A faluban szinte mindenki elment a temetésre, ki-ki amivel tudott, segített. Mari néni, Varja keresztanyja, gyakran benézett hozzá, tanítgatta, mit hogyan kell csinálni. Valahogy elvégezte az iskolát, majd elintézték neki, hogy a szomszéd faluban, a postán dolgozhasson.
Varja erős lány volt, amolyan „kicsattan az egészségtől” típus. Az arca kerek és pirospozsgás, az orra fitos, a szeme viszont szürke és sugárzó. Vastag, világosbarna fonata egészen a derekáig ért.

A falu legszebb legényének Mikola számított. Két éve jött meg a seregtől, és csak úgy rajzottak körülötte a lányok. Még a városi lányok sem hagyták figyelmen kívül, akik nyaranta érkeztek a faluba. Mikolának nem sofőrként kellett volna a faluban dolgoznia, hanem Hollywoodban filmezni. Nem élte még ki magát a fiú, nem sietett a menyasszonyválasztással.
Egyszer aztán Mari néni elment hozzá, és megkérte, segítsen Varjának megjavítani a kerítést, mert dőlni kezdett. Férfierő nélkül nehéz az élet falun. A kerttel Varja elboldogult, de a házzal egyedül nem bírt.
A legény szó nélkül beleegyezett. Megérkezett, körülnézett, és azonnal vezényelni kezdett: ezt hozd ide, oda szaladj el, add ezt, nyújtsd azt. Varja zokszó nélkül hordott neki mindent. Csak az arca pirult ki még jobban, és a fonata táncolt a hátán, ahogy ide-oda kapkodott. Ha a fiú elfáradt, Varja sűrű borsccsal etette meg, és erős teával itatta. Csak nézte, ahogy Mikola erős, fehér fogaival harapja a fekete kenyeret.
Három napig javította Mikola a kerítést, a negyediken pedig már csak úgy, látogatóba jött. Varja megvacsoráztatta, s szót tett szó követett: a legény ott maradt éjszakára. Azután rászokott a járásra. Még hajnal előtt elment, hogy senki ne lássa meg. De falun semmit sem lehet eltitkolni.
– Jaj, lányom, hiába fogadod, nem vesz el. De ha el is vesz, csak meggyűlik vele a bajod. Ha jön a nyár, idejönnek a városi szépségek, akkor mit csinálsz? Elég az ember a féltékenységben. Nem ilyen fiú való neked – korholta Mari néni.
De hát mikor hallgat a szerelmes ifjúság a bölcs öregségre?
Később rájött, hogy áldott állapotban van. Először azt hitte, csak megfázott vagy elrontotta a gyomrát. Gyengeség és hányinger tört rá. Aztán mint a villámcsapás, érte a felismerés: gyermeket hord a szíve alatt a szép Mikolától.
Bűnös gondolatként meg akart tőle szabadulni, hiszen korán volt még neki az anyaság. De aztán úgy gondolta, talán így jobb lesz. Nem marad egyedül. Az anyja is felnevelte őt, ő is boldogulni fog. Az apjától sem volt sok haszna, az is csak az italt bújta. Az emberek meg majd beszélnek, aztán elhallgatnak.
Tavasszal, amikor levetette a bekecset, a faluban mindenki meglátta a domborodó hasát. Csóválták a fejüket: „Lám, megesett a lány.” Mikola persze benézett hozzá, megkérdezni, mit tervez.
– Hát mit? Megszülöm. Te ne aggódj, felnevelem én egyedül. Éld csak a világod, ahogy eddig – mondta a lány, és a kemence körül kezdett tenni-venni. Csak a tűz vörös fénye játszott az arcán és a szemében.
Mikola elcsodálkozott a lány szépségén, de elment. Varja mindent eldöntött helyette is. Mikoláról meg úgy pergett le a dolog, mint víz a libáról. Beköszöntött a nyár, megérkeztek a városi szépségek, és a legénynek már esze ágában sem volt Varja felé nézni.
