1. RÉSZ
„Azt akarom, hogy elhamvasszák dél előtt! És ne legyen boncolás. A férjem halott, és nem engedem, hogy bárki is elhalassza a temetést.”
Ezeket a szavakat egy fémasztalon fekve hallottam, egy fehér lepedővel letakarva, a bokaámra kötött lábcédulával.
A nő, aki épp az előbb beszélt, Leticia volt, a feleségem alig tizenkét órája.
És én éltem.
A nevem Arthur Mendoza. Negyvenhat éves vagyok, és egy kis kútfúró cégem van Phoenix mellett. Hat évig éltem özvegyként, a munkámnak és a lányomnak, Valerie-nek szentelve az életemet, amíg Leticia meg nem jelent, és meg nem győzött arról, hogy még megtalálhatom a boldogságot.
Akkor találkoztunk, amikor besétált az irodámba, és árajánlatot kért a testvére, Octavio tulajdonában lévő földterületre. A munka sosem valósult meg, de ő továbbra is benézett hozzám. Melegszívű volt, megértő, és úgy tűnt, őszintén érdekli a magányom.
Tizennégy hónappal később összeházasodtunk százötven vendég előtt.
Az utolsó dolog, amire emlékeztem, a pohárköszöntőnk volt. Leticia egy kristálypoharat nyújtott át, amibe a nevünk volt gravírozva.
„Fenékig, szerelmem. Az előttünk álló évekre.”
Megittam, miközben a vendégek tapsoltak.
Aztán sötétség.
Amikor felébredtem, kiszáradt a szám, a izmaim merevek voltak, és elviselhetetlenül fáztam. Megpróbáltam felülni, de egy ősz hajú férfi a száramra szorította a kezét.
„Maradj csendben, az Isten szerelmére” – suttogta. „A feleséged kint van. És ha megtudja, hogy ébren vagy, egyikünk sem sétál ki innen élve.”
Walternek hívták, és ő volt a halottasház éjszakai biztonsági őre.
„De a feleségemnek tudnia kell, hogy élek” – mormogtam.
Az öregember olyan szomorúsággal nézett rám, amire még mindig emlékszem.
„Már majdnem egy órája azt kérdezgeti, mikor indíthatják be a krematóriumot. Egyszer sem kérdezte meg, hogyan haltál meg.”
Mielőtt válaszolhattam volna, magassarkú cipők kopogását hallottuk felénk közeledni.
Walter teljesen rám húzta a lepedőt.
„Lélegezz lassan. Bármi történjék is, ne mozdulj.”
Az ajtó kinyílt.
Leticia lépett be Octavióval, aki előző este még megölelt az oltárnál, és a testvérének szólított.
„Itt az engedély” – mondta. „Azt akarjuk, hogy ezt még ma intézzék el. Anélkül, hogy bárki újra megvizsgálná a testet.”
Éreztem, hogy egy kéz megszorítja a bokámat.
„Ez furcsa” – mormogta Octavio. „Még mindig meleg.”
A szívem hevesen verni kezdett a bordáim mögött.
Walter azonnal válaszolt:
„A hűtőrendszer meghibásodott. Már benyújtottam a jelentést.”
Octavio elengedte a lábamat.
Aztán Leticia kérdezett valamit, ami teljesen összetört.
„Megtaláltad a poharat?”
„Nem. A pincérek mindent elpakoltak.”
„Mondtam neked, hogy annak a pohárnak el kellett tűnie!”
Csend lett.
„Amint hamuvá válik, senki sem tud bizonyítani semmit” – felelte Octavio.
Megértettem, hogy az a pohárköszöntő sosem ünneplés volt. Az egy ítélet volt.
Kicsivel később hallottam, ahogy a nővérem, Connie kiabál a folyosóról. Küzdött a hamvasztás ellen, és azzal vádolta Leticiát, hogy hazudik az utolsó kívánságaimról.
„Egyezségünk volt!” – kiáltotta vissza Leticia.
Azon a szavakon is megdöbbentem.
A saját nővérem is benne volt?
Aztán Leticia közelebb jött. A lepedő alá csúsztatta a kezét, megfogta a bal kezemet, és húzni kezdte a jegygyűrűmet.
Addig csavarta, amíg kiszabadult.
„Erre már nincs szükséged, Arthur” – suttogta.
És ahogy távozott, hallottam, ahogy Octavio mond valamit, ami a félelmemet tiszta rettegéssé változtatta:
„Ezúttal ügyelj rá, hogy ne úgy alakuljon, mint a másikkal.”
Volt egy másik férfi is.
És ahogyan mondták, megértettem, hogy a feltételezett halálom nem az első kísérletük volt.
