– Értsd meg, Masenyka, ez csak ideiglenes, amíg lábra nem állsz – Nyina Pavlovna akkurátusan egy dobozba pakolta a porcelánfigurákat, mindegyiket fájdalmas alapossággal újságpapírba csomagolva. – A lakást kiadjuk, szép pénzt kapunk érte, egyből kifizetjük a szemeszteredet, aztán hátha visszakerülsz az állami képzésre, ha végre megjön az eszed.
Masa a kanapé szélén ült, lyukas zoknis lábát lóbálta, és szkeptikusan figyelte anyja készülődését. Kezdettől fogva nem tetszett neki az ötlet, de nem volt sok választása: az, hogy a lógások miatt kirúgták az ingyenes szakról, olyan életrajzi ténnyé vált, amit már nem lehetett kitörölni.
– Anya, és Anton egyáltalán tud a zseniális terveidről? – kérdezte a lány, miközben a bokáját vakarta. – Szerinted ő meg Katya ott tárt karokkal várnak minket? Mondhatni, épp csak véget ért a mézeshetük, új a házuk, erre beállítunk mi: „Szevasztok, ágyazzatok meg nekünk a nappaliban.”
– Anton a fiam, és mindent jól fog érteni – vágta rá Nyina Pavlovna, miközben elsimította a ráncokat egy régi pokrócon, amit szintén magukkal szándékozott vinni. – Tudja, milyen nehéz most nekünk. Apád, nyugodjék békében, semmit nem hagyott ránk a tartozásokon és ezen a kétszobás lakáson kívül, ami már tíz éve könyörög egy felújításért. Nekik meg hatalmas házuk van, két szint, minek kettőjüknek ennyi hely? Csak a visszhang riogatja őket.
– És Katya? – nem tágított Masa. – Soha nem mosolygott rám igazán. Mindig úgy néz rám, mintha loptam volna tőle.
Nyina Pavlovna megmerevedett, egy vázával a kezében. Arcára egy pillanatra olyan kifejezés ült ki, amivel az együgyű kiscicákra szoktak nézni.
– Masa, miket beszélsz. Katya a felesége. Az ő dolga támogatni a férjét. Ha Anton azt mondja, ő bele fog egyezni. Ki ő, hogy ellentmondjon? Ő jött be az ő családjukba, nem Anton az övébe. Egyébként is, mindent kigondoltam. Olyan virágágyást rittyentek ott az első emeleten, hogy csodájára járnak majd. Elkél nekik a segítség a háztartásban, nagy a telek. Hasznos leszek, te pedig ülsz majd a szobádban és tanulsz. Senki észre sem veszi majd, hogy ott lakunk.
– Aha, olyan észrevétlenek leszünk, mint elefánt a porcelánboltban – horkant fel Masa, de felállt, hogy segítsen anyjának leragasztani a következő dobozt. – Jól van, győztél. De ha Anton kirak minket, ezt emlegetni fogom neked.
– Nem rak ki – mosolygott magabiztosan az anyja, és megveregette a lánya vállát. – Jó szíve van. Meg hát nincs hova mennünk, a lakók holnap költöznek be, a foglalót pedig már el is költöttem az új csizmádra meg a tanfolyamokra. Kész, nincs visszaút. Szedelőzködj.
A ház egy kis magaslaton állt, fiatal fenyőkkel körülvéve, és úgy nézett ki, mintha egy modern építészeti magazin lapjairól lépett volna elő. A sötét téglából és világos fából készült épület különleges formájú volt, egy nyitott könyvre emlékeztetett.
Katya mindig tudta, mit akar. Mikológus szakmája megtanította arra, hogy meglássa a rejtett összefüggéseket a természetben, észrevegye azt, ami az átlagember számára láthatatlan, és értékelje a struktúrát. Ritka gombatenyészeteket termesztett a gyógyszeripar számára, és ezt a házat részben az ő különleges enzim-szabadalmai révén sikerült megvásárolniuk.
Anton, aki csúcstechnológiás protézisek burkolatát tervezte, az ergonómiát és a fényt értékelte az új otthonukban. A konyhában sürgölődött, segített feleségének kipakolni a harapnivalókat. A kezében még a kenyérszeletelés is precíz mérnöki folyamattá vált.
– A tejszínt nem felejtetted el? – kérdezte Katya, miközben hátrasimított egy sötét hajtincset. Nem szerette a kapkodást, de a mai különleges nap volt.
