— Már megint lány? Ez valami gúny! — Jelena Mihajlivna az asztalra hajította az ultrahang eredményét. — A mi családunkban négy generáción át férfiak dolgoztak a vasútnál! És te mit hoztál?
— Galinkát — felelte halkan Anna, megsimítva a hasát. — Galinkának fogjuk hívni.
— Galina… — húzta el a szót az anyósa. — Nos, legalább a neve rendes. De mire lesz jó? Kinek kell majd a te Galinád?
Maxim hallgatott, a telefonjába temetkezve. Amikor a felesége megkérdezte a véleményét, csak vállat vont:
— Ami van, az van. Talán a következő fiú lesz.
Anna érezte, hogy valami összeszorul benne. A következő? Akkor ez a kis apróság mi — próba?
Galinka januárban született — aprócska volt, hatalmas szemekkel és sűrű, sötét hajjal. Maxim csak a kórházi hazabocsátásra jött el, hozott egy csokor szegfűt és egy csomag babaruhát.
— Szép — mondta, óvatosan belenézve a babakocsiba. — Rád hasonlít.
— Az orra a tiéd — mosolygott Anna. — És az állacskája is makacs.
— Ugyan már — legyintett Maxim. — Ebben a korban minden gyerek egyforma.
Jelena Mihajlivna savanyú arccal fogadta őket otthon.
— A szomszéd Valentyina kérdezte, unoka vagy unokahúg született. Szégyen volt válaszolni — morogta. — Az én koromban még babákat pesztrálni…
Anna bezárkózott a gyerekszobába, és halkan sírni kezdett, miközben magához szorította a lányát.
Maxim egyre többet dolgozott. Mellékesen a szomszéd telkeken is vállalt munkát, plusz műszakokat vett fel. Azt mondta, drága a család, főleg gyerekkel. Későn járt haza, fáradtan és szótlanul.
— Vár téged — mondta Anna, amikor a férfi elment a gyerekszoba mellett anélkül, hogy benézett volna. — Galinka mindig felélénkül, amikor meghallja a lépteidet.
— Fáradt vagyok, Anya. Holnap korán megyek dolgozni.
— De még csak nem is köszöntél neki…
— Kicsi még, úgysem érti.
De Galinka értette. Anna látta, ahogy a lánya a fejét az ajtó felé fordítja, amikor meghallja az apja lépteit. És azt is, hogyan néz sokáig a semmibe, amikor a lépések eltávolodnak.
Nyolc hónapos korában Galinka megbetegedett. Először harmincnyolc fokra ment fel a láza, aztán harminckilencre. Anna mentőt hívott, de az orvos azt mondta, egyelőre otthon lehet lázcsillapítóval kezelni. Reggelre negyven fokra ugrott a hőmérséklet.
— Maxim, kelj fel! — rázta a férjét Anna. — Galinka nagyon rosszul van!
— Mennyi az idő? — Maxim nehezen nyitotta ki a szemét.
— Hét. Egész éjjel nem aludtam mellette. Kórházba kell mennünk!
— Ilyen korán? Nem várhatnánk estig? Ma fontos műszakom van…
Anna úgy nézett rá, mint egy idegenre.
— A lányod lázban ég, te meg a műszakodra gondolsz?
— Hát nem haldoklik! A gyerekek gyakran betegek.
Anna egyedül hívott taxit. A kórházban az orvosok azonnal felvették Galinkát a fertőző osztályra. Súlyos gyulladásra gyanakodtak — gerinccsapolásra volt szükség.
— Hol van a gyerek apja? — kérdezte az osztályvezető. — A beavatkozáshoz mindkét szülő beleegyezése kell.
— Ő… dolgozik. Mindjárt ideér.
Anna egész nap hívta Maximot. A telefonja nem volt elérhető. Este hétkor végre felvette.
— Anya, a depóban vagyok, dolgom van…
— Maxim, Galinkának agyhártyagyulladása van! Kell a beleegyezésed a punkcióhoz! Az orvosok várnak!