Még mielőtt Walter visszatérhetett volna a holttestek hűtőkamrájába, a folyosó túloldaláról hirtelen felhangzott Connie éles, fuldokló sikolya, amit tompa puffanás és egy nehéz tárgy feldöntésének hangja követett.
– Ha hozzá mernek nyérni a testéhez, mindannyiukat feljelentem! – zihálta a nőügyelet ajtaja előtt a nővérem, miközben hallatszott, ahogy a biztonságiak megpróbálják eltávolítani.
Walter megfeszült, a szeme tágra nyílt a félelemtől, és gyorsan a szája elé emelte a mutatóujját, mielőtt nesztelen léptekkel az ajtóhoz osonva résnyire nyitotta volna. A résen át láttam, amint Octavio éles, fenyegető mozdulattal megragadja Connie karját, és közvetlenül az arcába sziszegi:
– Elég volt a hisztiből, Connie! Megkaptad a hallgatásod árát a számládra, most pedig takarodj innen, hacsak nem akarsz te is a fivéred sorsára jutni!
A vér meghűlt az ereimben. Connie? A saját húgom benne volt a gyilkosságomban? Az a nő, akivel egész életünkben óvtuk egymást, pénzért árult el? Walter hirtelen becsapta az ajtót, az arca sápadt volt, mint a halotti lepel.
– El kell innen tűnnünk, de azonnal – súgta rekedten, miközben a kezébe vett egy rozsdás feszítővasat. – Három perc múlva megérkezik a krematórium személyzete. Ha meglátják, hogy élsz, engem is eltesznek láb alól, téged pedig azonnal betolnak a kemencébe.
Még fel sem tudtam fogni a Connie-ról szóló sokkot, amikor Walter határozott mozdulattal lerántotta rólam a lepedőt, és talpra rángatott. A tagjaim elgémberedtek, a gyomrom görcsbe rándult a bénító méreg maradványaitól, de az életösztön átvette az irányítást. Megragadtam a halottasház hátsó, vasrácsos szervizajtajának a kilincsét, amelyet Walter épp akkor nyitott ki egy rozsdás kulccsal. A hűvös, hajnali sivatagi levegő megcsapta az arcomat, ám mielőtt kiléptünk volna a sikátorba, egy ismerős hang fagyasztott meg minket a helyünkön.
– Arthur?
Megdermedtem. A hang nem Leticiáé volt, és nem is Octavióé. A parkoló felől, a hűtőkamra rakodórámpájának árnyékából lépett elő a tizenkilenc éves lányom, Valerie. A szeme vörös volt a sírástól, az esküvői ruhája még rajta volt, de a kezében nem virágcsokor, hanem egy diktafon volt, amelynek a kis piros jelzőfénye sötéten villogott a sötétben.
– Apu? – suttogta elcsukló hangon, miközben közelebb lépett, és a tekintetében a rettegés és a megkönnyebbülés valószínűtlen keveréke bujkált. – Tudtam. Végig tudtam, hogy hazudnak. De amit ezen a szalagon hallottam… azt soha az életben nem fogod elhinni.
Valerie felém nyújtotta a kezét, hogy megérintsen, ám a sikátor torkolatában hirtelen felbőgött egy autó motorja, és a fényszórók vakító, vakító fehér fénye telibe trafált minket. Leticia fekete terepjárója keresztbe fordult a kijáratnál, elvágva a menekülés útját. A vezetőülés ajtajának csapódása hallatszott, majd Leticia fagyos, gúnyos hangja zengett a hajnali csendben:
– Milyen kényelmes. A család hamarosan újra együtt lesz… Csak kár, hogy apunak már nem lesz ideje búcsút venni a lányától.
– Milyen kényelmes. A család hamarosan újra együtt lesz… Csak kár, hogy apunak már nem lesz ideje búcsút venni a lányától.
Leticia gúnyos mosolya éles kontrasztban állt a sötét sivatagi hajnal komorságával. Octavio lépett elő a terepjáró utasoldaláról, egy nehéz fémkulcsot lóbálva a kezében, miközben Walter – látva a reménytelen túlerőt – önkéntelenül is hátrálni kezdett a halottasház sötét bejárata felé.
– Ne mozdulj, őreg! – sziszegte Octavio, de Valerie nem ijedt meg. A lányom egy hirtelen, határozott mozdulattal elém lépett, eltakarva engem a fényszórók vakító sugarától, és a kezében lévő diktafont Leticia felé emelte.
