Átnéztem a üvegen a feleségem zúzódásoktól duzzadt arcára, és így válaszoltam: „Jó. Az én hatásköröm messze túlmutat ezen a megyén.”
Alexander Sinclairnek hívnak.
Hét hónapja voltam távol egy titkos hadsereg-küldetésen, és minden egyes napot számoltam, amíg hazatérhetek Rosalie-hoz. Úgy képzeltem el, hogy a bejárati verandán vár majd, és úgy tesz, mintha nem töltött volna órákat azzal, hogy a felhajtót bámulja, vajon visszatérek-e.
Ehelyett tizenegy órával azelőtt csörrent meg a telefonom, hogy a gépem letette volna a kerekét a Fort Benningnél.
A vonal túlsó végén lévő ápoló csak annyit mondott:
– A feleséged az intenzív osztályon van. Azonnal ide kell jönnie.
Amikor megérkeztem a Fairview Regionális Kórházba, a sivatagi por még ott borította a bakancsomat.
Dr. Samuel Higgins várt a lezárt részleg előtt.
– A feleséged életben van – mondta óvatosan.
– Mi történt vele?
– Huszonhét törése van. Öt bordatörés, törések mindkét csuklóján, egy törött bal combcsont, valamint többszörös törés az arcán és a koponyáján. Emellett belső vérzése és súlyos fejsérülése is van.
A körülöttem lévő világ mintha összement volna, amíg semmi más nem számított.
– Hányan támadták meg?
– A sérüléseinek mintázata egynél több támadóra utal. Úgy tűnik, valaki lefantozta, míg egy másik személy okozta a károk nagy részét.
– Milyen fegyvert használtak?
– Valami nehezet, valószínűleg fémet. Lehetett kandallószerszám vagy ácskalapács is.
Akkor megláttam Rosalie-t.
Az arca annyira fel volt dagadva, hogy alig ismertem fel. A sötét hajának egy részét leborotválták, mindkét csuklóját sínbe tették, a sérült lábát pedig húzatásban függesztették fel.
Láttam már katonákat, akiket összetört járművekből húztak ki pusztító támadások után.
Semmi sem készített fel arra, hogy a saját feleségemet lássam ebben az állapotban.
Finoman ráhelyeztem a kezem a sértetlen vállára.
– Rosalie – suttogtam. – Én vagyok az, Alexander. Itthon vagyok.
Csak a lélegeztetőgép válaszolt nekem.
Megfordultam, és végignéztem a folyosón.
Catherine Miller, Rosalie édesanyja, a zord fluoreszkáló fények alatt ült tengerészkék kosztümben, a nyakán gyöngysor csillogott. A közelben állt Rosalie mind a hat nővére: Amanda, Charlotte, Jessica, Natalie, Melissa és Hannah.
A Miller család birtokolta a Miller Aerospace-t, egy jelentős védelmi beszállítót, amelynek politikai kapcsolatai egész Georgián átnyúltak.
Mégsem látszott ezen nők egyikén sem, hogy túlságosan megrendültek volna.
Amanda a telefonját pörgette. Jessica halkan nevetett valamin, amit Melissa mondott. Catherine az órájára pillantott, mintha máshol is dolga lenne.
Thomas Ward nyomozó állt mellettük.
Egyenesen odamentem hozzá.
– Mi történt a házamban?
– Úgy véljük, betörés volt – válaszolta. – A felesége valószínűleg meglepte a betolakodókat.
– Mit loptak el?
– Elektronikát és egyéb értéktárgyakat. Valószínűleg némi készpénzt.
– Hogy jutottak be?
– A hátsó konyhaajtón keresztül.
– Be volt törve az ajtó?
Habozott, majd gyorsan Catherine irányába pillantott.
– Ezt még vizsgáljuk.
Csomó szorult a gyomromba.
– Mióta van itt a családja?
Ward lehalkította a hangját. – Még a mentő megérkezése előtt itt voltak.
Meredten néztem rá.
– Hogy a csudába tudhatták volna?
– Őszintén szólva nem tudom.
Kicsit közelebb lépett hozzám.
– Százados úr, meg kell értenie valamit. A Miller családnak hatalmas befolyása van errefelé. Kapcsolataik vannak a rendőrség vezetésében, az ügyészségen és a kórház adminisztrációjában. Catherine gyakorlatilag kifizeti a fél megyét.
– És?
Rosalie kórterme felé pillantott.
– Nem sok mindent tehetünk.
Újra átnéztem az ablakon, a Rosalie halántéka melletti keskeny sebre összpontosítva.
Ez nem véletlen támadás volt.
Valaki precízen hajtotta végre.
Valaki ezt akarta.
Catherine odalépett hozzám.
