— Úgy döntöttünk, elvesszük tőled a hétvégi ház kulcsait — Tamara néni még a vastag szőrmekabátját sem vette le. Egyszerűen lerakott az üveg dohányzóasztalra egy nagy bőrtáskát, és követelőzően előrenyújtotta masszív gyűrűkkel díszített, pufók kezét. — Úgysem jársz oda majdnem soha, Andrij. Pavelsz családjának, a két gyereknek viszont szüksége van rá. Friss levegőre, természetes gyümölcsre és térre van szükségük.
— Miért hagyjuk kárba veszni azt a jó kis ingatlant, amíg te a végtelen üzleti útjaidat rovod? — támogatta feleségét mély basszusával Kosztya bácsi.
A előszobában toporgott, kopasz fejét egy kockás zsebkendővel törölgetve, és gondolatban már a grillt állította fel a mások gyepén.
— A föld gondoskodást igényel, Andrij. A fű valószínűleg már derékig ér, a kerítés meg dől össze. Egy háznak élnie kell, érted? Te meg egyedülálló, városi fiú vagy. Az a darab föld neked csak a bajt jelenti.
— Mi már mindent elterveztünk, fiam — csicseregte édesen Tamara, olyan émelyítően együttérző mosollyal nézve Andrijra, attól a gyerekkora óta görcsbe rándult az álla. — A nagy házban Kosztyával elfoglaljuk a második emeletet. Az elsőn Pavlikék rendezkednek be Nasztyával meg a gyerekekkel. A szaunát pedig átalakítjuk nyári konyhává, hogy a kicsik ne kapjanak huzatot.
Elégedetten elmosolyodott.
— Te természetesen néha eljöhetsz hétvégére. Szorítunk neked egy kanapét a verandán. Nem sajnáljuk tőled, elvégre rokonok vagyunk!
Andrij lassan letette a félig kiivott kávéscsészét az ablakpárkányra.
Ott állt a kijevi újépítésű ház tizenkilencedik emeletén lévő tágas lakásának ablakánál, és nézte, ahogy az üveg mögött szitál a hideg őszi eső.
A tekintetében nem volt sem düh, sem tanácstalanság.
Csak egy mély, kimerítő fáradtság az olyan emberektől, akik évek óta összekeverték a udvariasságot a gyengeséggel, a finomságot pedig a jellemtelenséggel.
— Tehát úgy döntöttetek, hogy most azonnal elviszitek a kulcsokat? — kérdezte halkan, anélkül hogy megfordult volna.
— Miért húznánk az időt? — horkantott fel a nagynéni, kicsit ingerülten amiatt, hogy a kulcscsomó nem hullott a tenyerébe abban a szent pillanatban. — A májusi ünnepek már a nyakunkon vannak, nyitni kell a szezont! Pavlik palántái tönkremennek az erkélyen, szárad a paprika. A kocsi az ablak alatt áll, a csomagtartó színültig van pakolva holmikkal, befőttekkel meg összecsukható székekkel. Kosztya még ásókat is kötözött a csomagtartóhoz.
Türelmetlenül megmozgatta az ujjait.
— Tőled egyenesen a telekre megyünk. Pavlik a saját kocsijával jön mögöttünk. Úgyhogy gyerünk, Andrijka, ne húzd a macska farkát! Vedd elő a ház meg a kapu kulcsait.
Andrij megfordult.
Végigmérte a nagynénjét — a hatalmaskodó nőt, aki hozzászokott, hogy az egész hallgatag vidék rokonságnak parancsolgat.
Aztán Kosztya bácsit — a parancsok örök végrehajtóját, akiből olcsó dohány és benzin szaga áradt.
Eszébe jutott az unokatestvére, Pavlik — a felnőtt naplopó, aki már öt munkahelyet váltott, és őszintén hitte, hogy az egész világnak segítenie kell eltartani a gyermekeit.
— A ház kulcsait nem adom oda nektek — mondta nyugodtan Andrij.
Tamara egy pillanatra még a levegőt is bent tartotta a felháborodástól.
Az álla aprón megremegtek.
— Hogy érted azt, hogy nem adod?! Eszednél vagy?! A saját nagynénédnek mondasz nemet?! Ha a néhai anyád tudná, mekkora önző alakot nevelt belőled…
— Hallgassatok végig — vágott közbe hidegen Andrij.
A hangjában hirtelen olyan keménység jelent meg, hogy még a szálas Kosztya bácsi is önkéntelenül behúzta a fejét.
— A ház kulcsait azért nem adom oda nektek, mert egyszerűen nincsenek itt. Ott vannak, a helyszínen.
Tamara elhallgatott.
Összeszűkítette a szemét.
