– Jobbra tarts inkább, ott puhább a föld.
Anyám a kerítésnél állt egy régi pufajkában, és a málnás felé mutogatott. Felegyenesedtem a harmadik barázda felett, és odanéztem, ahova bökdösött. Jobbra tiszta gyökér volt minden, oda a rotációs kapát be sem lehetne vinni. Nem álltam neki magyarázni. Kilenc év alatt megtanultam: anyámmal vitatkozni a földről olyan, mint az időjárással vitatkozni.
Április huszonötödike, szombat, negyed kilenc. Hatkor indultam el a városból, hogy még a hőség előtt odaérjek. Negyvenöt kilométer az országúton, aztán a földút, majd a kapuja, aminek mindig lóg a pántja. A férjem még aludt, amikor eljöttem. Már rég nem kérdezi, hová megyek hétvégén.
Hat ár föld a krumplinak. Tizenegy vödörnyi vetőmag, amit még márciusban válogattunk át az én garázsomban. Négy óra munka, ha nincs cigiszünet, és ha a rotációs kapa nem szeszélyeskedik.
A rotációs kapát tizenkilencben vettem ötvennégy ezerért. A saját pénzemből. Anyámnak akkor azt mondtam, prémiumot kaptam. Prémium nálunk az állatorvosi állomáson sosem jár, de ő így nyugodtabb volt.
– Veruska, ne temesd ott mélyre! Az Alla azt mondja, nem szabad mélyre, mert megfullad a krumpli.
Alla a nővérem. Harminckilenc éves, adminisztrátor egy megyei autószalonban, és a földhöz legutóbb talán még az iskolában ért hozzá. Anyám mégis úgy idézi őt, mint valami agronómust a rádióból.
– Alla mikor jött? – kérdeztem.
– Húsvétkor telefonált. Olyan fáradt volt a hangja, szegényke. Mégiscsak két gyereket nevel egyedül.
Bólintottam, és mentem tovább a barázda mentén. A hátam már sajgott, a kesztyűm teljesen átázott. Tizenegy óra harmincra a tizenegy vödörnyi krumpli a földbe került, az utolsó szemig.
Anyám ez idő alatt végig egy felfordított rekeszen ült a üvegház mellett, és hagymát pucolt. Néha felállt, odajött, megnézte. Egyszer megjegyezte, hogy a sorok kicsit ferdék. Többet nem szólt semmit.
Aztán átjött a szemközti házból Zója Petrovna.
Zója hatvannyolc éves, az ablakából belátja az egész utcánkat és a fél falu életét. Megállt a kapunál, nekidőlt, és nézte, ahogy a üres vödröket hordom a fészerhez.
– Tamara, de derék egy lányod van – mondta. – Mint egy traktor.
Anyám pedig így felelt:
– Ugyan, mi baja lenne tőle? Erős ő, meg sem kottyan neki. Allának a hátával ezt nem szabad, Allának növekvő gyerekei vannak, nekik kell a vitamin. Allának ültetünk, vigyen csak ősszel vagy öt zsákkal.
Letettem a vödröt. Azonnal felegyenesedtem, és anyámra néztem.
Rám sem hederített. Pucolta tovább a hagymáját, a héj a térdére hullott, és olyan nyugodtan mondta ezt, mint az időjárást, vagy mint a kenyér árát a kisboltban. Allának. Ültetünk. Mi.
A föld ugyanaz volt. A barázdákat én húztam, pont azokat. És a kezemen ugyanaz az agyag volt, amit utána két napig nem lehet kimosni a köröm alól.
Zója körányékolt egyet, és rögtön a saját kerítését kezdte méregetni.
Szó nélkül megmostam a kezem a hordóból. Szó nélkül a sarokba rakosgattam a vödröket, és szó nélkül bezártam a fészert. Aztán kinyitottam az utánfutót, és beindítottam a rotációs kapát.
– Hová viszed? – anyám végre felállt a rekeszről.
– Haza.
