Az ezüstlakodalom nem tréfa. Negyedszázad – elröppent, mint a semmi. Az asztal roskadozott: Nagyezsda főzött-sütött, volt ott könnyű, átlátszó kocsonya, mint a könny, egy lavór oliviersaláta, hering bunda alatt, házi sült sonka – minden, ahogy illik. Vagy húsz vendég gyűlt össze: rokonság, szomszédok, munkahelyi kollégák.
Viktor, Nagyezsda férje az asztalfőn ült, új öltöny volt rajta.
– Nos – állt fel a koma, Tólik –, az ifjú párra! Hogy még huszonöt évig éljenek egy lélek, egy szív szerint! Keserű!
– Keserű! – kapták fel a vendégek, miközben kaviáros szendvicseket majszoltak.
Nagyezsda a férjéhez hajolt csókra, Viktor azonban hirtelen elrántotta magát.
– Várj, Nagyja, ne siess.
Felállt, kissé tántorogva, és csörömpölve az asztalra ejtette a villát. A teremben csend lett, még Marija néni is megdermedt, aki addig hangosan csámcsogta a kocsonyát.
– Beszédet akarok mondani – rekedten szólt Viktor. – Egy végső beszédet.
Zinaida Petrovna, az anyósa, aki a jobbján ült, elégedetten bólintott. Huszonöt éve várt erre a pillanatra.
– Na, Nagyja – Viktor zavaros tekintettel végignézett a vendégeken –, huszonöt évig tűrtelek, gürcöltem, hogy etesselek, meg a te gyerekeidet… kakukkfiókákat.
Nagyezsda elsápadt annyira, hogy szinte beleolvadt a fehér abroszba.
– Vitya, mi van veled? Túl sokat ittál?
– Az van! – Viktor ököllel az asztalra csapott, a poharak megugrottak. – Elegem van! Férfiak, én beadom a válókeresetet, már holnap, és a lakást is felezni fogom!
– Hogyhogy? – szólalt meg a fiuk, Szlava, aki az asztal végén ült. – Apa, beteg vagy? Milyen lakást?
– Hallgass, törvénytelen kölyök! – ordította Viktor, fröcsögve. – Te nem vagy a fiam! És Jelena sem a lányom! Régóta gyanítottam!
– A mi Smirnov családunkban egyenes, görög orrok vannak! Nektek meg krumpliorrotok! Az egész falu röhögött rajtam, hogy idegen kölyköket nevelek!
– Viktornak igaza van! – csattant fel az anyós, villogó szemmel. – Mindig is mondtam! Szlavának lapátfüle van, Vityának meg szép, rendes füle! Összeszedte őket, amíg te váltásokban dolgoztál!
Nagyezsda felállt. A keze remegett, de a hangja halk volt és félelmetes.
– Vitya, ülj le, ne alázd meg magad!
– Nem, most te fogsz megszégyenülni! – Viktor a zakója belső zsebébe nyúlt. – Nem vagyok én hülye, Nagyja. Felkészültem. Egy hónapja, amíg aludtatok, mintát vettem, bevitettem a laborba, egy csomó pénzt kifizettem, de megtudtam az igazságot!
Előhúzott egy fehér borítékot.
– Tessék! Hivatalos irat, DNS-teszt! Most kiderül, kitől hoztad ide őket, te lotyó! Most mindenki megtudja!
A vendégek tátott szájjal ültek, a szomszéd Valja néni keresztet vetett. Szlava és a lánya, Jelena rémülten és undorral néztek az apjukra.
– Nyisd ki! – visította Zinaida Petrovna. – Olvasd, fiam! Hadd égjen a szégyentől! Kirúgjuk az utcára, csupasz hátsóval!
Viktor diadalmas mosollyal feltépte a borítékot. A keze remegett az izgalomtól: most összezúzza, megsemmisíti őt, és győztesként marad egyedül a háromszobás lakásban. Elővette az összehajtott papírt, kibontotta, felvette a szemüvegét, olvasni kezdett.
Csengő csend telepedett a terembe. Viktor arca változni kezdett: először vörös lett, aztán foltos, a szeme kikerekedett, majdnem kiesett.
– Na? – nem bírta tovább az anyós. – Mi van ott, Vitya? Nulla százalék? Ugye megmondtam!
Viktor hallgatott, lassan visszaroskadt a székre.
– Vitya? – kérdezte ijedten Tólik koma. – Rosszul vagy?
Nagyezsda az asztalhoz lépett. Nem sírt; benne minden kiégett már öt perccel korábban, amikor a gyerekeket „kakukkfiókáknak” nevezte. Felvette a papírt.
– Olvassuk el – mondta hangosan, tisztán, mint egy gyűlésen. – „Genetikai szakvélemény. Smirnov Viktor Petrovics apaságának valószínűsége Smirnov Vjacseszlav Viktorovics fiával kapcsolatban 99,9 százalék. Smirnov Jelena Viktorovna lányával kapcsolatban az apaság valószínűsége 99,9 százalék.”
