A „Szibériai Technológia” céges bankettje már javában tartott, amikor beléptem a Panoráma étterem termébe. A zene nem szólt túl hangosan, a pincérek cikáztak az asztalok között, a kollégák pedig már az első tószt után kezdték elengedni magukat.
– Vera! – kiáltott fel hangosan Makszim Petrovics, a vezérigazgatónk. – Végre! Már azt hittük, el sem jössz!
– Jó estét – mosolyogtam, miközben levettem a kabátomat. – Elnézést a késésért, szörnyű dugók voltak.
– Gyere, gyere az asztalunkhoz! – hadonászott az értékesítési vezető. – Épp most…
Elakadt a szava, miközben észrevette, hogy valaki más is belép a terembe mögöttem. Alekszej Gromov, a pénzügyi igazgatónk, méltóságteljesen levette a birkabőr kabátját, és végigmérte a helyiséget.
– Jó estét, kollégák – köszönt nyugodtan.
Kínos csend nehezedett a térre. Éreztem, hogy kíváncsi pillantások hullámzása fut végig a termen. Alekszej köztudottan rendkívül zárkózott ember hírében állt, a céges rendezvényeket elvből elkerülte, azzal magyarázva, hogy „nem szereti az üres fecsegést és az ittas beszélgetéseket”.
– Alesa… Alekszej Viktorovics! – eszmélt fel Makszim Petrovics. – Hát ez hihetetlen! Nem is mertük remélni!
– Úgy döntöttem, kivételt teszek – vonta meg a vállát Alekszej, és rám nézett. – Vera Szergejevna beszélt rá.

Próbáltam nem tudomást venni a kollégák döbbent arcáról. Alekszejjel az utóbbi két hónapban valóban közelebb kerültünk egymáshoz – először munkáról beszélgettünk, aztán valahogy észrevétlenül áttértünk a magánjellegű témákra sem. Kiderült, hogy egyáltalán nem az a száraz figura, amilyennek az irodában tűnt.
– Akkor üljenek le hozzánk! – serénykedett Makszim Petrovics. – Itt van két szabad hely pont…
Már indultam az asztal felé, amikor hirtelen megdermedtem. A terem távoli sarkában, egy szomszédos asztalnál a „TechnoStroj” partnercég delegációja ült. És köztük – a volt férjem, Gyenyisz.
Istenem, el is felejtettem, hogy ők is hivatalosak erre az eseményre! Makszim Petrovics említette ugyan, hogy meghívták a kulcsfontosságú partnereinket…
Gyenyisz épp most emelte magasba a poharát, hogy igyon, de meglátott engem, és szó szerint megmerevedett tátott szájjal. Az álla olyan komikusan leesett, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. A tekintete ezután Alekszejre vándorolt, aki úgy lépett közelebb, mintha mi sem történt volna, és könnyedén a hátamhoz ért, előreengedve.
– Menj csak – mondta halkan.
Gyenyisz elfehéredett, majd elvörösödött. Láttam, hogy görcsösen nyel egy nagyot, leereszti a poharát, és teljes erejéből rákulcsolja ujjait a szék támlájára.
– Vera, minden rendben? – hajolt hozzám Alekszej. – Elhalványult az arcod.
– Igen, minden oké – válaszoltam gyorsan, leülve a felajánlott helyre. – Csak kicsit elfáradtam.
Alekszej leült mellém, és azonnal megéreztem Gyenyisz fúró tekintetét. A volt férjem nyíltan bámult minket, még csak meg sem próbálta leplezni a döbbenetét.
– Nos, barátaim! – emelkedett fel Makszim Petrovics a poharával. – Igyunk arra, hogy ma együtt vagyunk! A csapatunkért, a partnereinkért!
Gépiesen megemeltem a poharam, igyekezve nem Gyenyisz felé nézni. De a hátamon is éreztem a tekintetét.
– Vera Szergejevna – fordult hozzám halkan a szemben ülő Marina a könyvelésről –, nem is tudtam, hogy te meg Alekszej Viktorovics… ööö… jóban vagytok.
– Kollégák vagyunk – válaszoltam szárazon.
– Jó kollégák – tette hozzá enyhe mosollyal Alekszej, belekortyolva a borba. – Vera Szergejevna az egyetlen az irodában, akivel lehet valami másról is beszélgetni a negyedéves jelentéseken kívül.