– De hisz ez mindig itt állt!
– Itt állt. De mostantól nem fog.
Feltoltam az pallókon, amiket az utánfutóban hordok, megszorítottam a szíjat, és rádobtam a ponyvát. A kapám nehéz, általában áthívom a szomszédot. Ezúttal egyedül is megbirkóztam vele. A méreg kiválóan helyettesíti a harmadik-negyedik kezet.
– Veruska, talán megsértődtél? – kérdezte őszinte meglepetéssel, attól a fajta meglepetéstől, amitől az emberben minden összerándul.
– Az enyém, mama. Ha kell, telefonáljon.
– Mégis kinek telefonáljak?
– Nekem. Vagy Allának. Allának lehet, hogy szintén akad egy rotációs kapája.
Zója Petrovna gyorsan, szinte oldalazva elsomfordált a kaputól.
Beültem a kocsiba, beindítottam, és kihajtottam a földútra. A visszapillantóban anyám az üvegház mellett állott, piciként, a évszakhoz nem illő pufajkájában, és nézett utánam. Csak nézett, amíg az út el nem fordult.
Körülbelül három kilométert mentem, és nem éreztem semmit. Aztán a sztrádára való kikanyarodásnál remegni kezdtek az ujjaim a kormányon, így kénytelen voltam félreállni a padkára.
Ültem, és néztem a mezőket. Április, minden szürke, itt-ott némi zöld a árkokban. Belül kopár volt és sivár, mint azok a mezők.
Hiszen nem tettem semmi különöset. Elhoztam a saját tulajdonomat, amit magam vettem. Az emberek nem sírnak az út szélén ilyesmi miatt.
Mégsem sírtam el magam. Beértem a városba, betettem a gépemet a garázsba, lefürödtem, és délután négykor lefeküdtem aludni. Kosztya hétkor ébresztett, hozott egy teát a szobába, és leült mellém a kanapé szélére.
– Már megint egyedül szántottál fel mindent?
– Egyedül.
– Vera. Meddig csinálod ezt még?
– Még egy szezont. A krumpli el van ültetve, kiásom, aztán ennyi.
Nem válaszolt semmit, csak letette a csészét az éjjeliszekrényre. Ismertem ezt a nézését. A férjem gépkocsivezető-szállítmányozó, húsz éve ül a volán mögött, és ahhoz szokott, hogy a problémát egyszer s mindenkorra megoldják.
Anyám sem másnap, sem egy hét múlva nem telefonált.
Két hónapig nem hívott.
Az üvegház eltűnt.
Június huszadikán, szombaton szálltam ki a kocsiból két szatyorral a járási központból, és az első dolog, amit megláttam, a kerítés melletti üres hely volt. Egy egyenes téglalapnyi csupasz föld, keményre taposva. Négy új betonblokk állt rajta.
Az üvegházat huszonkettőben állítottam fel. Polikarbonát, horganyzott váz, kiszállítás – harmincnyolc ezer. Két napig szereltük Kosztyával ketten, és ő akkor elvágta a kezét a lemez szélével.
Négy nyáron át állt ott. Anyám paradicsomot nevelt benne, amit aztán háromliteres üvegekben osztogatott az utcában.
– Mama?
Anyám kilépett a tornácra, a kötényébe törölve a kezét.
– Megjöttél? Hoztál kenyeret? A mi boltunkba megint nem hoztak.
– Hol az üvegház?
– Á, – legyintett a kezével. – Szétszedtük. A vasat a Vitka elvitte a hulladékba, a polikarbonátot meg a szauna mögé halmoztuk, hátha jó lesz valakinek melegágynak.
– Ki szedte szét?
– A Vitka a barátaival – mondta anyám nyugodtan, még csak fel sem nézve. – Allának kellett a pénz a fiúk nyári táborára, tizenötezerért vették át a vasat.
Lefagytam. A szatyrok kinyúltak a kezemben, a műanyag fülük elvágta az ujjaimat.