A lány közben csendben dolgozgatott a kertben, Mari néni pedig átjárt segíteni gyomlálni. Nagy hassal már nehéz volt hajolgatni. A kútból is csak félig mert meríteni a vödröt. Hatalmas volt a hasa, a falusi asszonyok kész óriást jövendöltek neki.
– Majd akit az Isten ad – tréfálkozott Varja.
Szeptember közepén egy reggel éles fájdalomra ébredt, mintha kettéhasadt volna a hasa. A fájdalom gyorsan elcsitult, de aztán újra visszatért. Átszaladt Mari nénihez, aki a lány riadt szeméből azonnal mindent megértett.
– Mi az, már? Maradj veszteg, mindjárt jövök! – kiáltotta, és kirohant a házból.
Átrohant Mikolához. Ott állt a teherautó a ház előtt. A nyaralók már mind elmentek az autóikkal. A fiú pedig, mint a rossz sors, előző este alaposan felöntött a garatra. Mari néni rázta fel az álomból. Mikola kábultan nézett, nem értette, mi történt, hová kell menni. Amikor végre felfogta, felkiáltott:

– De hiszen tíz kilométer a kórház! Amíg elmegyek az orvosért, és vissza, már meg is szüli a gyereket. Azonnal viszem be őt! Készítsd össze!
– De hát teherautóval? Összerázod szegényt, még az úton elhagyja a gyereket! – jajveszékelt az asszony.
– Akkor te is jössz velünk, minden eshetőségre! – vágta rá Mikola ellentmondást nem tűrő hangon.
Két kilométeren át a kátyús úton óvatosan haladt. Alig került ki egy gödröt, már benne is volt a másikban. Mari néni a platón ült egy zsákon. Amint kiértek az aszfaltra, felgyorsítottak. Varja ott görnyedt a mellette lévő ülésen, beharapta a száját, hogy ne nyögjön, és a hasát fogta. Mikola azonnal kijózanodott.
Időnként oldalra pillantott a lányra; az arcizmai megfeszültek, az ujjpercei pedig elfehéredtek a kormányon. Ki tudja, min járt az esze.
Beértek. Varját bent hagyták a kórházban, ők pedig elindultak vissza. Mari néni az egész úton szidta a fiút:
– Miért rontottad el ennek a lánynak az életét?! Se szülei, se senkije, ő maga is gyerek még, te meg csak a gondot raktad rá. Hogy fog egyedül boldogulni a kicsivel?
Mire a teherautó visszaért a faluba, Varja már egy egészséges, erős kisfiú édesanyja volt. Másnap reggel kihozták neki szoptatni. A lány nem tudta, hogyan fogja meg, hogyan tegye a mellére.
Riadt szemmel nézte a fia vöröses, ráncos arcocskáját. Megint beharapta a száját, és tette, amit mondtak neki.
A lány szíve közben reszketett az örömtől. Nézegette a kicsit, fújdogálta a homlokát, ahol vékony hajszálak meredeztek az égnek – örült neki a szeleburdi.
– Érted jönnek? – kérdezte szigorúan egy idős orvos a hazabocsátás előtt.
Varja megvonta a vállát, és megrázta a fejét:
– Aligha.
Az orvos felsóhajtott és elment. A nővér kórházi takaróba bugyolálta a csecsemőt, csak hogy hazajuthassanak, de a lelkére kötötte a lánynak, hogy juttassa vissza.
– Fjodor a kórházi autóval elvisz a faluig. Mégsem mehetsz egy újszülöttel a menetrend szerinti busszal – mondta haragosan, amolyan ítélkező hangon.
Varja megköszönte. Lehajtott fejjel, a zavarodottságtól vöröslő arccal ment végig a kórház folyosóján.
Ahogy az autóban ült, Varja a melléhez szorította kisfiát, és azon szorongott, hogyan fognak most élni. A gyes édeskevés, annyi, mint a macska rúgása. Sajnálta magát és a semmiről sem tehet kisfiát is. De ahogy ránézett az alvó baba ráncos arcocskájára, a szívét elöntötte a gyengédség, és elűzte a sötét gondolatokat.