Az anyós tátva maradt szájjal nézett, becsukta, újra kinyitotta – olyan volt, mint egy partra vetett hal.
– Hogyhogy? – suttogta. – Kilencvenkilenc? Ez… ez tévedés! A labor hibája! Összecserélték a kémcsöveket!
– Nem, mama – mondta Nagyezsda jéghideg hangon. – Ez nem hiba, hanem az ön és Viktor paranoiája!
Viktor a kezébe temette az arcát, a válla rázkódott. Felfogta, mi történt: épp az egész rokonság, barátok és szomszédok szeme láttára alázta meg a feleségét, akit huszonöt éve gyanúsított. Megalázta a gyerekeit, akiket idegennek nevezett. És a legrosszabb: nem volt igaza.
Azt hitte, ez a boríték az aduásza, a belépő egy új, szabad életbe „élősködők” nélkül – de végül saját maga ítélete lett.
– Apa – Szlava hangja dühtől remegett –, tényleg megcsináltattad a tesztet? Tőlünk loptad a mintákat?
– Szlava, én… – Viktor felemelte a fejét, szánalmas volt a tekintete. – Azt hittem… hát nem is hasonlítasz rám!
– Kire nem hasonlít? – kérdezte Jelena, felállva. – Rád? Hála Istennek, hogy nem! Erkölcsi torzszülött vagy!
– Jelena, hogy mersz így beszélni az apáddal! – visította Zinaida Petrovna. – Ezt mind Nagyja rendezte el! Lefizette az orvosokat!
Nagyezsda felnevetett.
– Zinaida Petrovna, nem jutott még eszébe, miért nem hasonlítanak Viktorra?
– Mert nem tőle vannak! – ordította az anyós. – Nálunk fajta van! Görög orr, kis púp! Nekik meg krumplijuk van!
Nagyezsda felsóhajtott, odalépett a vitrinhez, és elővett egy régi, bársonyborítású fényképalbumot.
– A minap rendet raktam – mondta, miközben kinyitotta az albumot. – És rátaláltam az ön fiatalkori fényképére, Zinaida Petrovna.
Előhúzott egy fekete-fehér fotót: rajta a fiatal Zinaida Petrovna egy férfit átölelve állt.
– Ez az én férjem! – mondta büszkén az anyós. – Vitya apja!
– Igen, ő Petrov Ivánovics, Isten nyugosztalja. És ő kicsoda? – Nadja elővett egy másik, csoportképet ábrázoló fotót, szomszédok egy pikniken.
– Ő… hát, a szomszédok, Kolja bácsi.
– Kolja bácsi – bólintott Nadja. – Az a bizonyos Kolja bácsi, aki „teázni” járt magukhoz, amikor Petrov Ivánovics kiküldetésben volt. Az egész falu suttogott róla, Zinaida Petrovna.
– Micsoda mocskot hordasz itt össze, te ringyó?! – az anyós rákvörösre pirult.
– Nézze csak meg – tolta a fényképet az orra alá Nadja. – Nézze meg Kolja bácsit és Vityát.
– Hallod… tényleg – mondta a koma, alaposan megnézve. – Koljának púpja volt az orrán, olyan görögös, meg az állán egy gödröcske, pont mint Vitykának.
– Így van! – kapta fel Valja néni. – Micsoda nőcsábász volt! Zinkához is járt, emlékszem!
A terem felrobbant: valaki kuncogott, valaki füttyentett – a kirakós összeállt. Viktor az anyjára nézett.
– Anya? – kérdezte halkan. – Ez igaz?
– Vitya, ne hallgass rá! Hazudik!
– Mit hallgatni? – Nadja becsukta az albumot. – Az én gyerekeim az én fajtámba ütöttek: pisze orrúak, világos hajúak. Te meg, Vitya, Kolja bácsira ütöttél. Szóval ne a gyerekeken csináltass tesztet, hanem magadon meg az anyádon. Talán megtudod, miért olyan „nemes” az orrod.
Szlava felállt az asztaltól.
– Na mi van, apám, válást akartál? Meg fogod kapni.
– Fiam… – hebegte Viktor.
– Nem vagyok én a fiad, húsz éven át törvénytelen kölyöknek neveztél. Tűrtem, mert anya kérte, de most elég volt!
Kiviharzott a szobából, becsapta az ajtót, Jelena felállt és követte.
– Kakukkfiókáknak neveztél minket? Akkor ezek szerint senkik vagyunk neked. Viszlát! – mondta, és a bátyja után ment.
A szobában csak a vendégek maradtak, meg az összetört Viktor az anyjával. Nadja töltött magának egy teli pohár pezsgőt, és egy hajtásra megitta.
– Vitya – mondta –, huszonöt évig rágta az agyamat, én pedig tűrtem a gyerekekért. Azt hittem: ügyefogyott, féltékeny, de mégis a miénk, végül is apa. De te nem ostoba vagy, hanem aljas!