– Tizenötezerért? – a hangom rekedt volt, idegen. – Anya, én azt harmincnyolcért vettem! És a felépítéséért Kosztyának szétnyílt a hús a kezén!
– De te nem használod, Veruska – lépett le a lépcsőn, és kinyújtotta a kezét a szatyrokért. – Csak állt itt hiába. Allának meg most van szüksége segítségre. Mellesleg a házat is rázatja a nevére, hogy a gyerekeknek legyen valami biztos alapjuk, ha ővele történne valami. Hitelhez kell neki.
A levegő megrekedt a tüdőmben. Mintha valaki teljes erőből gyomron vágott volna.
– Hogy mit csinál?…
– Hát a házat. Múlt héten voltunk a közjegyzőnél. Eltartási szerződés meg ajándékozás, én nem értem azokat a papírokat, Alla mindent elintézett. Tudod, neki a városban kiterjedt kapcsolatai vannak.
A föld megindult a lábam alatt. Standort. Kilenc évig én hoztam a tápot, én fizettem a gázszámlát, én hordtam az orvosi igazolásokat, én vettem a gyógyszereket, a krumplit meg a fészert. És a háttérben, egyetlen szó nélkül, két hónap hallgatás alatt elintézték.
Nem kiabáltam. A kiabáláshoz erő kell, nekem pedig abban a pillanatban semmim sem maradt.
– Hozd a kulcsot a fészerhez – mondtam halkan.
– Milyen kulcsot?
– Ami az én szerszámaimnál van. A fűnyíró, a láncfűrész, a villanyszerelési doboz. Mindent elviszek.
Anyám arca hirtelen megkeményedett. A megszokott, szelíd, áldozat szerepben tetszelgő idős asszony szempillantás alatt eltűnt, és a helyén ott állt egy hideg, idegen ember.
– Semmit nem viszel innen – mondta szárazon. – Azok a ház tartozékai. Alla azt mondta, ami a telken van, az mostantól mind a házhoz tartozik. Különben is, miből vetted te azokat? Abból a pénzből, amit tőlem kaptál, amikor a várostanácsnál dolgoztam!
A gyomrom egyetlen görcsbe rándult. Anyám soha egyetlen fillért sem adott nekem. Soha.
Megfordultam, beültem a kocsiba, és szó nélkül elindultam. Nem mentem haza a városba. Egyenesen a rajonközpontba hajtottam, a földhivatalba. A sógorom unokaöccse ott dolgozott az irattárban, még a múlt héten segítettem a feleségének a kutyájuk gyógyításában.
Húsz perc múlva a kezemben volt a tulajdoni lap másolata.
Amikor megláttam az alján a dátumot és az aláírásokat, a hideg futkosott a hátamon. A dokumentumot nem múlt héten írták alá. És nem is két hónapja.
A szerződés két évvel ezelőtt született.
Azon a nyáron, amikor Kosztya infarktussal feküdt a kórházban, én meg éjszakákon át sírtam a folyosón, és anyámtól kértem kölcsön százezer rubelt a műtétre. Anyám akkor azt mondta, egy fillére sincs, mindent elvitt a válság. Eközben ugyanabban a hónapban íratta át a házat Allára, aki két nappal később vásárolt egy vadonatúj autóbuszt a férjének.
A kezem remegett, ahogy a papírt fogtam. Az egész életem, az utolsó kilenc évem egy hatalmas, megtervezett hazugság volt. Én voltam az ingyen napszámos, aki fenntartotta az ingatlan értékét, mialatt ők a háttérben elosztották a jövőmet.
Este nyolckor értem haza. Kosztya a konyhában ült, a sötétben. Nem gyújtott lámpát.
– Vera – mondta halkan, ahogy beléptem. – Hol voltál?
– A faluban. – Rádobtam a papírt az asztalra. – Tudtad?
Kosztya rá sem nézett a papírra. Lassan felemelte a fejét, és a szeme tele volt olyan fájdalommal, amit még sosem láttam nála.