– Alexander – mondta összeszedett hangon –, Rosalie ápolását ezentúl a család intézi.
– Ő a feleségem.
– És te szinte sosem vagy a közelben.
Amanda előrelépett. – Hét hónapja el vagy tűnve.
– Szolgálatban voltam.
Catherine arca megkeményedett. – Rosalie-nak szüksége volt a családjára.
– Éveket töltött azzal, hogy megpróbáljon elszakadni ettől a családtól.
Csend borult a folyosóra.
A figyelmemet Hannah felé fordítottam.
Ő volt az egyetlen a nővérek közül, aki nem volt hajlandó a szemembe nézni.
Végig a padlót bámulta.
Remegtek a kezei.
Odamentem hozzá.
– Hannah, mondd el, mi történt a házamban.
Catherine azonnal közénk lépett.
– Nem fogod kihallgatni a lányomat.
Megrendíthetetlenül néztem a szemébe.
– Rosalie a te lányod is.
Catherine arca jéghideg lett.
– Nagyon régen megszűnt a lányom lenni.
Hát ez az.
Nem volt közvetlen beismerése a bűnösségnek.
De veszélyesen közel állt hozzá.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Ha Rosalie ezt nem éli túl, nem lesz az országban olyan vállalat, politikai adományozó, bíróság vagy biztonsági ellenőrzőpont, amely képes lenne megvédeni az ezért felelősöket.
Catherine egy rövid, minden valódi vidámságot nélkülöző nevetést hallatott.
– Alexander, te csak egy katona vagy.
Átnéztem az üvegen a feleségemre.
– Nem.
Aztán visszafordultam, és Catherine szemébe néztem.
– Én vagyok az a férj, akiről egyikőtök sem gondolta volna, hogy valaha hazatér.
Azt hitték, a pénzük és a befolyásuk már eltemette az igazságot.
De két súlyos hibát vétettek.
Rosalie még életben volt.
És ők megadták nekem a esélyt a hazatérésre.
– Higgins doktor! – szólalt meg a hátam mögött egy éles, remegő hang, mely tele volt alig leplezett pánikkal.
Hirtelen megfordultam. Hannah, Rosalie legkisebb húga állt tőlünk néhány lépésre, ujjai görcsösen rászorultak a méregdrága táskája pántjára. Tekintete idegesen ugrált a kórházi folyosón, kerülve, hogy találkozzon az anyja pillantásával. Catherine arca egyetlen pillanat alatt átalakult: vonásai kővé dermedtek, a szemében pedig olyan hideg, figyelmeztető acél csillant meg, hogy még a tapasztalt orvos is visszalépett egy lépést.
– Hannah csak nincs jól, Sinclair százados – ejtette ki a szavakat élére állítva Catherine, és egy lépést tett előre, hogy eltakarja a legkisebb lányát. – Túlterheltség. Családi stressz. Mindannyiunknak nehéz. Gyertek, lányok, itt nincs több keresnivalónk.
– Senki nem mozdul – mondtam halkan, de olyan tisztán és ellentmondást nem tűrően, hogy mind a hat nővér lépte egy csapásra megtorpant. A hangomban azoknak a titkos hadműveleteknek az acélos keménysége csengett, amelyekről ebben a kórházban senkinek sem volt a legkisebb fogalma sem. – Senki nem megy sehova, amíg meg nem tudom, miért hever a házam gardróbjának padlóján egy idegen, „M. A.” monogrammal gravírozott, méregdrága mandzsettagomb, és miért nem a régi dollárok hiányoznak a széfből, hanem a cég tulajdonjogainak átruházásáról szóló iratok.
Catherine meglódult magabiztossága egy pillanatra megbicsaklott. Egyetlen töredékmásodpercre széthasadt a megye tévedhetetlen úrnőjének maszkja. Abban a pillanatban még Ward nyomozó is idegesen nyelt egyet, és elfordította a fejét az ablak felé.
– Te lázálmodsz, Alexander – vetette oda Amanda kihívóan, de a hangja megbízhatatlanul megbicsaklott. – Egy eltávozáson lévő katona hatásköre nem terjed ki a polgári találgatásokra. Kihívjuk a rendőrséget… Vagyis, Ward nyomozó már úgyis itt van!
– Ward nyomozó itt van – vágtam közbe, lassan csökkentve a köztünk lévő távolságot. Éreztem, ahogy odabent felforr az a kegyetlen düh, amelyet évekig tanultam elfojtani. Egyenesen a kettőnk közé szorult rendőrre néztem. – Thomas, emlékeztess csak, mennyibe is került a megyei út harmadik szakaszának felújítása, amelyet a részlegetek a múlt negyedévben kapott „névtelen adományként” a Miller Aerospace alapítványától? Félmillióba? Vagy egy egész millióba?
