jekatyerina Szergejevna meghalt. Csendesen, álmában. Megállt a szíve.
A temetés furcsán zajlott. Danyiil a koszos autójával érkezett a temetőbe. Sötét szemüveget viselt, és megjátszott gyásszal támogatta Olgát, aki mindenkinél hangosabban zokogott, pedig életében ki nem állhatta az anyósát. Vika távolabb állt, száraz tekintettel, egyenes háttal. Nem sírt. Ő már minden könnyét elsírta az elmúlt hónapok alatt.
A tort az apa lakásában tartották. Az asztalt Zina, Vika barátnője terítette meg, aki eljött segíteni. Ott volt Roman, a barátja, Alekszej, valamint Roman szülei — Marija Alekszandrovna és Vagyim Ruszlanovics (ő messziről utazott ide, hogy a betegségei ellenére támogassa a nászait).
Amikor a harmadik pohár pálinka is elfogyott, Danyiil felállt.
— No, fater — mondta pimaszul, kigombolva az ingnyakát. — Megemlékeztünk anyáról. Isten nyugosztalja. Most térjünk az üzletre. A lakás nagy. Egyedül nem fogod bírni a fenntartását. Adjunk túl rajta, osszuk el a pénzt. Neked veszünk egy garzont, a maradékot meg felezzük Vikával. Most nagy szükségem van a készpénzre, áll a biznisz.
Zina abbahagyta a saláta rágását. Roman megfeszült.
Pavel Andrejevics lassan emelte fel tekintetét a fiára. A nézésében már nyoma sem volt a régi imádatnak. Egy olyan levéltáros üressége volt benne, aki leselejtezett egy dokumentumot.
— Nincs lakás — mondta az apa.
— Hogyhogy nincs? — Danyiil értetlenül pislogott. — Hiszen benne ülünk.
— Már nem az enyém. Elajándékoztam.
— Kinek?! — visította Olga.
— Viktóriának. Az egészet. Egy hónappal ezelőtt.
Danyiil felkapott egy villát az asztalról, és a falhoz vágta.
— Te vén, szenilis barom! Elment az eszed?! És én?! Én a fiad vagyok! Mindent odaadtál ennek a… ennek a patkánynak?!
— Te megkaptad a részedet — mondta határozottan az apa. — Hétmilliót. Hol van?
— Az más volt! Az segítség volt! De az örökség, az szent! El kellett volna osztanod! Megloptál! Olga, hallod? Átvertek minket!
Danyiil az apjához ugrott, és ütésre emelte a kezét.
— Te vén dög, most mindjárt én…
Az ütés rövid volt és kíméletlen. Roman nem volt egy verekedős típus, de olyan férfi volt, aki megvédi a családját. Felállt, és egyetlen pontos állkapocsra mért ütéssel a padlóra küldte Danyiilt. Az öccse nagy zajjal zuhant el, felborítva egy széket. Olga felsikított.
— Kifelé — mondta halkan Roman. — Tűnjetek el mindketten. Most azonnal.
Danyiil az állát fogva mászott ki a kijárat felé. Az ajtónál megfordult, vért köpött a parkettára.
— Átkozott légy, fater. Rohadj meg egyedül. Te is, kedves nővérem, fulladj meg ezekben a négyzetméterekben.
Csapódott az ajtó. Sztanyiszlav Petrovics, Vika néhai nagybátyja (valamiért pont most jutott eszébe, ő volt az egyetlen kedves rokona), valószínűleg forgott volna a sírjában egy ilyen jelenet láttán. De itt, az élők között tisztább lett a levegő.
Pavel Andrejevics ott ült, fejét a kezébe hajtva. A válla rázkódott. Ez nem sírás volt, hanem a teljes összeomlás. Roman odament hozzá, és a vállára tette a kezét.
— Pavel Andrejevics. Nem kell egyedül élnie. Itt négy szoba van. Beköltözünk magához. Felújítjuk a lakást. Vika sem ellenzi.
Viktória a férjére nézett. Ellenkezni akart. Ki akarta mondani, hogy „NEM”, el akart menekülni. De aztán ránézett a meggörnyedt apjára. Az emberre, aki hibázott, de talált magában erőt, hogy jóvátegye. A düh elszállt. Csak a fáradtság maradt és egy különös, új érzés. Az elfogadás.
— Apa — szólalt meg. — Romának igaza van. Beköltözünk. De a konyhát teljesen átalakítom. A te archívumod pedig átkerül a dolgozószobába.
Az apa nedves tekintettel nézett fel rá.
— Köszönöm, lányom.
Este, amikor a vendégek elmentek, és Romannal kettesben maradtak az egykori gyerekszobában, ami most vendégszoba lett, Vika a férjéhez bújt.
— Tényleg itt akarsz élni? — kérdezte.
— Ez egy jó lakás, Vik. Ékszerdobozt csinálunk belőle. És a pénzünk is megmaradt, legalábbis egy része. De a legfontosabb: pontot tettél az ügy végére.
— Vesszőt — mosolyodott el Vika. Megfogta a férfi kezét, és a hasára tette. — Lesz folytatásunk. Ma reggel megcsináltam a tesztet.
Roman megdermedt. A szemében olyan fény gyúlt, ami ragyogóbb volt bármilyen biciklicsengőnél.
— Szóval azt a biciklit mégis megvesszük? — kérdezte rekedten.
— A legjobbat — válaszolta Viktória. — És nem „majd”. Hanem azonnal, amint megtanul járni.