Marina sokatmondóan felhorkant, és összenézett a szomszédjával.
Ebben a pillanatban Gyenyisz lépett az asztalunkhoz. Kifejezetten magabiztosnak mutatta magát, de láttam, ahogy remegnek a kezei.
– Vera – mondta feszült hangon. – Szia. Nem számítottam rá, hogy itt látlak.
– Itt dolgozom, ha elfelejtetted volna – feleltem egyenletes hangon. – Logikus, hogy a saját cégem céges buliján vagyok.
– Igen-igen, persze zavart össze – nyilvánvalóan elbizonytalanodott. – Csak te régebben sosem jártál ilyen rendezvényekre…
– A „régebben” az a múlt.
Gyenyisz Alekszejre vezette a pillantását, aki nyugodtan falta a salátáját, látszólag mit sem törődve vele.
– Nem mutatsz be minket? – kérdezte rosszul leplezett kihívással a volt férj.
– Alekszej Gromov, pénzügyi igazgató – mutatkozott be érzelemmentesen Alekszej anélkül, hogy felállt volna. – És ön?
– Gyenyisz Szokolov, a „TechnoStroj” kereskedelmi igazgatója. – Nyújtotta a kezét.
Alekszej röviden és hivatalosan kezet rázott vele.
– Örvendek. Ön a partnercégtől érkezett?
– Igen. Három éve dolgozunk együtt a cégükkel – Gyenyisz még mindig ott állt az asztal felett, szemmel láthatóan nem tudva, mit tegyen ezután. – Vera meg én… mi régebben házasok voltunk.
– Tudom – bólintott teljesen nyugodtan Alekszej. – Vera mesélte.
Láttam, hogy Gyenyisz megremeg. A szemében valami olyasmi villant fel, mint a fájdalom.
– Mesélte, szóval – mormolta maga elé. – Értem.
Kínos csend következett. Az asztalnál ülő kollégák elhallgattak, érdeklődve figyelve a jelenetet.
– Gyenyisz, nem úgy tűnik, mintha a kollégáid unnának téged? – kérdeztem hűvösen, az asztala felé biccentve.
Megfordult. Valóban, a „TechnoStroj” asztalánál mindenki nyíltan felénk bámult.
– Igen… valószínűleg – látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de nem mert. – Vera, tudnánk beszélgetni? Később? Csak két percre?
– Miről is beszélgetnénk? – demonstratívan Alekszej felé fordultam. – Inkább meséld el, hogy van a te Krisztinád.
Gyenyisz elfehéredett.
– Mi köze van ide Krisztinának?
– Hát hogyhogy? Hisz már fél éve együtt éltek, nem tévedek? Vagy rosszul tudom?
– Szakítottunk – mondta tompa hangon. – Két hónapja.
– Ó, sajnálom – vettem fel a túlzott együttérzés álarcát. – Pedig azt hittem, ez örök szerelem. Amelyért érdemes volt romba dönteni egy hétéves házasságot.
– Vera… – kezdte volna Gyenyisz, de Alekszej váratlanul közbeszólt.
– Elnézést, de zavarnak minket a vacsorában – nézett hűvös pillantással a volt férjre. – És úgy tűnik, a cége valóban várja önt.
Gyenyisz ökölbe szorította a kezét.
– Én nem magához beszélek!
– De a mi asztalunknál áll, és elrontja az étvágyunkat – tette a kezét a vállamra Alekszej. – Volt férjként talán lehetnek valamilyen sérelmei. De most csak simán útban van.
– Hát te meg ki a fene vagy?! – veszítette el a türelmét Gyenyisz, felemelve a hangját.
Az asztalunkon halotti csend telepedett. Makszim Petrovics aggodalmasan ráncolta a homlokát.

– Olyan ember vagyok, aki nem csinál cirkuszt a céges rendezvényeken – válaszolt higgadtan Alekszej. – Ellentétben önnel, úgy látszik.
– Gyenyisz – álltam fel, úgy döntve, véget vetek ennek a kínos helyzetnek. – Gyerünk, beszélgessünk. Ha már ennyire ragaszkodsz hozzá.