– Tudtam – válaszolta halkan.
A szoba forgott velem.
– Hogy érted, hogy tudtad?
– Alla két éve megkeresett. Azt mondta, ha elmondom neked, anyád letiltja a látogatásodat, és soha többet nem léphetsz fel a telekre. Azt mondta, anyád gyűlöl téged, mert apád rád hagyta a városi lakásának a felét, mielőtt lelépett. Anyád úgy érezte, kiraboltad őt.
– És te… te hallgattál? Két évig nézted, ahogy oda járok, ahogy megszakadok a munkában, ahogy a pénzünket hordom oda?!
– Azért hallgattam, mert védeni akartalak! – csapott az asztalra Kosztya, és felugrott. – Mert láttam, hogy mennyire szereted őt! Mert ha megtudod az igazat, összetörsz! Nem láttad, Vera? Nem látod, mi folyik itt?!
– Mit nem látok? – kiáltottam, és a könnyek végre elöntötték az arcomat.
– A házat nem Alla kapta meg – mondta Kosztya, és a hangja hirtelen visszahalkult egy fojtott suttogássá. – Alla eladta. Tegnap írták alá a végleges adásvételt. És tudod, ki vette meg?
Kinyitotta a fiókot, és kivett egy borítékot.
– A te apád. Aki húsz év után visszatért, és mindent megvásárolt a fejetek felől. És a legrosszabb… hogy anyád erről egy szót sem tud. Azt hiszi, még mindig Alláé a ház.
A levegő megfagyott a szobában. A telefonom abban a pillanatban megszólalt a táskámban.
Anyám neve villogott a kijelzőn.
Felvettem. A túloldalon nem szidás hallatszott, nem követelőzés, hanem egy halálra vált, zokogó hang.
– Veruska… gyere azonnal… Itt vannak a rendőrök. Alla elvitte az összes megtakarításomat a bankból, és egy idegen ember áll a kapunál a kulcsokkal… Azt mondja, az ő háza, és fél órán belül ki kell költöznöm…
– Veruska… gyere azonnal… Itt vannak a rendőrök. Alla elvitte az összes megtakarításomat a bankból, és egy idegen ember áll a kapunál a kulcsokkal… Azt mondja, az ő háza, és fél órán belül ki kell költöznöm…
Lecsaptam a telefont. A kezem nem remegett többé. A döbbenet helyét átvette valami jeges, éles tisztánlátás.
– Velem jössz – néztem Kosztyára. Ő csak bólintott, felkapta a kocsikulcsot, és fél óra múlva már a megszokott földúton poroltunk a falu felé.
A kapuban két rendőrautó villogott. A kerítésnél ott állt anyám a szétmállott pufajkájában, a földön egy összekötözött ágyneműs csomaggal. Mellette egy magas, ősz hajú férfi állott sötét kabátban. Apám. Az az ember, aki húsz éve szó nélkül besétált az éjszakába, és akiről anyám minden egyes áldott nap elmondta, hogy egy utolsó, gyáva gazember.
– Vera! – kiáltott fel anyám, amint meglátott. Megragadta a karomat, a körmei a húsomba váytak. – Mondd meg nekik! Mondd meg ennek az embernek, hogy ez az én házam! Alla csak a papírokat intézte! Alla nem tehetett ilyet!
Apám lassan felém fordult. A szeme pontosan olyan volt, mint az enyém. Hideg, fáradt és kiüresedett.
– Szia, Veruska – mondta halkan. – Nem akartam, hogy így legyen. De a nővéred eljött hozzám két hónapja. Azt mondta, anyád megbetegedett, és el kell adni a házat a gyógykezelésére. Kifizettem a teljes vételárat. A pénzt Alla számlájára utaltam, ahogy kértétek.
– Hazudik! – visította anyám. – Alla soha nem tenné ezt! Ő a gyerekeim anyja, ővele nem lehet így bánni! Te voltál az, te csaló, te tetted ezt velünk!