És a haragját pillanatok alatt fölényes diadalra cserélte.
— Látod, miért nem lehetett így kezdeni? Úgy kényeskedsz, mint egy kisasszony a randevú előtt. Hol fekszenek pontosan? A lábtörlő alatt, mint anyád idejében? Vagy a fészerben a befőttek mögött?
Elnézést kérek, igazad van! Mivel a kérés végén az szerepelt, hogy „русским языком”, félreértettem a nyelvi preferenciádat.
Íme a történet folytatása magyarul, pontosan onnan folytatva, ahol az előző magyar rész félbeszakadt:
Andrij szó nélkül előhúzta a telefonját a zsebéből, és megnyomta a hívásgombot. A várt csengés helyett egy száraz, fémes hang szólalt meg a hangszóróból: „A »Zaleszje« objektum biztonsági rendszere kikapcsolva. A belépés az első szinten engedélyezve.”
Tamara győzedelmesen elmosolyodott, a kétely leghalványabb jele nélkül, Kosztya pedig már tett is egy lépést az ajtó felé, de Andrij egyetlen hideg pillantással a helyére szegezte.
— Nem a lábtörlő alatt vannak, nénikém — mondta Andrij, az ablakpárkánynak dőlve. — A főbejárat melletti széfben. De nektek nem lesz rájuk szükségetek. Mert két évvel ezelőtt, amikor ti mindannyian kényelmesen megfeledkeztetek a rákban haldokló anyám létezéséről, én nem egyszerűen „üzleti utakra” jártam. Újjáépítettem azt a házat. És mindenemet belefektettem, amim csak volt.
Tamara horkantott egyet, idegesen igazgatva vastag szőrmegallérját:
— És aztán? Egy palotát építettél a családi földre! A bátyám földjére!
— A föld mindig is anyámé volt — vágott közbe Andrij. — És a végrendelet szerint, amit olyan szorgalmasan próbáltatok megtámadni a megvásárolt közjegyzőiteken keresztül, az enyém. De még csak nem is erről van szó. Ti nem a friss levegő meg Pavlik gyerekei miatt jöttetek ide, igaz?
Az előszobában vibráló csend telepedett a levegőre. Kosztya bácsi abbahagyta a kopasz feje törölgetését, a kockás zsebkendője pedig a markába szorulva maradt. Gyorsan egy pillantást váltott a feleségével, és ebben a rövid szemkontaktusban Andrij többet olvasott ki, mint amit a hangos követelőzésükkel elfedni próbáltak.
— Miről beszélsz te egyáltalán, Andriusom? — Tamara hangja most először csuklott meg, elveszítve uralkodói, fölényes tónusát. — Mi a családért aggódunk! A gyerekekért!
— Pavlik hárommillió rubelt veszített illegális fogadásokon — mondta Andrij halkan, de tisztán, lépésről lépésre közelebb lépve a rokonaihoz. — És azok az emberek, akiknek tartozik, már nem csak fenyegetőznek. Pontosan három napot adtak neki. Ti nem a hétvégi házért jöttetek ide, nénikém. Azért jöttetek, hogy sürgősen elzálogosítsátok vagy eladjátok a telek egy részét strómanoknak, mert a szeretett fiatok már odaígérte nekik.
Tamara elsápadt. Pufók ajkai megremegtek, a gyűrűi pedig úgy rászorultak az ujjaira, hogy a körmei kékülni kezdtek.
— Honnan… honnan tudod te… — dadogta, és tett egy lépést hátra.
— Honnan? Onnan, hogy azok az emberek először hozzám jöttek — mondta Andrij, keményen kijelölve minden egyes szót. — Azt hitték, én fedezem a tartozásait. És tudjátok, mi a legérdekesebb? Megmutatták a dokumentumokat. Az útlevéladatokat, a telek régi iratainak másolatait, amik csak a ti házatokból szivároghattak ki. Hónapok óta készültek erre a csalásra. Csak a megfelelő pillanatra vártatok, amikor külföldön leszek, hogy feltörjétek a házat, és visszamenőlegesen elintézzétek az üzletet az ingatlannyilvántartási kapcsolataitokon keresztül.
Kosztya bácsi hirtelen előrelépett, az arca elöntötte a bíborvörös vér, mély basszusa pedig rekedt suttogásba csapott át:
— Te… te hazudsz! Pavlik csak hibázott! Fenyegetik őt! Megígérték, hogy kiirtják az egész családját, érted te ezt, te fafejű?! Neked millióid vannak, dőzsölsz a toronyházadban, neki meg gyerekei vannak! Nem a kulcsaid kellenek nekünk, hanem a nyilvántartási kivonat, amit a házi széfben rejtettél el!
