Már a saját esküvőjén Mirósa vőlegénye, Stefko annyira mulatott, hogy megfeledkezett fiatal feleségéről. Mirósa akkor egész éjjel nem hunyta le a szemét: csak gondolkodott és mérlegelt. Másnap hajnalban már be is jött a szobájukba az anyósa:
– Kelj fel, menyecske, menjük körbe a gazdaságot.
Így teltek az évek. Mirósa már húsz éve volt meny ebben a házban. Egy napon Stefko azt mondta a feleségének, hogy menjen el a háztól, és egy új asszonyt hozott a házba.
Úgy alakult, hogy Mirósa nagyon korán férjhez ment.
– Jaj, gyermekem, ne hidd, hogy el akarok küldeni otthonról, de nincs mire várni, nem lesz ennél jobb… Most még fiatal vagy és tapasztalatlan, őszinte és kölcsönös szerelemről álmodsz, fehér lovon érkező hercegről, de az életben ilyen nincs, ez csak lányálom. Gondok, hétköznapok… Miféle szerelem, miféle érzelmek? Végül is Stefko nem is olyan rossz ember, férfi a férfi. Hát mit számít, hogy kicsit idősebb udvarló? Nézd csak, milyen háza van, az egész faluban párja sincs… Jó gazdasszony leszel a saját otthonodban, és az már nagy dolog, Mirósa, nagyon nagy dolog, hidd el, tudom, mit beszélek, megéltem már az életem… – győzködte szorgalmasan a nagynéni az unokahúgát.
Mirósa azonban csak hallgatott. Mit is mondhatott volna? Talán valóban nem értett még mindent az életből tizenhat évesen, ezért álmodozott hercegről és kölcsönös szerelemről. Azt is tudta, hogy a nagynénje valóban csak jót akar neki. Mert a nagynénje nagyon jólelkű volt.
Annyi rokona volt Mirósának – anyai és apai ágon is –, de miután az apja meghalt, csak Hanna néni vállalta, hogy magához veszi, pedig neki magának is négy gyermeke volt…
Már a saját esküvőjén Mirósa vőlegénye, Stefko úgy mulatott, hogy teljesen megfeledkezett fiatal feleségéről. Mirósa egész éjjel nem hunyta le a szemét: gondolkodott, mindent alaposan mérlegelt. Másnap hajnalban már be is lépett a szobájukba az anyósa:
– Kelj fel, menyecske, menjük körbe a gazdaságot…
Így teltek az évek…
Bár Mirósa már jó ideje élt menyecskeként ebben a házban, sehogy sem tudott hozzászokni sem a férjéhez, sem annak szüleihez. Mindig zárkózottak, mogorvák, maguknak valók voltak, állandóan elégedetlenek mindennel, bármennyire igyekezett is rendesen vezetni a háztartást. Nem hívtak meg senkit magukhoz, és ők maguk sem jártak sehova.
Kezdetben ez nagyon elszomorította Mirósát. Szerette volna legalább évente egyszer-kétszer meghívni a rokonait – valamilyen ünnepre, karácsonyra vagy húsvétra. És ő is szívesen elment volna hozzájuk, mert hiányoztak neki.
– Miért? Minek az a házról házra járás, mondd csak? – tiltakozott mindig az anyósa a menye kérésére. – Most már mi vagyunk a családod… Sajátunkként fogadtunk be. Nem néztük, hogy árva vagy. Szó nélkül beengedtünk a házunkba – hát élj itt, és ne akard a saját szokásaidat ránk erőltetni… Mondd csak, mi hiányzik neked itt? Úgy élsz, mint az Isten tenyerén.
Nem egyszer, amikor a boltban találkozott Hanna nénivel, Mirósa azzal mentegetőzött, hogy nincs ideje vendégségbe járni vagy magához hívni őt, mert otthon rengeteg a munka és a gond. De a nagynéni mindent jól megértett:
– Tudom én, gyermekem, ki tudja, jól tettem-e akkor, hogy erre a házasságra biztattalak, vagy nagy hibát követtem el… – mondta mindig valami bűntudattal a hangjában.
Az idő gyorsan telt. Mirósa életében semmi jó nem történt: a ház igazi gazdasszonya sosem lett, férje rokonai és maga a férje is idegen emberek maradtak számára.
Nem egyszer megesett, hogy amikor Mirósa Stefko arcára nézett, majdnem sírva fakadt. Tíz év alatt sem találták meg a közös hangot. Előfordult, hogy egész nap egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, hát még jó beszélgetésről vagy támaszról szó sem lehetett.
Hiszen miféle élet ez? Miféle család az ilyen?