Ward elfehéredött. Kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de a szó bennszakadt. Ebben a pillanatban a intenzív részlegről sietősen kilépett Dr. Higgins, miközben lerántotta arcáról az orvosi maszkot. Az arca sápadt volt, a kezei láthatóan remegtek.
– Sinclair százados! – fordult közvetlenül hozzám, teljesen figyelmen kívül hagyva Catherine-t, aki már nyújtotta felé a bankjegyekkel kitömött borítékot. – Most néztem át a megismételt CT- és toxikológiai eredményeket. Négy szem közt kell beszélnünk. Jobb lenne a dolgozószobámban.
– Mondja csak itt, doktor – követeltem, le sem véve a szemem a Miller családról. – Van mit hallgatniuk.
– Rendben – sóhajtott fel nehezen Higgins. – A felesége sérülései nem felelnek meg egy véletlenszerű betörés mintázatának. Mi több… a vérében egy ritka orvosi készítményt találtunk. Egy hosszan tartó izomrelaxánst, amely megbénítja az izmokat, de a fájdalomérzetet teljesen érintetlenül hagyja. Valaki azt akarta, hogy mindent érezzen, de még egy ujját se tudja megmozdítani, hogy védekezzen. És ami a legfontosabb… a köpenye zsebében az ápolók találtak még valamit.
Higgins egy kicsi, műanyag bűnjelet tartalmazó tasakot nyújtott felém. Odabent egy alvadt vérrel beszennyezett, antik arany mandzsettagomb feküdt, ugyanazzal a gravírozott „M. A.” monogrammal.
A folyosóra abszolút, fojtogató csönd telepedött. Úgy tűnt, még a kórházi szellőző zúgása is elhalt.
Lassan a szemmagasságomhoz emeltem a tasakot, és az idősebb nővérekre néztem. Amanda, Charlotte, Jessica, Natalie és Melissa arca pillanatok alatt veszítette el minden színét, és a dermedt rettegés maszkjává torzult. De a tekintetem nem rajtuk állapodott meg.
Hannah-ra néztem. A lány halkan lecsúszott a kórház falán, remegő tenyérrel takarta el az arcát, és a mellkasából egy fullasztó, kétségbeesett zokogás szakadt ki.
– Nem én voltam… – suttogta hisztérikusan, a könnyeitől fuldokolva. – Nem én ütöttem őt a kalapáccsal… Anya és Amanda volt az! Ők kényszerítettek, hogy fogjam a lábát, mert meglátta a dokumentumokat az állami megrendelésekkel való csalásokról, és mindent át akart adni neked a visszatérésed napján!
– Hallgass el! – visította Catherine, és olyan ragadozó dühvel támadt a saját lányára, hogy alig tudtam elkapni a csuklóját egy acélos fogással.
Ugyanebben a pillanatban a folyosó kanyarulatából nehéz katonai bakancsok ütemes kopogása visszhangzott. Négy felfegyverzett, az amerikai hadsereg katonai rendészeti egyenruháját és a specialis alakulatok jelzéseit viselő katona közeledett felénk gyors léptekkel. Parancsnokuk, Brooks őrnagy határozott tisztelgéssel köszöntött, teljesen figyelmen kívül hagyva a sokktól megbénult helyi rendőröket.
– Sinclair százados, a körzeti parancsnok utasítását végrehajtottuk – jelentette hangosan az őrnagy, úgy, hogy az egész emelet tisztán hallhatta. – A kórház teljes védelmi zónáját a szövetségi erők vonták ellenőrzés alá. A Miller Aerospace cég összes bankszámláját és a polgári személyzet magánszámláit a katonai bíróság elfogatóparancsa alapján nemzetbiztonsági fenyegetés és hazaárulás gyanúja miatt zároltuk. Mi a következő utasítása?
Ökölbe szorítottam a kezemet a véres mandzsettagombot rejtő tasak körül, közelebb léptem a halálsápadt Catherine-hez, és halkan, egyenesen a fülébe súgtam a végső csapást:
– És most, drága anyósom, beszéljünk arról, miért szivárogtak ki a Pentagon új drónjainak titkos tervrajzai a cége számláin keresztül külföldre, miközben a feleségem itt feküdt törött csontokkal. És higgye el… a katonai börtönökben a családja ügyvédjeinek semmi hatalma nincs.
– És most, drága anyósom, beszéljünk arról, miért szivárogtak ki a Pentagon új drónjainak titkos tervrajzai a cége számláin keresztül külföldre, miközben a feleségem itt feküdt törött csontokkal. És higgye el… a katonai börtönökben a családja ügyvédjeinek semmi hatalma nincs.
