1. RÉSZ
A betegemet vettem feleségül, tudván, hogy már csak három napja van hátra. A temetése után a testvére odalépett hozzám egy dobozzal, és így szólt: „Megkért, hogy ezt csak akkor adjam oda neked, amikor már elment.”
Gavinnek hívnak. Harmincéves vagyok, és az orvosi hivatás volt minden álma.
A szüleim nem tudtak sokat segíteni a tandíjon, így az orvosi egyetem alatt egész héten tanultam, és hétvégén dolgoztam, hogy fizetni tudjam a számláimat.
Aztán megismertem Brielle-t.
Tizennyolc éves volt, gyönyörű, és valahogy az osztály legviccesebb embere.
Még miután a kezelések teljesen kimerítették, akkor is viccelődött a nővérekkel, cikizett a komoly arcom miatt, és mindig volt valami nevetséges története a tarsolyában, amikor beléptem a szobájába.
– Doktor Gavin, ugye tudja, hogy a mosolygás ingyen van?
Ilyenkor csak forgattam a szemem.
Ő meg nevetett.
Aztán megtudtuk, hogy a gyógyszerek már nem hatnak.
Az orvosok már semmit sem tehettek, és Brielle-nek nagyon kevés ideje maradt hátra.
Később rám nézett, és azt mondta:
– Van még egy utolsó kívánságom.
– Mi az?
– Hozzám akarsz jönni feleségül?
Azt hittem, csak viccel.
Halványan elmosolyodott.
– Ugyan már. Nem akarok úgy megérkezni a mennyországba, mint egy eladatlan asszony.
Másnap a lehető legkisebb esküvőt tartottuk ott helyben, a kórházban.
Sztetoszkóp helyett nyakkendőt viseltem.
Egy nővér tiszta fáslislígekből font össze két egyszerű gyűrűt.
Brielle puha, fehér sálat viselt a kopasz fején, mint egy fátylat.
A testvére virágot hozott.
Brielle végigmosolyogta az egész ceremóniát.
Két nappal később elment.
A temetés után az autóm mellett álltam, még mindig nem tudván elhinni, hogy mindez megtörtént.
Ekkor Brielle testvére sietett felém egy kis dobozzal a kezében.
– Megkért, hogy ezt csak akkor adjam oda neked, amikor már elment.
Elvettem tőle.
A nevem állt a fedélen Brielle kézírásával.
Amikor kinyitottam a dobozt, az első dolog, amit megláttam, elfeledtette velem, hogy hogyan kell lélegezni.
A doboz legalján egy csomó régi fénykép feküdt, valamint egy vastag, nátronpapírból készült boríték, amelyet viaszpecsét zárt le a mi inícianinkkal – azokkal, amiket viccből karcoltunk bele a kórházi éjjeliszekrénybe a halála előtti napon. De nem a pecsét miatt fagyott meg bennem a vér. A legfelső fotón a kórházi szoba látszott, ahol összeházasodtunk, ám én nem szerepeltem rajta. Az ágyon a mosolygó Brielle ült, és egy kifogástalan, drága öltönyöt viselő férfi átkarolta a vállát, akinek az arcát soha korábban nem láttam, jóllehet tisztán kivehettem az aranygyűrűjét a gyűrűsujján.
– Mi ez? – a hangom idegenként, rekedten hasított bele a temetői parkoló csendjébe.
Brielle testvére, Lili leeresztette a tekintetét, és görcsösen belemarkolt a táskája pántjába. A kezei annyira remegtek, hogy a fémes karkötő csatja hangosan koccant a körméhez.
– Ő kért, hogy add át neked a dobozt, Gavin, de nem kért semmilyen magyarázatot – mondta halkan Lili, miközben egy lépést hátrált az autója felé. – Sajnálom. Én csak betartom a haldokló testvéremnek tett ígéretemet.
– Megért annyit, hogy valaki a szerelmemmel játszadozzon egy piszkos játszma kedvéért?! – utána vetettem magam, de a ezüstszínű szedán ajtaja tompa puffanással becsapódott.