— Mi? Milyen punkció? Semmit sem értek…
— Gyere ide! Azonnal!
— Nem tudok, tizenegyig tart a műszakom. Aztán meg a fiúkkal megbeszéltük…
Anna szó nélkül bontotta a vonalat. A beleegyezést egyedül írta alá — anyaként joga volt hozzá.
A punkciót altatásban végezték. Galinka olyan picinek tűnt a nagy műtős hordágyon.
— Az eredmények holnap lesznek meg — mondta az orvos. — Ha megerősítik az agyhártyagyulladást, hosszú kezelés lesz. Másfél hónap kórházban.
Anna bent maradt éjszakára a kórházban. Galinka infúzió alatt feküdt, sápadtan és mozdulatlanul. Csak a mellkasa emelkedett és süllyedt gyengén.
Maxim másnap ebédidőben jelent meg. Borostásan, gyűrötten.
— Na… hogy van? — kérdezte, nem merve belépni a kórterembe.
— Rosszul — felelte röviden Anna. — Az eredmények még nincsenek meg.
— És mit csináltak vele? Az a… hogy is hívják…
— Gerinccsapolást. A gerincéből vettek folyadékot vizsgálatra.
Maxim elsápadt.
— Fájt neki?
— Altatásban volt. Nem érezte.
Odament a kiságyhoz és megállt. Galinka aludt, apró keze a takarón feküdt, a csuklójához katéter volt ragasztva.
— Ő… olyan kicsi — motyogta Maxim. — Nem is gondoltam…
Anna nem válaszolt.
A vizsgálat eredménye jó lett — nem volt agyhártyagyulladás. Egyszerű vírusfertőzés, komplikációkkal. Otthon kezelhető, orvosi felügyelettel.
— Szerencséjük volt — mondta az osztályvezető. — Még egy-két nap késlekedés, és rosszabb lett volna.
Hazafelé Maxim hallgatott. Csak amikor a házhoz értek, kérdezte halkan:
— Én… tényleg ennyire rossz vagyok? Mint apa?
Anna kényelmesebben igazította a karjában alvó lányát, és a férjére nézett.
— Te mit gondolsz?
— Azt hittem, még sok időnk van. Hogy kicsi, semmit sem ért. De kiderült… — elhallgatott. — Amikor megláttam ott, azokkal a csövecskékkel… megértettem, hogy elveszíthetem. És hogy van mit elveszítenem.
— Maxim, neki apára van szüksége. Nem kenyérkeresőre, nem arra, aki pénzt hoz. Apára. Aki tudja, hogy hívják. Aki meg tudja mondani, mik a kedvenc játékai.
— Mik? — kérdezte halkan.
— A gumisüni és a csengős csörgő. Amikor hazajössz, mindig az ajtó felé kúszik. Várja, hogy felemeld.
Maxim lehajtotta a fejét.
— Nem tudtam…
— Most már tudod.
Otthon Galinka felébredt és sírni kezdett — vékonyan, panaszosan. Maxim ösztönösen felé nyúlt, de megállt.
— Szabad? — kérdezte a feleségétől.
— A lányod.
Óvatosan a karjába vette Galinkát. A kislány szipogott egyet, majd elcsendesedett, és nagy, komoly szemekkel nézte az apja arcát.
— Szia, kicsim — suttogta Maxim. — Bocsáss meg, hogy nem voltam melletted, amikor féltél.
Galinka kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcát. Maxim érezte, ahogy a torka összeszorul egy ismeretlen érzéstől.
— Papa — mondta hirtelen tisztán Galinka.
Ez volt az első szava.
Maxim tágra nyílt szemmel nézett a feleségére.
— Ő… ő azt mondta…
— Már egy hete mondja — mosolygott Anna. — De csak akkor, amikor nem vagy otthon. Talán a megfelelő pillanatra várt.
