– Lida. Anya lakást vesz magának. Eladott két házat a faluban – a szüleiét és az apjáét –, meg a nagyapja autóját.
– Vesz?
– Igen.
– És miért nem mondta nekünk? Talán segítség kell neki a költözéshez? Hol van a lakás?
– Nincs messze tőlünk. Erről álmodtunk te meg én. Emlékszel, amikor elmentünk az új ház mellett, és nézegettük?
– Az a sötét színű? Ott drágák a lakások.
– Anya mindjárt mindent elmesél. Volt megtakarítása is, pontosabban az apjától kapta. Most megyek hozzá.
– És én?
– Te maradsz itthon. Egyedül megyek hozzá.
Lida nem tudta, megsértődjön-e, vagy inkább örüljön az anyósának. Hiszen a jövőben minden Olegre száll majd. Ők is lakást szerettek volna az új házban. Jó az elrendezése, van parkoló, közel az iskola, a rendelő. Minden, ami az élethez kell.
A kétszobás lakás, amelyben már tizenöt éve éltek, az övé volt. Szűkös volt. A gyerekeknek – a tizenkét éves fiúnak és a tízéves lánynak – külön szobára lett volna szükségük, de a pénz nem volt elég, jelzáloghitelt pedig Oleg nem akart felvenni. Nagyobb lakást szerettek volna venni, gyűjtögettek, de még nem jutottak el odáig. A férj anyja megelőzte őket – magának vásárol.
Persze Lida nem számított az örökségére, de azért megoszthatta volna a fiával, segíthetett volna. A viszonya az anyósával jó volt, nem avatkozott bele a családjukba, de amikor segítség kellett a gyerekekkel, szívesen vigyázott az unokákra.
Oleg elment, Lida pedig gondolataiba merülve maradt.
– Anya, megjöttem. Mesélj.
– És hol van Lida? Miért nem jött?
– Szerintem nem muszáj mindent tudnia. Hadd irigykedjen.
– Miről beszélsz?
– Hadd üljön csak a saját lakásában. Ugye nem bánod, ha hozzád költözöm? Minek nekem most Lida? Csak spórolunk meg spórolunk, neki nagy lakás kell. Én elmegyek, és több helyük lesz.
– Gyönyörű a feleséged, és nagyon jó is. Neked viszont nem ártana több figyelmet fordítani a családodra! És hová mennél?
– Hiszen te nekem semmit sem sajnálsz. Hozzád költözöm.
– Miféle furcsa beszéd ez? Megcsalod őt?
– Egyelőre nem, de…
– Majd én megmutatom neked…
– Anya, miért? – Oleg elfordult a törölközőtől. – Anya!
– Az ostoba beszédedért. Megtanítalak rá.
– Anya, én már nem vagyok kisfiú.
– Ilyen gondolatokkal még lakás nélkül is maradhatsz. Ismersz engem.
– Egyetlen fiad vagyok. A kedvenced!
– Nekem unokáim is vannak. Lida nélkül sehova sem megyünk!
– Minek neked a feleségem, intézzünk el mindent, aztán majd elhozom, hogy megnézze a lakást.
– Ki mondott ilyet? Hallottad, mit mondtam telefonon? Azt mondtam, együtt jöjjetek! Egy óra múlva szerződéskötés.
– Jó. Még odaérünk.
– Még hogy odaér! Hívd fel Lidát, menjen egyenesen az irodába. Még mindent el sem tudok neki magyarázni. Még egy szó a családból való kilépésről…
– Jó, hallgatok. Még gondolni sem fogok rá.
– Induljunk, ott majd vársz ránk a kocsiban.
– Hogyhogy? Te bemész vele, én meg, a fiad, kint várok? Nem értelek.
– Magadnak köszönheted.
– Lida, menjünk. A papírok nálad vannak? Most megyünk megnézni a házat, aztán aláírjuk a szerződést. Ne vitatkozz velem – az anyós nagyon határozott volt. – A felét a nevedre íratjuk, a másik felét az enyémre. Az én részemet Oleg úgyis örökölni fogja.