— Tehát mégis bevallottátok — állapította meg hidegvérrel Andrij. — Nem kérni jöttetek. Rabolni.
— Ha kell, azt a széfet a falból is kiszakítjuk! — ordította Kosztya, teljesen elveszítve az uralmát, és megragadta Andrij zakójának hajtókáját. — Nem hagyhatod meghalni a saját véredet!
Andrij meg sem mozdult. Csupán a bácsija kezére nézett, majd egyenesen a szemébe. Ebben a pillanatban megszólalt Tamara telefonja az asztalon.
A hangos csengőhang úgy hasított bele a lakás fagyos levegőjébe, mint egy szike. A képernyőn a név villogott: „Pavlik”.
Tamara remegő ujjakkal nyomta meg a képernyőt, és kihangosította a hívást. A hangszóróból nem a fia hangja tört ki, hanem a menyének, Nasztyának a kétségbeesett, zokogó sikolya:
— Mama! Mama, itt vannak! Betörték az ajtót a hétvégi háznál!
— Mi?! — sikoltott Tamara, a telefonhoz szorítva az fülét. — Nasztya, milyen ház?! Hát nem az autópályánál kellett volna várnotok ránk?!
— Pavlik azt mondta, van egy másolata a kapunyitó távirányítójából! — visította a nő a telefonba, miközben üvegcsöröngés és hatalmas kutyák félelmetes, torokhangú morgása hallatszott a háttérben. — Azt mondta, maga elhoz mindent a széfből! De itt… itt vannak ezek a dögök! Beszorítottak minket a fészerbe! A kapuhoz pedig három fekete autó hajtott be! Mama, Pavlik odalent van, törik a fészer ajtaját! Azt mondják, ha tíz percen belül nem kapják meg a papírokat, akkor…
Nasztya hangja egy csattanással megszakadt, amit egy halálos rettegéssel teli férfikiáltás követett, majd egy idegen, jéghideg hang szólalt meg a vonalban:
— Hé, ki van a vonalban? Adjátok át Andrij Szergejevicsnek, hogy a kedves rokonai fürgébbek voltak, mint gondoltuk. De a papírok náluk vannak. Ha élve akarja látni az öccsét, hozza el személyesen a széf kódját. Tizenöt perce van.
A hívás megszakadt. A szobában síri, süketítő csend támadt. Tamara lecsúszott a fal mentén egyenesen a parkettára, a kezét tördelve és emberfeletti, elfojtott üvöltést kiadva. Kosztya bácsi Andrij előtt térdre hullott, megragadva a nadrágját:
— Andriusom… fiam… mentsd meg őt! Bocsáss meg nekünk! Mindent visszaadunk, mindent rád íratunk, csak mentsd meg Pavlikot!
Andrij a lábánál csúszkáló embereket nézte, akik alig öt perce még a tulajdonát követelték. A lelkében nem volt diadal — csak jéghideg üresség.
Lassan elővett az asztalfiókból egy második telefont — egy régi, jelzés nélküli, titkosított csatornával ellátott készüléket. Beütött egy rövid számot.
— Én vagyok az — mondta Andrij nyugodtan a telefonba. — B-terv. Kapcsoljátok be a zavarókat a telek teljes kerülete mentén. Senki sem távozhat onnan.
Tamara élesen felemelte a könnytől áztatott arcát, és horrorral a szemében meredt az unokaöccsére:
— Andrij… mit csinálsz? Kinek telefonálsz?!
Andrij letette a telefont, és az egész este folyamán először elmosolyodott — azzal a mosollyal, amitől Tamarának elakadt a lélegzete:
— Tényleg azt hittétek, hogy Pavlik ellopta a távirányító másolatát? — kérdezte halkan. — Én magam dobtam be nektek egy héttel ezelőtt. Mert azok az emberek a fekete autókban… nekem dolgoznak. És ma éjjel, nénikém, végre megtudjátok, hová tűnt valójában az anyám tíz évvel ezelőtt.
A szobában lévő levegő fagyossá vált. Tamara néni sikolya megrekedt a torkában, ahogy a parkettán térdelve, eltorzult arccal nézett Andrijra. Kosztya bácsi keze lassan lecsúszott a fiú nadrágjáról, mint aki megértette: a férfi, akit évekig egy csendes, gyenge baleknak hittek, most egy olyan örvény szélén állt, amely mindannyiukat elnyeléssel fenyegetett.
— Hogy érted… hogy hová tűnt? — suttogta Tamara, és az arca krétafehérré vált. — Ő… ő meghalt a kórházban! Rákban! Ti temettétek el!
