— Fel fogod venni a telefont? Vagy reggelig ezt a dallamot fogjuk hallgatni?
Marina megmerevedett, kezében az ecsettel, még mielőtt hozzáérintette volna a baba porcelánarcához. A kérdés nem annyira szemrehányásnak, mint inkább fáradt beletörődésnek tűnt. Viktor egy tervrajz felett ült, ujjai között egy töltőceruzát szorongatva. Nem emelte fel a fejét, bár a telefon kitartó rezgése már-már az asztallapot is megremegtette.
— Tudom, ki az — felelte halkan, miközben akkurátusan meghúzta a jövőbeli homlokzat egyik vonalát. — És te is tudod.
— Pontosan ezért kell felvenned, Viktor. Nem dughatod örökké homokba a fejedet.
Viktor letette az eszközt. Mozdulataiban nem volt indulat, csak nehézkesség. Az okostelefon kijelzőjére nézett, amelyen egyetlen rövid név villogott, amitől azonnal rángatózni kezdett a szemhéja: Elena. A húga. Az ember, aki képes volt bármilyen nyugodt estét katasztrófává változtatni.
Megnyomta a zöld gombot, de a készüléket rögtön el is tartotta a fülétől.
— Viktor! Hát miért nem veszed fel soha?! — a húga hangja éles volt és visító, azonnali figyelmet követelő. — Híreim vannak! Megyek hozzátok!
— Léna, este tíz óra van — Viktor igyekezett higgadtan beszélni, bár belül már forrongott benne a megszokott keserűség. — Hova jössz? Miért?
— Hogyhogy miért? A bátyámhoz! Már a taxiban ülök. Várjál, húsz perc múlva ott vagyok. És készítsetek valami kaját, reggel óta egy morzsát sem ettem, tiszta ideg vagyok, tiszta ideg!
A vonal megszakadt. Viktor lassan letette a telefont a fűrészporral és kartonpapír-nyesedékkel borított asztal szélére. Marinára nézett. A nő szeméből megértés és szomorúság sugárzott. Kicsi, meghitt világuk, amit évek alatt építettek fel, ismét veszélybe került.
— Jön — konstatálta a férfi.
— Sokáig marad? — kérdezte a felesége, miközben visszatért a babaszemek festéséhez.
— Léna sosem marad rövid ideig, Marina. Addig marad, amíg mindent ki nem szív belőlünk.
Viktor építészeti maketteket készített. Ez a munka végtelen türelmet igényelt: apró ablakokat kivágni műanyagból, miniatűr fákat ragasztani, asztalnyi városokat emelni. Műhelyében mindig a „Moment” ragasztó és a friss forgács illata terjengett. Csend volt. Marina a szomszéd szobában gyűjtői babákat készített. A lakásuk a csend és az aprólékos munka múzeumára emlékeztetett.
Elena egy hurrikán volt, amely betört ebbe a múzeumba, és letarolta a kiállítási tárgyakat.
Fél óra múlva meg is érkezett, magával hozva a nehéz, édes parfüm és az utcai nyirkosság szagát. Két hatalmas gurulós bőrönd csattogott át a küszöbön. Elena, egy harmincöt éves, telt, petyhüdt idomú nő, harsány, rosszul felvitt sminkkel, kabátját egyenesen az előszoba padlójára hajította.
— Te jó ég, hanyadik emelet ez? Mire felér az ember, megöregszik! — lökte ki magából üdvözlés helyett, miközben nedves ajkaival cuppanós puszit nyomott Viktor arcára. — Marinka, szia! Még mindig ezekkel a rémségekkel bíbelődsz?
Marina kijött a szobából, kezét egy rongyba törölve. Sógornője teljes ellentéte volt: vékony, összeszedett, szűkszavú.
— Szia, Léna. A babáknak nevük van, és nem rémségek, hanem gyűjtői példányok.
— Jaj, hagyd már, tiszta horror, olyan a szemük, mint a halottaké — legyintett a vendég, és le sem véve a cipőjét, bevonult a konyhába. Csizmájáról a sár azonnal ottmaradt a világos laminált padlón. — Viktor, tedd fel a vizet teának! És mi van nálatok enni? Mondtam már, hogy éhes vagyok, mint a farkas!
Viktor szótlanul felemelte a húga kabátját, és a fogasra akasztotta. Aztán fogott egy rongyot, és feltörölte a cipőnyomokat. Ez már rutinszerű mozdulat volt: takarítani utána. Egész életében ezt csinálta. Előbb a szétszórt játékait szedte össze, aztán a tanáraival simította el a gondokat, később pedig a hiteleit törlesztette.