Este, amikor Galinka elaludt az apja karjában, Maxim óvatosan a kiságyba vitte. A kislány nem ébredt fel, csak álmában erősebben megszorította az ujját.
— Nem akar elengedni — csodálkozott Maxim.
— Fél, hogy megint eltűnsz — magyarázta Anna.
Még fél órát ült a kiságy mellett, nem merve kiszabadítani az ujját.
— Holnap kiveszek egy szabadnapot — mondta a feleségének. — Holnapután is. Szeretném… szeretném jobban megismerni a lányomat.
— És a munka? A plusz műszakok?
— Találunk más módot pénzt keresni. Vagy szerényebben élünk. A lényeg, hogy ne mulasszam el, ahogy felnő.
Anna odalépett és átölelte a férjét.
— Jobb későn, mint soha.
— Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha történik vele valami, és én még azt sem tudtam, hogy vannak kedvenc játékai — mondta halkan Maxim, a alvó lányára nézve. — Vagy hogy tudja azt mondani: „papa”.
Egy hét múlva, amikor Galinka teljesen felgyógyult, hárman elmentek a parkba. A kislány az apja vállán ült, és csengő nevetéssel kapkodta a kezével az őszi leveleket.
— Nézd, milyen szép, Galinka! — mutatta neki Maxim a sárga juharfákat. — Ott meg egy mókus!
Anna mellettük sétált, és arra gondolt, hogy néha majdnem el kell veszíteni a legdrágábbat ahhoz, hogy az ember megértse, mennyire értékes.
Jelena Mihajlivna elégedetlen arccal fogadta őket otthon.
— Maxim, Valentyina azt mondta, az ő unokája már focizik. A tied meg… csak babázik.
— Az én lányom a legjobb a világon — válaszolta nyugodtan Maxim, miközben letette Galinkát a padlóra és odanyújtotta neki a gumisünit. — És a babák csodálatosak.
— De hát a családi ág megszakad…
— Nem szakad meg. Folytatódik. Másképp, de folytatódik.
Jelena Mihajlivna mondani akart valamit, de Galinka odakúszott a nagymamához és felé nyújtotta a karját.
— Baba! — mondta a kislány, és szélesen elmosolyodott.
Az anyós zavartan vette fel az unokáját.
— Ő… beszél! — csodálkozott.
— A mi Galinkánk nagyon okos — mondta büszkén Maxim. — Ugye, kislányom?
— Papa! — válaszolta vidáman Galinka, és tapsolt.
Anna nézte ezt a jelenetet, és arra gondolt, hogy a boldogság néha megpróbáltatásokon keresztül érkezik. És hogy a legnagyobb szeretet az, amely nem azonnal születik, hanem lassan érik meg — fájdalmon és a veszteségtől való félelmen át.
Este, miközben altatta a lányát, Maxim halkan altatódalt énekelt neki. A hangja nem volt hangos, kissé rekedtes volt, de Galinka tágra nyílt szemmel hallgatta.
— Korábban sosem énekeltél neki — jegyezte meg Anna.
— Korábban sok mindent nem tettem — válaszolta Maxim. — De most már van időm bepótolni.
Galinka elaludt, szorosan átölelve az apja ujját. Maxim megint nem húzta ki — a sötétben ült, hallgatta a lánya lélegzését, és arra gondolt, mennyi mindent lehet elszalasztani, ha az ember nem áll meg időben, és nem néz vissza arra, ami igazán fontos.
Galinka pedig aludt és mosolygott álmában — most már biztosan tudta, hogy apa nem megy sehová.
Ezt a történetet egyik olvasónk küldte be. Néha a sorsnak nem egyszerű választásra, hanem nagy próbatételre van szüksége ahhoz, hogy felébressze az emberben a legvilágosabb érzéseket. És önök hisznek abban, hogy az ember képes megváltozni, amikor ráébred, hogy elveszítheti a legdrágábbat?