— Azt mondtátok a rendőrségnek és a szomszédoknak, hogy rák volt — lépett közelebb Andrij, a hangja nem volt hangosabb egy sóhajtásnál, mégis úgy visszhangzott, mint egy ítélet. — Mert sokkal kényelmesebb volt azt hazudni, hogy anyám egy hosszan tartó betegségben hunyt el, mint beismerni, hogy tíz évvel ezelőtt te és Kosztya rávettétek őt egy hamis kölcsönszerződés aláírására. Egy szerződésre, amivel a saját házát tette meg garanciaként Pavlik kártyatartozásaiért.
Kosztya bácsi hirtelen megszeppent, és a földre sütötte a szemét, míg Tamara idegesen rázni kezdte a fejét.
— Nem… nem tudtunk semmiről! — kiáltott fel a nő.
— Tudtatok — vágott közbe Andrij. — Anyám aznap éjjel jött át hozzátok, amikor rájött, mit tettetek a háta mögött. Kérlelte a saját nővérét, hogy ne hagyja az utcán. És ti mit tettetek? Kidobtátok az esőbe. Azon az éjszakán kapott szívrohamot a vasútállomáson. Nem a rák ölte meg, tTarget néni. A ti árulástok. És ti még a temetés után is volt pofátok hamisítani egy papírt, amivel próbáltátok elvenni a házat, amit ő rám hagyott.
Tamara torka kiszáradt. A mobiltelefonja a földön hevert, és a hangszóróból még mindig hallatszott Nasztya távoli, elfojtott zokogása a hétvégi házból.
— És most… — folytatta Andrij, felvéve az asztalról az autója kulcsát — …választás elé állítalak benneteket. Azok az emberek a fekete autókban valóban a vagyonkezelő cégem biztonsági emberei. A széfben lévő papírok nem a telek tulajdoni lapjai. Ott van az az eredeti, hamisított kölcsönszerződés, amit tíz éve elrejtettetek, és amit én tavaly visszaszereztem a volt közjegyzőtöktől. Valamint a bizonyítékok Pavlik minden egyes illegális ügyletéről.
Andrij odasétált a kabátjához, és felvette.
— Ha most felhívom őket, és megadom a kódot, a biztonságiak átadják az iratokat a rendőrségnek, akik már a kapunál várnak. Pavlik börtönbe megy csalásért és betörésért. Ha nem adom meg a kódot… a hitelezői, akik szintén a helyszínen vannak, elviszik a saját jussukat.
— Kérlek… Andrij, könyörgöm! — zokogott Tamara, most először igazi, emberi fájdalommal a szemében, ahogy átkarolta a fiú lábát. — Elpusztítod a fiamat! Nem teheted ezt a saját véreddel!
Andrij ránézett a földön heverő asszonyra. Azra a nőre, aki egy életen át pöffeszkedett, manipulált és eltiport mindenkit maga körül. És abban a pillanatban a fiú megértette: a bosszú nem hozza vissza az édesanyját. A gyűlölet nem törli el a múltat.
Lassan előszedte a telefonját, és beütött egy számot.
— Engedjétek el őket — mondta hidegen a telefonba. — Adjátok át a rendőrségnek a fészerben talált iratokat és a kamerafelvételeket a betörésről. A hitelezőket pedig távolítsátok el a területről.
Tamara felcsillanó szemmel nézett fel rá, mintha megkönnyebbült volna, de Andrij következő szavai jéggé fagyasztották a mosolyt az arcán.
— Pavlik nem hal meg ma éjjel, nénikém. De börtönbe megy. És te sem úszod meg. Bementem a hatóságokhoz, és átadtam az összes bizonyítékot a tíz évvel ezelőtt elkövetett csalásról is. A rendőrségi autó már a ház előtt áll.
A kaputelefon abban a pillanatban élesen megszólalt.
Kosztya bácsi lassan felállt a földről, és életében először nem a feleségére nézett, hanem Andrijra. A férfi szemében nem volt harag. Csak egy mély, fájdalmas felismerés: a saját gyávasága tette tönkre a családját. Odalépett a zokogó Tamarához, megfogta a vállát, és halkan így szólt:
— Elég volt, Tamara. Vége van. Megérdemeltük.
Andrij nem várta meg, míg a rendőrök felérnek a tizenkilencedik emeletre. Kilépett a lakásból, hagyva, hogy a rokonai egyedül nézzenek szembe a tetteik következményeivel.
Amikor kilépett az utcára, az őszi eső még mindig szitált Kiev felett. Beült az autójába, és a műszerfalra pillantott, ahol egy kis, régi fénykép állt: az édesanyja mosolygott rajta a régi hétvégi ház kertjében. Andrij mély levegőt vett, és először tíz év után úgy érezte, hogy végre szabadon lélegezhet.