– Nem felejtettem el, és a kenyeret is megvettem, azt a magvasat, amit szeretsz – Anton halántékon csókolta a feleségét. – A vendégek már érkeznek. Izgulsz?
– Egy kicsit. Anyukád hívott?
– Nem, furcsa is. Általában háromszor telefonál indulás előtt, hogy megkérdezze, milyen az idő – mosolyodott el Anton. – Valószínűleg meglepetésre készül.
A vendégek pillanatok alatt megtöltötték a földszintet. Nevetés, pohárcsilingelés, drága parfümök illata és fűszeres sült hús aromája keveredett az ünnepi kavalkádban. A barátok csodálták az elrendezést, a nagy belmagasságot és azt a különös, de vonzó atmoszférát, amit a házigazdák teremtettek.
Nyina Pavlovna és Masa egyórás késéssel érkeztek. Nem vendégként léptek be, hanem mint a revizorok. Anton anyja a legjobb, nagyvirágos ruhájában egyenesen a nappali közepe felé vette az irányt. Masa kullogott utána, egy hatalmas, puha dolgokkal kitömött táskát vonszolva.
– Na, üdvözlet az új lakóknak! – az anyós hangja elnyomta a zenét. – Királyi palota, mit ne mondjak!
Anton az anyjához sietett, hogy átvegye tőle a szatyrokat, de az asszony elhárította. Tekintete már a szobát pásztázta, felmérve a szabad sarkokat, a világítást és a bútorok elhelyezkedését.
– Anya, gyertek be, vártunk titeket – Anton mosolygott, nem véve észre a feszültséget, amit az anyja hozott magával.
– Vártatok, látom – bólintott Nyina Pavlovna. – Katya, miért ilyen sötétek a függönyök? Egyáltalán nem jön be a nap. Na, sebaj, ezen majd segítünk.
Odament a nagy asztalhoz, szemtelenül félretolta a székeket, és leült a főhelyre, bár az egyértelműen a házigazdának volt fenntartva. A vendégek kicsit elcsendesedtek, érezték a disszonanciát. Katya, aki épp egy tál salátát fogott, egy pillanatra megtorpant, de a szakmai önuralma győzött. Szó nélkül letette az ételt az asztalra.
Az este a maga medrében csordogált. Egymást követték a pohárköszöntők: gyerekeket, gazdagságot, hosszú életet kívántak. Nyina Pavlovna keveset ivott, de étvággyal evett, közben pedig az emeletre vezető lépcsőt méregette.
Amikor a főételt tálalták, elérkezett az ő ideje. A villájával megkocogtatta a poharát, csendet kérve.
– Drágáim – kezdte ünnepélyesen, felállva. – Úgy örülök a fiamnak. Ilyen házat rittyenteni! De tudjátok, mire gondoltam? Masával megbeszéltük, és úgy döntöttünk, megajándékozunk titeket. Hozzátok költözünk!
A szobára nem egyszerűen csend telepedett – betonlapként zuhant a jelenlévőkre. Valaki félrenyelte a bort. Katya lassan letette a villát a tányérra.
– Egy hét múlva – folytatta vidáman Nyina Pavlovna, nem véve észre a dermedtséget. – A lakást már kiadtam, a foglalót elvettem. Masenykának tanulnia kell, fizetni nem tudjuk, nálatok meg van itt hely egy egész ezrednek. Már ki is okoskodtam: Masa kapja azt a déli fekvésű szobát, neki kell a fény a tanuláshoz. Én meg elvagyok lent, ott, ahová a könyvtárat terveztétek. A könyveket ki lehet tenni a folyosóra is.
Anton úgy állt ott, mintha fejbe vágták volna egy poros zsákkal. A mosoly leolvadt az arcáról, helyét az értetlenség maszkja vette át.
– Anya, várj csak… Hogy érted, hogy kiadtad a lakást? Hogy érted, hogy költöztök? – a fia hangja tompán csengett.
– Úgy, ahogy mondom, Antosa. Spórolni kell. Itt meg friss a levegő, lehet veteményest csinálni. Már a palántákat is kinéztem. Nem fogunk zavarni titeket, majd én főzök, takarítok. Katya úgyis egész nap a mérges gombáival dolgozik, nincs ideje a fészekre ügyelni. Én meg az anyád vagyok, segítek.
Katya felállt. Nem nézett az anyósára. Tekintete valahol a falon túl révedt.