A szülők mindent Elenába fektettek, amijük volt, sőt még azt is, amijük nem. Kései gyerek volt, a „napsugár”, akinek mindent szabadott. A tíz évvel idősebb Viktor a szülők szemében inkább erőforrás volt, segítő, afféle pótapa, de semmiképpen sem az a vak imádat tárgya. Amikor a szülők elmentek, ez a váltóbot automatikusan rá szállt. „Ne hagyd el Lenocskát, elveszik a világban” — suttogta anyja a geriátrián, száraz, forró kezével megszorítva a fiáét. És ő megígérte.
A konyhában Elena már a hűtőben garázdálkodott.
— Halljátok, nálatok még az egerek is éhen halnának! — méltatlankodott, miközben előbányászott egy üveg házi pástétomot. — Csak zöldség meg valami kis üvegcsék. Normális kolbász nincs?
— Mi nem eszünk kolbászt — felelte Viktor nyugodtan, miközben belépett utána. — Léna, térjünk a tárgyra. Miért jöttél bőröndökkel?
Elena huppant le a székre, amely panaszosan megnyikordult a súlya alatt, és engedély nélkül felbontotta a pástétomot.
— Kiadtam a lakásomat — jelentette ki tele szájjal. — Egy évre. Kell a pénz, Viktor. Tartozásaim vannak, tudod. A bundám hitele, emlékszel? Meg hát az életre sem elég. Nincs normális munka, mindenhol elvárják, hogy úgy hajts, mint egy igásló, de csak filléreket fizetnek.
Viktor és Marina összenéztek.
— És hol tervezed tölteni ezt az évet? — kérdezte Marina óvatosan, bár a válasz nyilvánvaló volt.
— Hát hol? Nálatok! — Elena őszintén meglepődött a kérdésen. — Hely van elég, gyereketek úgy sincs, az a szoba meg üresen áll. Úgy fogunk élni, mint egy nagy család! De jó lesz!
Viktor érezte, ahogy egy hideg gombóc kezd növekedni a gyomrában.
— Léna, ezt már megbeszéltük — mondta határozottan. — Nem költözhetsz csak úgy ide hozzánk. Nekünk ez a munkahelyünk, csendre van szükségünk. Legalább megkérdezhettél volna.
— Megkérdezni? A tulajdon bátyámat? — Elena letette a villát, arca sértődött grimaszba rándult. — Hát így állunk? Anyánk megfordulna a sírjában, ha ezt hallaná! Ki akarsz tenni? Az utcára?
Ez volt a fegyvere. A halottakkal való manipuláció. Viktor kívülről tudta ezt a forgatókönyvet, mégis minden alkalommal rést ütött a védelmén.
— Senki nem tesz ki most azonnal — mondta fáradtan. — De egy év az kizárt. Egy hét. Amíg nem találsz egy szobát.
— Egy hét?! — hördült fel Elena. — Te megőrültél! A bérlők pénzét már elköltöttem, megadtam a tartozásaimat! Nincs miből bérelnem semmit!
Eltelt egy hónap. A pokol hónapja.
A csend elmenekült Viktor és Marina otthonából. Elena későn kelt, délután egykor, és azonnal bekapcsolta a tévét. Végtelen kibeszélőshow-kat nézett, ahol az emberek egymással ordítoztak, ő pedig hangosan kommentálta az eseményeket, túlharsogva a műsorvezetőket.
Nem mosogatott maga után. A mosogatóban állandóan hegyekben álltak a koszos tányérok a rászáradt ételmaradékkal. Marina drága kozmetikumait kérdezés nélkül használta, a tubusokat és tégelyeket nyitva hagyta a fürdőszobában, ahol azok beszáradtak és tönkrementek.
De a legrosszabb a munkájukhoz való hozzáállása volt.
Egy nap Viktor belépett a műhelybe, és látta, hogy Elena a vizes esernyőjét egyenesen arra a lakópark-makettre fektette, amin három hete dolgozott. A karton átázott, a vonalak elmosódtak. A makett tönkrement.
— Léna! — ordítása hosszú évek óta először rázta meg a falakat. — Mit műveltél?!
— Jaj, istenem, csak pár kartonpapír — horkant fel a nő, fel sem nézve a telefonjából. — Ragassz újat. Mit kell ezen ordítani? Ideges lettél, Viktor. Ez mind ettől az ülőmunkától van.