– Nadja, bocsáss meg! – Viktor megpróbálta megfogni a kezét. – Részeg voltam! Elcsábított az ördög! Anyám beszélt tele a fejem! Hiszen szeretlek!
– Vedd le a kezed! – Nadja elrántotta a tenyerét. – A szeretet, Vitya, bizalom. Te meg bevitted a laborba, borítékba zárva!
– Elnézést, jó emberek, a mulatság folytatása elmarad! – fordult a vendégekhez.
Aztán a férjéhez.
– Pakolj össze, Vitya, és vidd magaddal az anyádat is. Van miről beszélgetnetek: görög orrokról meg Kolja bácsiról.
– Hova menjek? – üvöltötte Viktor. – A lakás közös!
– Közös? – Nadja elmosolyodott. – Úgy látszik, a kapzsiságtól az emlékezeted is elment. Ez a lakás a szüleim ajándéka volt, még az esküvő előtt a nevemre írva.
– Te itt csak be vagy jelentve, és ilyen viselkedés után a bíróságon két perc alatt kijelentetlek, mint volt családtagot.
Ez gyomorszájon vágta Viktort. Tényleg elfelejtette: annyira megszokta, hogy mindent a magáénak tekint, hogy elfeledte, egy szál nadrágban költözött ide.
Fél óra múlva a lakás kiürült. Viktor és Zinaida Petrovna úgy mentek el, mint a megvert kutyák. Viktor egy táskát vonszolt alsóneműkkel és zoknikkal, az anyós mögötte csoszogott, jajgatva:
– Megszégyenítettek! Vénségemre! Istenverte gazemberek!
A vendégek némán szállingóztak szét, kerülve Nadja tekintetét – szégyellték, hogy ott ültek ennél az asztalnál és hallgatták ezt az őrületet. Csak Nadja barátnői, Jelena és Szvetlana maradtak segíteni elpakolni.
– Hát te nem semmi vagy, Nadjka – mondta Lenka, miközben az oliviersalátát a szemetesvödörbe lapátolta. – Az a Kolja bácsis dolog… azt keményen benyögted. Igaz volt, vagy csak blöff?
– Ki tudja – vont vállat Nadja, miközben mosogatta a tányért. – De nagyon hasonlít, az a dög, kiköpött Kolja. A természete is ugyanolyan aljas.
Megtörölte a kezét a konyharuhában, töltött magának még egy pohár pezsgőt.
– Na hát, lányok, a szabadságra!
– A szabadságra! – koccintottak a barátnők.
…Eltelt egy hónap. Viktor az anyjánál él egy kétszobás lakásban, szűkösen és sértetten. Zinaida Petrovna reggeltől estig rágja a fülét:
– Megszégyenítetted az anyádat! Elvesztetted a lakást! Hogyan fogunk most megélni az én nyugdíjamból?
Kolja bácsiról hallgat, de Viktor látja, ahogy rejtegeti a régi albumokat. Szlava és Jelena nem tartják a kapcsolatot az apjukkal, mindenhol letiltották.
Viktor próbált telefonálni, fenyegetőzni, sírni – hiába. Tegnap eljött Nadjához, az ajtó előtt ácsorgott: koszosan, borostásan, még mindig az alkohol bűzével.
– Nadja… nyisd ki, hiszen szeretlek. Hát hibáztam, kivel nem esik meg? Én mindent megbocsátok!
– Te megbocsátasz? – nevetett fel Nadja az ajtó mögül. – Vitya, van neked lelkiismereted? Vagy azt sem adta meg Kolja bácsi?
Kinyitotta az ajtót, és kitett egy csomagot.
– Itt vannak a régi horgászbotjaid, a kamrában felejtetted őket.
– Nadja, engedj be… Megváltozom!
– A szeretet, Vitya, az, amikor nem idegen vonásokat keresnek a saját gyerekeik arcában! Te huszonöt éven át kerested. Most menj, és keresd az élet értelmét máshol!
Becsukta az ajtót, háttal nekidőlt. A lakásban csend volt: senki nem morgott, nem csoszogott, nem zsörtölődött, hogy elsózta a levest, senki nem nézett gyanakodva a gyerekekre.
Tiszta volt, világos és nyugodt. Nadja kiment a konyhába, töltött magának egy teát, és kinézett az ablakon.
Odalent Viktor komoran haladt a buszmegálló felé, vonszolva a horgászbotokat. Sajnálja őt? Nem. A butákat nem sajnálják, hanem tanítják. Ez a lecke egy lakás és egy család árába került neki – drága volt ez a DNS-teszt, de az eredmény százszázalékos lett.
Na és most maguk jönnek, hölgyeim: valljanak színt! Kinek a férje keresett „fajtát”? Ki hallotta már ezeket a célzásokat: „Jaj, hát mitől ilyen vörös, ilyen nagyfülű…?”
Írják meg a gondolataikat kommentben, nyomjanak egy lájkot, és iratkozzanak fel az oldalra, hogy ne maradjanak le az új történetekről!