– Kimegyek levegőzni – mondta halkan, és a teraszajtó felé indult. – Ezt intézd el magad.
Nyina Pavlovna a tekintetével kísérte, amelyben diadal csillant. „Elszaladt – gondolta. – Belenyugodott.”
De Anton nem ült le. A lágyság eltűnt a szeméből, helyét egy mérnök hideg, józan számítása vette át, aki kritikus hibát talált a szerkezetben.
– Kiadtad a lakásodat anélkül, hogy megkérdeztél volna? – ismételte meg hangosabban.
– Miért kérdeznélek? – csodálkozott el Nyina Pavlovna. – A fiam vagy. A házad a tiéd. Tehát az enyém is. Egy vér vagyunk. Vagy talán az utcára tennéd a tulajdon édesanyádat?
Masa, aki mellettük állt, behúzta a nyakát. Kényelmetlenül érezte magát. Látta már ezt a nézést a bátyjánál – akkor, amikor a diplomáját védte, és a bizottság megpróbálta elgáncsolni.
– Anya, gyere ki – mondta Anton. Nem kérte, hanem parancsolta.
Karjánál fogva ragadta meg az anyját – keményen, a megszokott tisztelet nélkül –, és kivezette a folyosóra. Masa utánuk kullogott, megérezve a bajt. A vendégek egymásra néztek, próbáltak úgy tenni, mintha nagyon lekötné őket a saláta.
A folyosón Anton elengedte anyja karját.
– Hibát követtél el – mondta, tagoltan ejtve a szavakat. – Egy óriási hibát. Miből gondoltad, hogy csak úgy rendelkezhetsz a házammal és az életemmel?
– A te házaddal?! – csapta össze a kezét Nyina Pavlovna. – Pontosan! Te kerestél meg rá, te vetted! Én neveltelek fel, éjszakákat virrasztottam, most meg már hely sincs nekem? Megevett a kapzsiság, fiam? A feleséged uszított fel?
– Mi köze ehhez Katyának? – Anton türelme fogytán volt. Hangja egyre erősebbé és dörgőbbé vált. – A te pénzügyi gondjaidat az én számlámra akartad megoldani, anélkül, hogy egyáltalán szóltál volna! Bejöttél a házamba, elkezdtél dirigálni, és a vendégek előtt megsértetted a feleségemet!
– Az igazat mondtam! – visította Nyina Pavlovna. – Gombákkal foglalkozik, a házba meg női kéz kell! Masának meg tanulnia kell! Kötelességed segíteni a húgodnak!
– Segítettem, amikor kifizettem a magántanárokat, akikhez el sem ment! – ordított fel Anton. – Segítettem, amikor pénzt adtam neked a felújításra, ami el sem kezdődött! Elég volt!
Masa megpróbált közbeszólni, de Anton egy mozdulattal leintette. Nehezen lélegzett, az orrcimpái remegtek. Ebben a pillanatban kinyílt a teraszajtó, és Katya lépett be a folyosóra. Nyugodt volt és hűvös, mint az őszi erdő.
Odaállt a férje mellé. Nem mögé, hanem vállvetve mellé.
– Nyina Pavlovna – mondta egyenletes hangon. – Úgy tűnik, nem teljesen érti a helyzetet.
– Ugyan, mit kellene rajtad érteni! – legyintett az anyós, érezve, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, ezért támadásba lendült. – Be fészkelted magad ide, aztán megjátszod a nagyasszonyt. Elcsavartad Anton fejét, és azt hiszed, mindent szabad? Ezt a házat Anton építette!
– Nem egészen – vágott közbe Anton. – Ezt a házat Katya és én építettük. De van egy apró részlet, amiről a fantáziálásaid közepette elfelejtettél megkérdezni. Szerinted mennyi pénzt adtam én az építkezésre?
Nyina Pavlovna zavarba jött.
– Hát… sokat. Hiszen jól keresel.
– Befektettem a megtakarításaimat – bólintott Anton. – De az csak az alapozásra és a földszint falaira lett volna elég. Anya, a ház árának felét Katya szülei fizették. Tyeplovék. Nyikolaj Petrovics és Jelena Szergejevna.
Nyina Pavlovna arca megnyúlt. A vér kifutott az arcából, csúnya fehér foltokat hagyva maga után.
– Hogyhogy… a szülei? – suttogta.