– Nem mész sehová, Leticia! – csattant fel Valerie hangja, amelyben nem a rémület, hanem a hűvös, megmásíthatatlan elszántság beszélt. – Minden szót felvettem. Azt is, amit a nagynénémmel, Connie-val beszéltél a folyosón, és azt is, hogyan fizettétek le, hogy elhitesse mindenkivel: én akartam eltenni aput láb alól a részvényekért cserébe. Connie csak azért játszotta a hisztit, hogy terelje a gyanút, de miután megláttam, mit csináltatok a poharával az esküvőn, beszéltem a valódi szövetségesetekkel… vagyis azzal, akit átvertetek a pénzzel.
Leticia arca egy pillanatra megdermedt. A magabiztossága megrepedt, a szeme pedig hitetlenkedve villant fel.
– Te… te kis liba… – suttogta a feleségem, miközben Octavio felé kapta a fejét. – Mondtam, hogy ellenőrizni kellett volna a táskáját!
De mielőtt Octavio közbeléphetett volna, a mögöttünk lévő sötétből egy rekedt, mégis határozott hang hallatszott:
– Késő, Leticia. A játék véget ért.
A hűtőkamra szolgálati ajtaján lépett ki Connie – a nővérem. Az arca sápadt volt, a szeme vörös a könnytől, de a tartása egyenes. Nem volt rajta a hisztéria, amit korábban a folyosón láttam; a kezében egy hivatalos papírmásolatot és egy rendőrségi diktafont szorongatott.
– Connie?! – hördült fel Octavio, miközben a fegyverként lóbált fémkulcs kiesett a kezéből. – Te elárultál minket?
– Nem én árultam el titeket, Octavio, hanem ti árultátok el a családot – felelte a nővérem, és a tekintete egyenesen rám szegeződött, miközben a könnyei végigfolytak az arcán. – Arthur… bocsáss meg. Amikor aláíratták velem a papírokat az új cégtulajdonról, azt hittem, csak egy üzleti átverés. De amikor megláttam, mit tettek a hat évvel ezelőtti halott feleségeddel… akit ugyanezzel a módszerrel, egy „váratlan hirtelen szívrohammal” tüntettek el, hogy rátegyék a kezüket a vagyonára… tudtam, hogy nekem is ez lett volna a sorsom, ha hallgatok. Leticia nem özvegy volt, amikor megismerted, Arthur. Ő egy sorozatgyilkos, aki a vagyonos férfiakra utazik. Octavio pedig a bűntársa, aki a hamis halotti bizonyítványokat intézi.
A világ megállt körülöttem. A hat évvel ezelőtti emlékek, a feleségem hirtelen halála, a magányom, a feltételezett boldogság Leticiával – minden egyetlen borzalmas, tökéletesen megtervezett kirakóssá állt össze. A pohárköszöntő, a bénító méreg, a halottasház hidege… mindez egy gépezet része volt, ami pontosan ekkor akart végleg bezárulni.
Leticia hirtelen a zsebébe nyúlt, és egy hideg, acélcsövű fissz-pisztolyt rántott elő, miközben az arca eltorzult a dühdttől.
– Ha én nem kapom meg a részvényeket és a Phoenix melletti földeket, senki sem fogja! – sikoltotta, és a csövet egyenesen Valerie felé fordította. – Egyikőtök sem sétál ki innen élve!
A vér a fejembe szállt. Az apai ösztön átírt minden fizikai korlátot, amit a méreg maradványai a testemben hagytak. Mielőtt Leticia húzhatta volna a ravaszt, egyetlen hatalmas, vad lökéssel kitörtem Walter mögül, és teljes testtel nekirohantam Octaviónak, aki a földre terült velem együtt. A fegyver eldördült, de a lövés a sivatagi égbolt felé csapódott, darabokra törve a hajnali csendet.
A dulakodás rövid volt, de kíméletlen. Walter a segítségemre sietett, és mire a sivatagi útkanyarulatból felhangzott a közeledő rendőrautók szirénájának üvöltése, Leticia és Octavio már tehetetlenül feküdtek a poros aszfalton, bilincsben.
A hajnal első aranyló sugara áttörte a sötétséget a Phoenix környéki sivatag felett, amikor Valerie szorosan átölelt, a feje a vállamon nyugodott, és a könnyei átáztatták az ingemet. Ott álltam a hűtőkamra rideg vasajtaja előtt, a jegygyűrűm nélkül, amelyet Leticia még a kezemen hagyott volna a hamvasztásig, de mégis élve, a lányommal és a nővéremmel együtt. A csend, ami ezután következett, nem a halál csendje volt, hanem a felszabadulásé; de ahogy a rendőrök elvezették a nőt, akit szerettemnek hittem, megértettem, hogy a legnagyobb seb, amit ezen az esküvőn kaptam, nem a testemen maradt, hanem a szívem mélyén, amelyet soha többé nem lehet teljesen begyógyítani.