– De hát ez a maga pénze.
– És akkor mi van?
– Nem tudom.
– Jobb is, ha nem tudod. Én az unokákra gondolok, meg rád.
– Anya, nem kevertél össze semmit?
– Nem. Állj meg, megérkeztünk.
– De a ház még háromszáz méterre van.
– Milyen ház? Nem mondtam címet, csak utcát. Megérkeztünk.
– Hiszen ez egy családi ház, nekünk biztos tovább kell mennünk.
– Szó sem volt lakásról. Ház a városon belül.
– Anya, ez nagyon drága!
– Fáradjanak be. A tulajdonos már kiköltözött, a papírok készen vannak.
A ház nagynak bizonyult, kétszintes, beépített bútorokkal, minden ízlésesen megcsinálva.
– Csak ágyakra és kárpitozott bútorokra van szükség. A konyha teljesen kész, szerintem át sem kell alakítani. Mit gondolsz, Lida?
– Igazából minden nagyon jó. Otthonos. És közel van hozzánk. Itt az egész család együtt élhet. Ó.
– Nem „ó”. Együtt is fogunk élni. Remélem, nem bánod, ha veletek lakom.
– Azt akarja mondani, hogy mi itt fogunk lakni?
– Igen. A többit majd később elmondom. Menjünk intézni a papírokat.
Lida nagyon meglepődött az anyósa döntésén. A család átköltözött. A gyerekek nagyon örültek. A részleteket nem tudták, nekik az volt a fontos, hogy saját szobájuk legyen – nagy és világos. Hogy a férje anyja miért tette ezt, Lida sem tudta. Az anyós nem mesélte el neki azt a beszélgetést a fiával, maga Oleg pedig inkább nem akart többet beszélni róla. Az a gondolat, hogy a családját egy – még nem is létező – szeretőre cserélje, többé fel sem merült benne.
Lida remekül kijött az anyósával a konyhában. Korán elveszítette a szüleit, ezért örült, hogy az anyós néha pitékkel, reggel túrós palacsintával kényezteti a családot, és ha Lida nem ér rá, még vacsorát is főz. Mindezt szemrehányás nélkül.
– Lida. A lakásodat ne add el. Oleg autót akar cserélni, nemrég mondta. Hadd kezdjen el maga dolgozni. A lakás még jól jön. A bérbeadásból származó pénzt költsd magadra meg a gyerekekre. Az én kis lakásom, bár kicsi, szintén megmaradt. Az is hoz pénzt. Így majd az unokáknak jut egy-egy lakás – az enyém meg a tiéd.
– Milyen jól kitalált mindent. És Oleg?
– Mi van Oleggel? Él és örül. A férfiakban nem lehet bízni. Az enyém adandó alkalommal elszökött, még elválni sem volt ideje tőlem. Így aztán váratlanul megszereztem az örökségét.
– És ha én majd félrelépek, és kirakom Olegét?
– Ne nevettess. Nem vagy te olyan, gyerekkorod óta ismerlek. De ha nem lenne itt részed, Oleg teljes jogú gazdának kezdené érezni magát. Higgy nekem, kislányom, én tudom. Az apjára ütött a természete. Parancsolgatni kezdene, meg minden ilyesmi. Eleget szenvedtem a férjemtől. Olegnek is ugyanazok a hajlamai. A lényeg, hogy korlátok között tartsuk, egyébként jó ember. Elég az is, hogy ide van bejelentve. Már belenyugodott.
– Már csak azt kellene gondolni, hogy én vagyok a lánya, ő meg a veje.
– Akár így is lehet. Nekem olyan vagy, mint a lányom. De én a fiamnak is jó életet akarok, csak ő maga mindent elronthat. Igaz?
– Nem tudom. Talán igaza van. Mit meg nem tesz az ember a szeretett gyerekéért.
Lida elgondolkodott. Vajon ő kész lenne-e ugyanerre a saját gyerekei jó életéért? Talán nem, hiszen mindenki maga dönt. Az idő majd megmutatja.