Ekkor a fiatal rendőrtiszt lépett előre, kezében egy iratrendezővel.
– Asszonyom – fordult anyámhoz. – A dokumentumok hiánytalanok. A tulajdonjog átruházása törvényes volt. Az ön másik lánya, Alla, teljes körű meghatalmazással rendelkezett. A banki átutalás megtörtént, a pénzt pedig tegnap délután készpénzben felvették. A lányát jelenleg nem érjük el a megadott telefonszámon.
Anyám megtántorodott. Kosztya elkapta a könyökét, de anyám durván ellökte magát tőle. Rám nézett, a szeme tele volt elvárással, azzal a megszokott, évtizedes parancsoló tekintettel.
– Vera… te vettél neki rotációs kapát. Te fizetted az üvegházat. Van pénzed. Segíts! Hívd fel a várostanácsot, fizesd ki apádat, intézd el! Te mindig mindent elintézel!
És abban a pillanatban, ahogy ott álltam a porban, a szétbontott üvegház betonblokkjai és a kirakott ágyneműs csomag mellett, hirtelen mindennek megértettem az értelmét.
Nem Alla volt a főgonosz. Alla csak az volt, amivé anyám nevelte: egy követelőző, gátlástalan, önző teremtés, aki megtanulta, hogy a világnak kötelessége őt kiszolgálni. És én sem áldozat voltam. Én voltam a cinkos. Én voltam az, aki kilenc éven át fizette a számláikat, aki falazott a hazugságaiknak, aki elhitte, hogy a szeretetért megszakadásig kell dolgozni a földön.
Apám lépett egyet felém, és kinyújtott egy borítékot.
– Vera. Én nem a házat akartam. Én a jórészedet akartam megadni. A lakás felét, amit annak idején anyád eladott a hátad mögött. A ház a te nevedre van íratva a földhivatalban. Én csak kifizettem Allát, hogy eltűnjön az életetekből. A ház a tiéd.
Csend lett. Olyan sűrű, nehéz csend, hogy hallani lehetett a tücskök ciripelését a málnásban.
Anyám arca eltorzult. Nem a megkönnyebbüléstől. A dühtől.
– A tiéd?! – sziszegte felém lépve. – Az én házam… ennek a fenevadnak a pénzéből a tiéd lett?! Hát így fizetsz meg azért, mert felneveltelek? Hogy a hátam mögött összeállsz apáddal?!
Néztem rá. Néztem az ráncos arcát, a pufajkáját, amin még mindig ott volt a föld, amit én forgattam ki a barázdákból. És először életemben nem éreztem bűntudatot. Nem éreztem sajnálatot. Csak egy mély, végleges nyugalmat.
– Nem, mama – mondtam halkan, de a hangom átvágott a téren. – A ház nem az enyém. És nem is a tiéd.
Odaléptem apámhoz, kivettem a kezéből az okiratokat, és odaadtam a rendőrtisztnek.
– A feljelentést Alla ellen a sikkasztás miatt meg tesszük. A házat pedig holnaptól meghirdetjük eladásra. A pénzből kifizetjük apámat, a maradékot pedig egy idősotthoni elhelyezésre utaljuk Tamara Ivanovna nevére. Megfelelő ellátást fog kapni.
Anyám tátott szájjal bámult rám.
– De… de mi lesz a krumplival? – nyögte ki végül, mint aki teljesen elveszítette a valóság talaját. – Ki fogja kiásni ősszel a krumplit?
– Senki, mama – néztem a szemébe. – A krumpli ott rohad meg a földben.
Megfordultam, megfogtam Kosztya kezét, és a kocsihoz sétáltam. Nem néztem vissza. Nem néztem a síró anyámra, nem néztem az idegenként álló apámra. Amikor Kosztya beindította a motort és ráfordultunk a sztrádára, végre kiengedtem a levegőt, és először kilenc év után nem fájt a hátam.