Marina igyekezett nem beavatkozni, hogy elkerülje a konfliktusokat, de Elena mintha direkt kereste volna az alkalmat, hogy belegázoljon a menyébe.
— Kicsíphetnéd magad néha — mondta Marinának reggeli közben, sminktelen arcát méregetve. — Mert a Viktor hamarosan elkezdi nézegetni a fiatalokat. A pasik szemmel szeretnek. Te meg olyan szürke vagy, mint egy molyrágta rongy.
— Nekem tetszik, ahogy a feleségem kinéz — vágta rá nyersen Viktor.
— Jaj, egyformák vagytok, két unalmas alak. Dögunalom veletek az élet.
Azon az estén, amikor Viktor türelme végleg elfogyott, Elena vendéget hozott. Egy új barátnője volt az, Larissza — egy harsány hangú, ragadozó tekintetű nő, párducmintás blúzban. A konyhában ültek, azt a bort itták, amit Viktor a házassági évfordulójukra tartogatott, és fennhangon vihogtak.
Már elmúlt éjfél. Viktornak reggelre sürgős munkát kellett leadnia; második napja nem aludt, próbálta helyrehozni a tönkretett makettet. Marina a hálószobában feküdt, fejére húzott párnával küzdött a kínzó fejfájással.
Viktor belépett a konyhába. Az asztalon heverő üres, muzeális borosüveg látványa volt az első csepp a pohárban. A második pedig a cigarettahamu, amit a nők Marina egyik antik szervizének kistányérjába hamuztak.
— A bulinak vége — mondta Viktor. A hangja halk volt, de ott vibrált benne egy pattanásig feszült húr. — Léna, a barátnődnek ideje hazamenni.
— Mi van? — a húga vörös, püffedt arccal fordult felé. — Viktor, ne légy már ilyen karót nyelt! Épp csak elkezdtünk beszélgetni! Larissza, ne is figyelj rá, tiszta papucs a szerencsétlen. Biztos az a hárpia hergelte fel.
Larissza kuncogva mérte végig Viktort.
— Viktor, ülj le közénk, lazíts egy kicsit — nyújtotta a szót a nő.
— KI. INNEN. — mondta Viktor.
— Mit mondtál? — Elena felállt, csípőre tett kézzel. — Kit akarsz te elzavarni? Ez az én otthonom is! Valamikor én is ide voltam bejelentve!
— Tizenöt éve kijelentkeztél, amikor megkaptad a szülők lakását — emlékeztette Viktor. — Léna, szépen kérem. Menjen el. És kapcsold ki a zenét. Marina aludni próbál.
— Ah, Marina! — Elena teátrálisan széttárta a karját. — Szent Marina! A kis selejtes királynő! Ugyan kinek kell a te Marinád? Egy meddő virág! Még szülni sem tud, ott ül a babáival, teljesen elment az esze, mintha még mindig kislány lenne! Inkább kerestél volna magadnak egy rendes nőt, nem ezt a kiszáradt viperát!
Valami bekattant Viktor fejében. Nem hang volt ez, hanem érzés — mintha elszakadt volna egy hatalmas súlyt tartó acélhuzal. Nem dühöt érzett. Jéghideg tisztánlátást.
A húga felé lépett. A szemében már nem volt ott az a testvéri lágyság, amivel a nő évtizedekig visszaélt.
— Mit mondtál? — kérdezett vissza szinte suttogva.
— Amit hallottál! — Elena, érezve a barátnője előtti lendületet, elment a falig. — A feleséged egy semmirekellő! Elmart a családtól, ellenem hergelt! Ha nem lenne, adtál volna nekem pénzt, és nem kellene itt dekkolnom! Ez mind miatta van, az a meddő dög…
Viktor reflexből cselekedett, gyorsan és félelmetesen. Nem beszélt tovább. Felkapott a pultról egy nehéz műanyag vágódeszkát — az elsőt, ami a keze ügyébe akadt —, és hatalmas csattanással az asztalhoz vágta, pont Larissza orra előtt. A nő felsikoltott és felpattant.
— KI INNEN! — ordította Viktor. — Mindketten! Háromig számolok!
— Te beteg vagy? — Elena hátrálni kezdett, életében először megijedve bátyja tekintetétől. — Kivel ordibálsz? A húgod vagyok!