A motor felbőgött, és az autó elindult, felkavarva a nedves őszi leveleket. Egyedül maradtam a hideg esőben, miközben elzsibbadt ujjaimmal szorítottam a kartondobozt, amely most nehezebbnek tűnt, mint az egész hátralévő világom.
Amikor visszatértem az üres lakásomba, a konyhaasztalra dobozoltam a dobozt, és letéptem a viaszpecsétet a borítékról. Belül egy negyedbe hajtott papírlap lapult, amelyet Brielle ismerős, de már remegő kézírása borított, valamint egy ismert fővárosi klinika pecsétjével ellátott jogi dokumentum.
„Drágám, a legmakacsabb orvos a földön – olvasta sorról sorra a levelet. – Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudom neked szemtől szemben elmondani az igazat. Bocsáss meg ezért a három napos tévedésért. A házasságunk nem a véletlen műve volt, de nem is az volt, aminek hitted. A fényképen szereplő férfi Viktor Arszenyev, egy gyógyszeripari konszern tulajdonosa, amely a kutatásaimat szponzorálta. Három évvel ezelőtt össze akartunk házasodni, de amikor a betegség visszatért, eltűnt, mert megijedt a kezelési költségektől és a nyilvánosságtól. Halála előtt azonban visszatért azzal a feltétellel: hajlandó volt kifizetni a kórterem számláit és a kísérleti gyógyszereket, de követelte, hogy írjam alá a papírokat az örökségről és a nagyapámtól örökölt klinika vagyoni jogairól való lemondásról. Én visszautasítottam. Ekkor Viktor azzal fenyegetőzött, hogy leállítja annak a kórhánynak a finanszírozását, ahol te dolgozol, és eléri, hogy soha ne kapd meg a sebészi engedélyt. Három napom maradt, Gavin. Tudtam, hogy a törvény értelmében az özvegynek elsőbbségi joga van az orvosi szabadalmak és eszközök felett, amelyeket Arszenyev megpróbált elvenni tőlem. A fiktív házasságunk örökre megfosztotta ettől a lehetőségtől. Felhasználtalak, hogy megvédjem a jövődet és elpusztítsam a szörnyeteget, de valóban beléd szerettem. A dobozban ott vannak a széf kulcsai, ahol a pénzügyi csalásainak a bizonyítékai rejtőznek. Most Arszenyev teérted jön.”
Elkaptam a tekintetem a papírról, és éreztem, hogy jéghideg hullám fut végig a hátamon. Ugyanebben a pillanatban csendes, finom kopogás hallatszott az előszoba ajtajától. Három rövid ütés. Olyan ismerős, mintha valaki az orvosi szoba üvegén kopogtatott volna.
A szívem kihagyott egy ütemet. Lassan felálltam az asztaltól, és célpontnak éreztem magam egy lőtéren. Lábujjhegyen az bejárati ajtóhoz osonva belenéztem a kukucskálóba.
A lépcsőház félhomályában egy elegáns kabátot viselő férfi állt felhajtott gallérral. Az arca ismerősnek tűnt, de a hátborzongató hideg nem a tekintetéből áradt, hanem az ujján lévő aranygyűrűből, amelyet az imént láttam a fényképen.
Az ajtókilincs lassan, hangtalanul lefelé mozdult, és a nehéz fémajtó nyílni kezdett belülről, jóllehet pontosan emlékeztem, hogy kétszer is bezártam kulcsra.
A nehéz fémajtó lassan kinyílt, de nem Arszenyev lépett be a lakásba, hanem Lili, Brielle testvére. Sápadt volt, az arca csupa könny, és a kezében nem fegyvert, hanem egy kis memóriakártyát tartott.
– Ne mozdulj, Gavin! – súgta rekedten, miközben berohant, és azonnal bezárta mögötte az ajtót, ráfordítva a kulcsot. – Viktor a lépcsőházban van. Az emberei átkutatták a lakásomat. Azért jöttem ide, hogy véget vessek ennek.
– Mi a fenét jelent ez az egész, Lili? – ragadtam meg a karját. – Az a levél… a pasas a fényképen…
– Az a levél nem Brielleé volt – mondta Lili, miközben a könnyei patakokban folytak az arcán. – Hát nem veszed észre? Brielle soha nem írt volna ilyen stílusban. A levelet én írtam. Az egész tervet én találtam ki, még a kórházi esküvőt is én szerveztem meg a háttérben.