Mirósa egyetlen vigasza az volt, hogy hetente egyszer, vasárnaponként felvette a legszebb ruháját, és elment a templomba. Ott legalább embereket látott, néhány szót válthatott valakivel – valami kis öröm az életben…
Szívesen elment volna már valamilyen munkába is. Igaz, végzettsége nem volt, bár az iskolában jól tanult. Hála Istennek, hogy Hanna néni helyet talált számára a házában, de a tanulásról akkor örökre le kellett mondania. Mirósa azonban bárhol vállalt volna munkát: akár takarítónőként, akár mosogatóként…
– Mi jutott megint az eszedbe? Dolgozni akar, hallod! – tette csípőre a kezét mogorván az anyósa. – Tudom én, mi van azokon a munkahelyeken: mulatozás meg mindenféle kószálás… És különben is, nincs neked elég munkád itthon? Hiszen akkora gazdaságunk van! Ha te elmész dolgozni, ki fogja a gazdaságot ellátni? Ki műveli a kerteket? Mi már nem vagyunk fiatalok…
– De minek nekünk ennyi gazdaság és ennyi föld, mama? – próbált ellenkezni Mirósa. – Elég lenne csak annyit tartani, ami magunknak kell, mert reggeltől estig dolgozik az ember, és a sok munka miatt a napvilágot sem látja…
– Ne akard itt a saját rendjeidet bevezetni – vágott azonnal a szavába az anyósa. – Semmivel jöttél ide, hát élj és adj hálát Istennek azért, amid van! Mert nem mindenkinek jutott ilyen szerencse az életben, mint neked…
Az évek pedig csak teltek…
Mirósa már húsz éve volt meny ebben a házban, mégsem volt mit mesélnie az életéről, mert semmi jót nem látott benne. Isten még gyermekkel sem áldotta meg őket Stefkóval. Az após és az anyós is eltávozott már az élők sorából. Most már csak ketten gazdálkodtak a férjével. Pontosabban Stefko volt a gazda is, meg a gazdasszony is a házban.
– Neked itt semmid sincs – ezt ismételgette állandóan a feleségének.
Ebben a „boldog” házasságban Mirósa elsorvadt, megöregedett, árnyékként járt-kelt: sem a reggel nem örvendeztette meg, sem az este. De élt… Élt, ahogy mondani szokás, megszokásból.
Ő is tudta, és a faluban is mindenki tudta, hogy Stefko szereti az italt, de hogy nőzött volna… Nem, abból a férfiból nem volt nagy csábító: egész életében egyetlen meleg szót sem hallott tőle Mirósa, nemhogy egyszer is megdicsérte volna a feleségét.
Egy vasárnap azonban a templomban a nagynénje átölelte, és nyugtalanul megkérdezte:
– Hogy élsz te ott, gyermekem? Igaz, amit az emberek beszélnek a te uradról?
Akkor hallott először a férje kalandjairól – arról, amiről az idegenek már régóta tudtak. Hitte is, nem is a szóbeszédet…
Két hét múlva pedig Stefko azt mondta Mirósának, hogy menjen el a háztól, és egy új asszonyt hozott a házba.
Mindenki tudta, hogy Stefkót a régi feleségéhez már csak a megszokás kötötte. Az új választottjához azonban már a haszon is: a nő Mirósa kortársa volt, és már három gyermeke született különböző férfiaktól. A gyerekekkel együtt még a dédnagyanyja régi kis házában élt.
Erre akadt egy ilyen „irigylésre méltó kérő”, akinek hatalmas gazdasága volt: saját gyermeke nem volt, és már korban is előrehaladott – nem sokáig élhet még. A feleség pedig, ahogy mondani szokás, nem fal – arrébb lehet tolni.
Eleinte ez igazi csapás volt Mirósa számára: az utcára került, fedél nélkül maradt. Hová is mehetett volna?
De a sors maga mutatta meg a kiutat. Nem sokkal később felhívta Hanna néni lánya, aki már régóta Spanyolországban dolgozott, és meghívta Mirósát magához.
Az asszony nem örömében ment idegen földre – inkább a kilátástalanság űzte. Ott sem nyalta a mézet, keményen dolgozott. Néhány év alatt azonban összegyűjtötte egy kétszobás városi lakás árát, és hazatért.
Azóta hét év telt el.
Mirósa egy jó ruhaboltban dolgozik eladóként, sok barátja van. Meghívja a rokonait magához vendégségbe, hiszen most már van saját otthona. Kivirágzott, megfiatalodott. Években már nem fiatal, de mindig ápolt és rendezett.
Talán még talál az életben egy jó embert, aki megszereti ezt a jószívű asszonyt, aki sok mindent megélt. Mirósa azonban most nem gondol erre.
Csak az elvesztegetett fiatal éveket sajnálja.
Ugyanakkor hálát ad Istennek, hogy Stefko akkor elkergette. Mert magától sohasem mert volna elmenni tőle, és bizonyára teljesen tönkretette volna az életét.
Így azonban talán még rá is mosolyog a sors… ✨