– Úgy. Papíron a ház Katya nevén van. Az a fél ház pedig, amit te gondolatban már be is laktál magaddal és Masával – Anton a jobb szárny felé mutatott –, az nekik készült. A háznak két bejárata van, anya. Ez egy ikerház. Nyikolaj Petrovics egy hónap múlva nyugdíjba megy, és ideköltöznek. A bútorokat a könyvtárba, amiket ki akartál dobni, az apósom vette. Az az ő dolgozószobája lesz.
Nyina Pavlovna csak tátogott. A területfoglaló tervei porrá hullottak. Katyára nézett, várva a kárörömöt, de csak közönyt látott az arcán.
– De… hogy lehet ez? – dadogta, lázasan keresve a kiutat. – Hiszen nekik van lakásuk! Minek jönnének ide? Nekünk… nekünk nagyobb szükségünk van rá! Masa végzettség nélkül marad! Már kiadtuk a lakást! Holnap jönnek a lakók!
Katyához ugrott, megragadta a kezét.
– Katyenyka! Te is nő vagy, te megértesz engem! Hova menjünk most? Csak egyetlen szobácskát adjatok nekünk! Csendben leszünk! Megegyezem a szüleiddel is, hiszen nem vagyok idegen!
Katya finoman, de határozott erővel kiszabadította a kezét. Az ujjai kemények voltak.
– Nem – mondta.
– Mit „nem”? – nem értette Nyina Pavlovna.
– Nem, nem fognak itt lakni. Semelyik szobában, sem a kamrában, sem a padláson. Ez nem vita tárgya. A szüleim eladják a lakásukat, hogy itt éljenek mellettünk, segítsenek a jövőbeli unokákkal, és nem azért, hogy magával veszekedjenek nap mint nap. Maga hülyeségnek nevezte a munkámat, és megpróbált cselédnek beállítani a saját házamban. Sem engem nem tisztel, sem Antont.
– Anton! – vonított fel az anyja a fia felé fordulva. – Mondd meg neki! Férfi vagy te?!
Anton előrelépett, az anyja fölé magasodva. Már nem az a megalkuvó kisfiú volt, aki félt az anyja kiabálásától.
– Férfi vagyok – mondta halkan és félelmetesen. – És pontosan ezért nem hagyom, hogy bárki lábtörlőnek használja a családomat. Az én családom Katya. Te pedig, anya, egy vendég vagy, aki elfelejtette az illemszabályokat. Hazudtál, manipuláltál, és döntöttél helyettünk. Most pedig oldd meg a saját problémáidat.
Masa, aki a fal mellett állt, hirtelen elnevette magát. Idegbeteg, dühös nevetés volt.
– Megmondtam, anya! Megmondtam, hogy elküldenek minket a francba! Te meg: „majd virágágyást csinálok, hasznos leszek”! Micsoda szégyen!
– Hallgass el! – kiáltott rá az anyja, és a hangjában most először nem düh, hanem félelem vibrált. Valódi, zsigeri félelem az utcára kerüléstől.
– Takarodjanak – mondta Katya. Az ajtóhoz lépett és sarkig tárta. Az esti levegő betódult a házba, kifújva az anyós fojtogató parfümjének illatát.
– Nem tehetik meg… – suttogta Nyina Pavlovna. – Hiszen… elköltöttük a foglalót. Nincs pénzünk visszaadni a bérlőknek. Megölnek minket. Az a férfi olyan… komoly ember.
– Anton? – az anyós egy utolsó kísérletet tett, úgy nézve a fiára, mint egy vert kutya. – Adj pénzt. Legalább annyit, hogy kifizessük a lakókat.
Anton elővette a tárcáját. Nyina Pavlovna előrehajolt, a szemében remény gyúlt – kapzsi és ragacsos remény.
– Nem – Anton visszatette a tárcáját. – Ha most pénzt adok, soha nem fogod megérteni. Újra vissza fogsz jönni. Egy hónap múlva, egy év múlva. Mindig azt fogod hinni, hogy mindenki tartozik neked. Oldd meg magad. Add el a bundádat. Add el a virágaidat. Menj el dolgozni. Nem érdekel.
Megfogta Masa táskáját, és kitette a tornácra.
– Menjetek.
Nyina Pavlovna még állt egy másodpercig, nem akarva elhinni, ami történik. Az ő világa, ahol ő volt az univerzum közepe, ahol a fiúk tartoznak neki, a menyeknek pedig nincs joguk semmihez, összeomlott. Olyan gyűlölettel nézett Katyára, hogy szinte megfeketedett a tapéta a falon.