Hirtelen megállt a kocsi. Varja riadtan nézett Fjodorra, az ötvenes éveiben járó, alacsony férfira.
– Mi történt?
– Két napig szakadt az eső. Nézd azokat a tócsákat, se átmenni, se megkerülni nem lehet őket. Elakadnék. Ide teherautó vagy traktor kellene. Ne haragudj, már nincs messze, vagy két kilométer maradt. Befutsz? – bökött az útra, ahol végeláthatatlan tóként terült el egy hatalmas pocsolya.
A gyerek a karjában aludt. Már ülve is elfáradt a tartásában – egyszóval: kész óriás. De hogyan vágjon neki egy ilyen útnak?
Varja óvatosan kiszállt, kényelmesebben fogta a fiát, és elindult a hatalmas sár tengerének szélén. A lába bokáig süllyedt a ragacsos sárba, minden lépésnél attól félt, hogy elcsúszik.
A régi, kitaposott cipői csak úgy cuppogtak. Ha tudta volna, gumicsizmában megy a kórházba. Az egyik cipője egyszer csak végleg beleragadt a sárba. Varja megállt, tanácstalanul: a gyerekkel a karjában esélye sem volt kihúzni. Így ment tovább, egyetlen félcipőben.
Mire a faluhoz ért, már szürkült, a lábait nem érezte a hidegtől. Arra már ereje sem volt, hogy elcsodálkozzon, miért ég a lámpa az ablakokban. Belépett a sima, száraz lépcsőfokokra. A lába fagyos volt, de ő maga csuromvíz az izzadtságtól az erőfeszítés miatt. Benyitott a házba, és földbe gyökerezett a lába.
A falnál egy gyerekágy állt, mellette egy babakocsi, benne szépen összehajtogatott babaruhák. Az asztalnál Mikola ült, fejét a karjára hajtva aludt. Vagy meghallott valamit, vagy csak érezte a lány tekintetét, mert felkapta a fejét. Varja ziláltan, kócosan, a gyerekkel a karjában alig állt a lábán az ajtóban. A ruhája alja csuromvíz volt, a lábai pedig térdig sárosak.
Amikor a férfi meglátta, hogy a lány egyik cipője hiányzik, odaugrott hozzá, átvette a babát és az ágyba fektette. Azonnal a kemencéhez sietett, hogy kivegye a forró vizes fazekat. Leültette a lányt, segített neki levetkőzni és megmosni a lábát. Amíg Varja a kályha mögött átöltözött, az asztalon már ott gőzölgött a főtt krumpli és egy kancsó tej.
Ekkor felsírt a gyerek. Varja odasietett hozzá, ölbe vette, leült az asztalhoz, és minden szégyenkezés nélkül szoptatni kezdte.
– Hogy nevezted el? – kérdezte Mikola rekedt hangon.
– Szergejnek. Nincs ellene kifogásod? – emelte rá tiszta tekintetét a lány.
A szemében annyi vágyakozás és szeretet volt, hogy Mikolának összeszorult a szíve.
– Szép név. Holnap megyünk, anyakönyveztetjük a srácot, és rögtön össze is házasodunk.
– Nem muszáj… – kezdte Varja, miközben nézte, ahogy a kicsi szopik.
– A fiamnak legyen apja. Elég volt a legényéletből. Hogy milyen férj lesz belőlem, nem tudom, de a fiamat nem hagyom el.

Varja bólintott, fejét le sem emelve. Két évvel később egy kislányuk is született. Varja édesanyja után Nagyezsgyának (Reménynek) nevezték el.
Nem számít, milyen hibákat követsz el az élet elején – a lényeg, hogy azokat mindig ki lehet javítani…
Ez volt a történet vége. Írjátok meg kommentben, mit gondoltok erről! Ha tetszett, dobjatok egy lájkot!