Megdermedtem. A szoba forgott velem.
– De miért? Miért tetted ezt velem?
– Mert Brielle nem haldoklott, Gavin – zokogott Lili. – Illetve… de igen, de nem úgy, ahogy te hitted. Három évvel ezelőtt Viktor Arszenyev el akarta rabolni Brielle összes szabadalmát. Amikor a húgom rájött, hogy Viktor meg akarja mérgezni a saját gyógyszereivel, hogy eltitkolja a laboratóriumi hibákat, Viktor megfenyegette, hogy elpusztítja a családunkat. Brielle elmenekült, de a betegsége utolérte. Amikor bekerült a kórházba, és te beleszerettél… tudtam, hogy te vagy azetlen ember, akiben megbízhatunk. Brielle nem azért akart feleségül menni hozzád a halála előtt, hogy kijátssza Viktort. Hanem azért, mert csak egy törvényes házastársnak voltjoga átvenni a titkos szerver adatait anélkül, hogy Arszenyev ügyvédei megállíthatnák. Brielle nem halt meg két nappal az esküvő után, Gavin.
A szavak megálltak a levegőben. Úgy éreztem, mintha arcon csaptak volna.
– Hogyhogy… nem halt meg? – suttogtam, a torkomban dobogó szívvel.
– A temetés… az egy hamisítvány volt – vágott közbe Lili. – Egy üres koporsó. Brielle éjszaka elmenekült az országból egy biztonságos helyre, de mielőtt elment, arra kért, hogy add meg neki ezt a esélyt. A dobozban lévő kulcsok nem a széfhez vezetnek, hanem ahhoz a szerverhez, ahová Brielle feltöltötte Arszenyev összes bűnjelét. Viktor azért jött ide, mert azt hiszi, nálad van a kártya, és ha nem kapja meg, mindketten meghalunk.
Ekkor dörömbölés rázta meg a bejárati ajtót. Viktor Arszenyev hangja szűrődött be a fémlemez mögül, hidegen és fenyegetően:
– Gavin doktor! Tudom, hogy benn van. Nyissa ki az ajtót, és adja át a kártyát, különben a kórházban, ahol dolgozik, holnapra egyetlen ép tégla sem marad.
Az agyamban ezer gondolat cikázott. A karrierem, a jövőm, a biztonságom – minden, amiért éhezve küzdtem az egyetemi évek alatt, most egyetlen mozdulaton múlt. De miközben a bejárati ajtót verték, hirtelen eszembe jutott Brielle mosolya a kórteremben. Az a tisztaság és derű, amivel még a legsötétebb órákban is képes volt felemelni a lelkemet. Ő nem manipulált engem; védelmet kért, mert hitt bennem.
Nem futottam el az ablakhoz. Nem hívtam a rendőrséget, mert tudtam, hogy Arszenyev emberei mindenhol ott vannak. Ehelyett odaléptem a konyhaasztalhoz, kivettem a zsebemből a kis memóriakártyát, amit Lili adott át, és bedugtam a laptopomba. Egyetlen gombnyomással elküldtem a fájlok másolatát az ország összes független hírportáljának és az egészségügyi minisztérium antikorrupciós osztályának.
A dörömbölés megszűnt. A folyosón mély csend lett.
Egy pillanattal később a telefonunk egyszerre csörrent meg a zsebünkben. Tíz különböző hírütemezés villant fel a képernyőn, élő adásban közvetítve Arszenyev letartóztatását a kórház parkolójában.
Lili megkönnyebbülten dőlt neki a falnak, de én csak az ablakhoz mentem, kinézve a zuhogó esőbe. Tudtam, hogy Brielle valahol ott van a nagyvilágban, talán éppen most nézi ugyanezt az eget, és bár a történetünk egyetlen nagy hazugsággal indult, a szerelem, amit a kórházi ágy mellett egymásnak ígértünk, az utolsó cseppig igaz maradt.