– Te tetted ezt… – sziszegte. – Kígyó. Te uszítottad fel! Megmérgezted a gombáiddal! Legyél átkozott a házaddal együtt!
Katya a szeme se rebbent.
– Magának is minden jót, Nyina Pavlovna. Vigyázzon, el ne botoljon a lépcsőn.
Az anyós kirohant az utcára, vonszolva maga után Masát, aki közben idióta tervekről és a hiányzó alvóhelyéről mormogott valamit. Az ajtó becsapódott.
Anton a homlokát az ajtófélfának döntötte. A vállai megereszkedtek.
– Sajnálom – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Elrontottam a házavatót.
Katya hátulról odalépett hozzá, és átölelte, az arcát a hátához szorítva.
– Semmit nem rontottál el. Megvédted az otthonunkat. Ez volt a lehető legjobb házavató.
Visszatértek a vendégekhez. Senki nem kérdezett semmit, bár mindenki mindent hallott. Az ünnepség folytatódott, de másmilyen lett: őszintébb és melegebb. Mintha megtisztult volna a házban a levegő a vihar után.
A taxi a régi lépcsőházuk előtt tette ki Nyina Pavlovnát és Masát. Masa hallgatott, a telefonjába temetkezve keresett egynéjszakás hosteleket. Az anyja közben forrt a dühtől és a félelemtől. Már fejben gyártotta a százegyedik indokot, hogy miért Katya a hibás mindenért, miért áruló a fia, és miért igazságtalan a világ.
Felment a saját emeletére, lázasan gondolkozva azon, mit hazudjon a lakóknak. Mondja azt, hogy csőtörés van? Vagy beomlott a tető? Bármit, csak hogy kitegye őket, és mindent visszacsináljon.
A kulcs nem fordult el a zárban.
Nyina Pavlovna megrángatta a kilincset. Zárva. Megnyomta a csengőt.
Az ajtót nem az a „komoly férfi” nyitotta ki, akivel megegyezett. A küszöbön egy mackónadrágos óriás állt, almát rágcsálva. Mögötte a folyosón idegen dobozok tornyosultak, kedvenc komódját pedig már ki is tessékelték az előtérbe.
– Mi kell? – kérdezte a monstrum, nagyot harapva a gyümölcsbe.
– Én… én vagyok a tulajdonos! – visította Nyina Pavlovna. – Nyissa ki azonnal! Meggondoltam magam! Visszaadom a pénzt… majd később! Költözzenek ki!
Az óriás a padlóra köpte a magot.
– Öreglány, elment az eszed? A szerződés alá van írva? Alá. A pénz ki van fizetve? Ki. A kulcsokat átadtad? Át. A bátyám a családjával már berendezkedett a hálóban. Húzz innen, mielőtt rendőrt hívok garázdaságért!
– De ez az én lakásom! – Nyina Pavlovna megpróbálta betenni a lábát a résbe.
A férfi könnyedén, egyetlen mozdulattal kitaszította őt a lépcsőfordulóba.
– A tiéd volt, most egy évig a miénk. A szerződésben benne van: idő előtti felmondás esetén háromszoros kötbér. Leteszel most rögtön háromszázezret, és elmegyünk. Nem? Akkor tágulj!
Az ajtó súlyos fémes csattanással záródott be.
Masa egy emelettel lejjebb ült a lépcsőn, és hisztérikusan nevetett.
– Na, anya? Hol fogunk virágágyást csinálni? A vasútállomáson?
Nyina Pavlovna a saját lépcsőháza betonpadlóján roskadt össze, kezében a porcelánfigurákkal teli, immár haszontalan táskát szorongatva. Az egyik doboz mélyén valami megreccsent – úgy tűnt, a kedvenc pásztorlánykájának letört a feje.
Nem bánt meg semmit. Nem gondolt bele, hogy aljasul viselkedett. Csak egyetlen gondolat járt a fejében: hogyan álljon bosszút Katyán, amiért ő, az érdemes anya és mártír, az utcára került. De valahol a lelke mélyén, abban a sötét sarokban, ahová félt benézni, jeges rettegéssel támadt fel a felismerés: többé senki nem siet a segítségére.
A fia felnőtt. És az ajtó, amit ma rúgkapálva próbált betörni, örökre bezárult.