— Nem vagy a húgom! — Viktor a mosogatóba hajította a deszkát. Megragadta Elena vállát; finom munkához szokott ujjai acélos szorítással fonódtak a nő karjára. — Egy parazita vagy! Kiszívtad a szüleink vérét, most pedig az enyémet szívod! Elég volt!
A folyosó felé vonszolta. Elena kapálózott, próbálta megütni a szabad kezével, és visított:
— Vedd le rólam a kezed! Te mániákus! Segítség! Larissza, hívd a rendőrséget!
Marina kilépett a hálószobából, sápadtan, rémülten, de egy szót sem szólt. Látta a férje arcát, és tudta: most nem szabad megállítani.
Viktor az előszobába lökte Elenát, aki megbotlott a saját csizmájában.
— Senki vagy! Egy rongy! — visította Elena, fröcsögő nyállal. — Marina lábtörlője! Beperellek! Tartozol nekem! Anyánk is megmondta…
A pofon csattanása száraz volt és rövid. Elena feje félrebicsaklott. Elhallgatott, tátott szájjal kapkodott a levegő után. Ez elképzelhetetlen volt. Viktor — és megütötte?
— Ne merd. Többé. Említeni. Anyánkat. — Viktor nehéz légzéssel, minden szót külön hangsúlyozva mondta. — Öltözz.
Elena magához tért, és öklével rontott a férfira, hosszú körmeivel próbált az arcába vájni.
— Te szemétláda! Megöllek!
Viktor elkapta a kezeit. Nem volt verekedő típus, de egy férfi volt, aki egész nap vázszerkezetek építésével foglalkozott. Elég erő volt a karjában. Úgy megrázta a nőt, hogy annak összekoccantak a fogai.
— Megmondtam: KI! — Az ajtó felé taszította, majd felkapta az egyik bőröndöt, és egyszerűen kihajította a lépcsőházba.
A ruhák fele kiborult: bugyik, pulóverek, sminkcuccok gurultak végig a betonlépcsőn. Larissza, táskáját a mellkasához szorítva, egérként surrant ki Viktor mellett a nyitott ajtón, attól tartva, hogy a következő bőrönd helyett ő maga fog repülni.
Viktor kihúzta a második bőröndöt is, kinyitotta, lerángatta a fogasról a húga kabátját, beletaposta, ahogy érte, és azt is kihajította utánuk.
— A lábadat be ne tedd ide többet! — ordította, és rácsapta az ajtót.
A folyosón állt, a zárt ajtót bámulva. A mellkasa zihált. A kezei, amelyek építészeti remekműveket alkottak, most sajogtak a feszültségtől. Az ajtón túlról még hallatszott Elena ordibálása. Rugdosta az ajtót, átkozódott, a lakás felgyújtásával fenyegetőzött. Aztán a hangok távolodni kezdtek.
Marina odalépett a férjéhez, és szó nélkül hátulról átölelte, arcát a hátához szorítva.
Elena egy kis kávézó székének szélén ült, arcán szétkenődött a szempillaspirál. Mellette Larissza ült, idegesen nézve az óráját.
— El tudod hinni? — zokogott Elena. — A saját húgát! Megütött! Kidobott, mint egy kutyát! Ez mind miatta van, az a boszorkány tehet róla! Megbabonázta!
— Léna, nyugodj meg — mondta Larissza szárazon, a korábbi kedvesség nélkül. — Azt mondtad, saját üzlete van, meg hogy gazdag. Ez meg egy komplett pszichopata.
— De hát rengeteg pénze van! Csak egy zsugori dög! Figyelj, Larissza — Elena egy szalvétával megtörölte az orrát —, ma nincs hol aludnom. Mehetünk hozzád? Csak pár napra, amíg elintézem a bérlőimet.
Larissza elkapta a tekintetét.
— Jaj, Léna, tudod… Holnap jön haza a férjem a fuvarból. Nem szereti a vendégeket. Meg anyám is beteg, jön fel kivizsgálásra… Szóval most sehogy sem jó. Ne haragudj.
Elena elhűlt.
— De hát barátnők vagyunk! Hova menjek? Éjszaka van!
— Hát, azt mondtad, van lakásod — Larissza felállt, és a vállára kanyarította a táskáját. — Menj oda. Majd megoldod. Na, szia, nekem rohannom kell.
Larissza elment, még a kávéját sem fizette ki. Elena egyedül maradt. A sértődöttség izzó vasként égette a zsigerit. Mind árulók. Viktor is, Larissza is.