Catherine válla megrezzent, de nem a félelemtől. A szája sarka hirtelen egy hideg, gúnyos mosolyra húzódott, ami olyan idegen volt a sarokba szorított, rettegő asszony képétől, hogy azonnal megállított. Brooks őrnagy a fegyelmezett tartásában még egy lépéssel közelebb lépett, de én már éreztem: valami nem stimmel. A sakkjátszma, amit játszottunk, nem az övék volt.
– Katonai börtönök, százados? – Catherine hangja hirtelen visszanyerte azt a fensőbbséges, metsző magabiztosságot, ami miatt a várost a markában tartotta. – Azt hiszi, hogy egyetlen lepecsételt dossziéval és négy felfegyverzett fiúval átírhatja a birodalom szabályait? A tervrajzok, amiket emleget, már rég átlépték az óceánt. És nem én küldtem el őket.
A hátam mögül, a kórterem felől egy halk, de határozott kattanás hallatszott.
Megfordultam. Az üvegajtó nyitva állt. Rosalie ült az ágyon. A húzatásban lévő lába, a sínbe tett csuklói, a kék-lila foltok az arcán – mindez ott volt, de a tekintete… a tekintetében nem a kínoktól megtört asszony üres bámulata ült, hanem az a hideg, könyörtelen acél, amit eddig csak a tükörben mertem magamon keresni. A lélegeztetőgép csövei nem a torkához futottak; ügyesen elrejtett műanyag vezetékek voltak, amelyek egy csepegtetőhöz kapcsolódtak. Egyetlen mozdulattal letépte magáról a papírvékony kórházi köpenyt, alatta pedig egy tökéletesen szabott, sötét öltöny viseltetett.
– Szia, Alexander – mondta Rosalie. A hangja nem volt rekedtes. Tiszta volt, mély és metsző, mint egy téli reggel.
A folyosón a hat nővér – Amanda, Charlotte, Jessica, Natalie, Melissa, Hannah – egyszerre hagyta abba a sírást. Nem volt szükségük több színlelésre. Hannah sem remegett már; letörölte a hamis könnyeket az arcáról, és egyenesen, hideg méltósággal állt fel a fal mellől.
– Mi… mi a fene ez? – lépett hátra Brooks őrnagy, a keze instinctive a fegyveréhez kapott, de Ward nyomozó – aki eddig a falhoz lapult – hirtelen előhúzott egy kitűzőt a kabátja alól, és a levegőbe emelte. Nem helyi körzeti jelvény volt, hanem a Védelmi Minisztérium Különleges Nyomozó Irodájának aranyplakettje.
– Köszönöm a közreműködést, százados – mondta Ward, és a hangja hirtelen teljesen megváltozott: eltűnt belőle a szolgai alázat, helyét egy hűvös, hivatalos hivatali tónus vette át. – Ön volt az utolsó bizonytansági tényező a rendszerben. Hét hónapja vártunk arra, hogy a hálózata aktiválódjon.
A világ egyetlen pillanat alatt kifordult a sarkából. Minden emlékezetes pillanat, az utazások, a titkos küldetések, a Fort Benning felé vezető végtelen út, a Rosalie-val töltött évek képei mint egy rosszul vágott filmkockák peregtek le a fejemben. Nem én mentem haza a feleségemhez. Engem vezettek be egy tökéletesen megrendezett, évtizedes csapdába.
– Te… – bámultam Rosalie-ra, miközben a torkom elszorult. – A sérülések… a vér…
– Smink, Alexander. És egy zseniális plasztikai sebészcsapat, akik épp annyira profik, mint a tiéid a sivatagi bázison – felelte Rosalie anélkül, hogy a szeme rebbent volna. Felállt az ágyról, és határozott léptekkel odasétált az édesanyjához. Catherine gyengéden megigazította a lánya hajtincsét, pontosan úgy, mint egy büszke szülő a diplomaosztón. – A Miller Aerospace sosem gyártott fegyvereket a kormánynak. Ez a cég mindig is a Pentagon legmagasabb szintű belső ellenőrzési tesztlaboratóriuma volt. És neked kellett lenned a legjobb ügynöknek, akit a tűzbe dobnak, hogy lássuk, meddig bírja egy ember, ha a saját családja vágja el a gyökereit.
A folyosó ablakain túl megjelentek a hajnali napfény első sugarai, megvilágítva Fairview békés, csendes háztetőit. A kórterem monitorai monoton, egyenletes ritmusban sípoltak.
Rosalie odalépett hozzám, az arca milliméterekre volt az enyémböl, és a zsebembe csúsztatta azt a bizonyos véres mandzsettagombot.
– Otthon vagy, Alexander – súgta a fülembe halkan. – Mostantól pedig igazi feladataid lesznek.