„Semmi baj — gondolta Elena gonoszan. — Majd én megmutatom nektek. Most hazamegyek. Kibaszom azokat a bérlőket a büdös francba. Azt mondom, vis maior. Jogom van hozzá, én vagyok a tulajdonos!”
Taxit hívott, elköltve az utolsó pénzét is a kártyájáról. A két bőrönd, amikből kilógtak a blúzok ujjai, alig fért be a csomagtartóba.
Ahogy a háza elé ért — egy régi, panel kilencemeletes elé —, magabiztosság öntötte el. Ezek az ő falai. Itt ő diktálja a feltételeket.
Felment a lifttel, rángatva a bőröndöket. Az ajtóhoz lépett, bedugta a kulcsot. A kulcs belecsúszott a zárba, de nem fordult el. Elena megnyomta — hiába. Megrángatta a kilincset. Zárva.
Elena megnyomta a csengőt, és rajtahagyta az ujját, nem engedte el.
Egy perc múlva az ajtó feltárult. A küszöbön egy hatalmas, négyzetes alkatú, trikós férfi állt. Mögötte felsejlett egy hasonlóan termetes asszony és két tizenéves gyerek.
— Mi kell? — kérdezte a férfi mély baritonján.
— Ez az én lakásom! — visította Elena. — Nyissák ki! Én vagyok a tulajdonos! Nem jó a kulcsom! Maguk talán kicserélték a zárat?!
— Á, a tulajdonos — a férfi elmosolyodott, de esze ágában sem volt beengedni. — Igen, kicseréltük. Az előző szorult.
— Követelem, hogy azonnal költözzenek ki! — Elena megpróbált betolakodni mellette, de egy élő sziklának ütközött. — Váratlan körülményeim adódtak! Felbontom a szerződést!
A férfi elővett egy összehajtott papírlapot az előszobai szekrénykéből.
— Nem bontasz te fel semmit, polgártársnő. Aláírtuk a szerződést? Aláírtuk. Van benne egy pont: a bérbeadó részéről egy éven belül nincs jog a határidő előtti felmondásra. A büntetés: a bérleti díj kétszeresének visszafizetése. Van rá pénzed?
Elena megdermedt. Pénze nem volt. Az egyévi előleget elszórta hitelek törlesztésére, új ruhákra és szórakozásra, abban bízva, hogy a bátyjánál majd elél a készre.
— Nincs pénzem, de nincs hol laknom! — kiáltotta, és kitört rajta a hisztéria. — Engedjenek be a szobámba! Majd csak elélek itt magukkal!
— Még mit nem — horkant fel az asszony a férfi háta mögül. — Van két gyerekünk, nem kell nekünk egy bolond szomszédasszony. Takarodj innen. Nálunk minden törvényes, közjegyző előtt írtuk alá a papírt, te magad ragaszkodtál hozzá.
— Engedjenek be! — Elena nekirontott a férfinak, próbálta összevissza karmolni az arcát, ahogy nemrég a bátyjáét.
A férfi egyszerűen kinyújtotta a hatalmas tenyerét, Elena homlokának támasztotta, és könnyedén ellökte. Elena a lépcsőház szemközti falának repült, és fájdalmasan beütötte a hátát.
— Kopj le innen — mondta a férfi nyugodtan. — Ha még egyszer idejössz, lehajítalak a lépcsőn. A cuccaiddal együtt.
Az ajtó becsapódott. A zár kattant.
Elena ott maradt a koszos lépcsőházban. Egy macska szaladt el mellette. Valahol egy emelettel feljebb felsírt egy gyerek. Leült a szétzilált bőröndjére.
Elővette a telefonját. Tárcsázta Viktort — „Az előfizető jelenleg nem elérhető”. Tárcsázta Marinát — „A hívott szám ki van kapcsolva”. Tárcsázta Larisszát — hosszú kicsöngés, elutasítás, majd „Foglalt”. Letiltották. Elena a félhomályban ült, idegen sült krumpli és régi mészpor szagát beszívva. Egyedül volt. Életében először nem volt kit hívnia, nem volt kivel ordítania, és nem volt kit hibáztatnia a bezárt vasajtón kívül. De még most is, a hidegtől remegve, nem azon gondolkodott, mit művelt, hanem azon, mennyire igazságtalan vele a világ, és milyen kegyetlenül bánt el vele a sors a gyűlölt Marina képében.
Nem megbántott bűnös volt. Csupán egy gonosz, magányos nő a bőröndjén, a saját háza idegen lépcsőházában.