Épp abban a pillanatban, amikor a lépéseim nyomán a feszültség a tetőfokára hágott, a háttérben szóló zene hirtelen elhalkult, és a szomszédos asztaltól éles, gúnyos női hang vágott bele a csendbe: – Na nézd csak, Denicska, hát nem elhagyott a drága feleséged, hogy most más hálójában kössön ki? A félresikerült mondat olyan volt, mint egy égő gyufa a puskaporos hordó mellett; Gyenyisz szemeiben felizzott a düh, és mielőtt megállíthattam volna, kirántotta a zakója zsebéből azt a hivatalos mappát, amit eddig a hóna alatt rejtett, majd a tányérok közé vágta.
– Ha már így összeakadtunk a sors kegyéből, Vera, talán el kellene mondanod a kollégáidnak, hogy pontosan miért is írtad alá azt a lemondást a lakásról, és kinek a pénzéből épült ez a csodás cég, ahol most olyan büszkén tündökölsz! – sziszegte a férfi, miközben az arca hamuszürkévé vált a felgyülemlett indulattól. Makszim Petrovics döbbenten kapta fel a fejét, a könyvelésen ülő Marina pedig rögtön abbahagyta a suttogást, mert a feszültség tapinthatóvá vált a levegőben.
Alekszej egyetlen villámgyors mozdulattal elém lépett, mintha pajzsként akarna védeni, de én már nem féltem. Éreztem, hogy a múlt árnyai, amiket két éve próbáltam eltemetni, most mind egyszerre törnek felszínre, és ha most meghátrálok, akkor életem végéig bujkálnom kell. Nem vettem át a mappát, csak mélyen Gyenyisz szemébe néztem, miközben a hangom meglepően nyugodtan csengett a csendes terembe: – Tudod jól, Gyenyisz, hogy a lakást nem én adtam el a szeretődnek, hanem te passzoltad le a hátam mögött, miközben a cégünk számláiról tűntek el a milliók – mondtam olyan élesen, hogy a férfi megborzongott, a kollégák pedig hirtelen mind a fülüket hegyezve figyeltek.
– Te mocskos… – hördült fel Gyenyisz, és már emelte a kezét, hogy megragadja a csuklómat, de Alekszej acélos szorítása villámgyorsan a levegőben állította meg a karját. A pénzügyi igazgatónk arca olyan hideg és kíméletlen volt, amilyennek az irodában még soha senki sem látta; a szemeiben nem volt semmi ijedtség, csak az a fajta fegyelmezett erő, ami a veszélyes embereket jellemzi.
– Elég volt, Соколов úr – mondta Alekszej olyan halkan, hogy szinte csak mi ketten hallottuk, de a hangjában rejlő fenyegetés mindenkinek átragadt a tudatára. – Ha egy lépést is tesz Vera Szergejevna felé, holnap reggelre nemcsak a „TechnoStroj” szerződései szűnnek meg a Szibériai Technológiánál, de a saját belső ellenőrzésük is lezárul azokkal a bizonyos offshore számlákkal, amelyekről az ön aláírása virít.
Gyenyisz szája nyitva maradt, a magabiztossága egy szempillantás alatt kámforrá vált; a vér teljesen kifutott az arcából, és remegő ujjakkal húzta vissza a kezét. Ekkor döbbentem rá a teljes igazságra: Alekszej nem a véletlen műveként keresett az utóbbi két hónapban, és nem is a puszta magány elől menekült hozzám. Ő végig tudta, hogy ki vagyok, tudta, hogy mi történt a válásom mögött, és talán sokkal régebb óta volt köze az életemhez, mint azt valaha is mertem volna remélni.
Makszim Petrovics idegesen köhécselt, és felállt az asztaltól, hogy mentse a menthetőt: – Nos, azt hiszem, ideje egy újabb tósztot mondani, a partnereink pedig talán jobban tennék, ha visszatérnének a saját asztalukhoz… – kezdte volna a vezérigazgató, de Gyenyisz már nem figyelte; vadul megragadta a mappáját, és szó nélkül megindult a kijárat felé, miközben a kollégák döbbent morajlása hullámzott mögötte.
– Várj, Vera! – súgta oda hirtelen Alekszej, miközben a tenyerét óvatosan a derekamra csúsztatta, és a tekintete egyszerre lett meleg és titokzatos. – Még ne menjünk sehova. Van valami, amit eddig nem mertem elmondani neked erről az estéről, és attól tartok, a java csak most kezdődik.
A zene újraindulni látszott, de a terembe belibbenő hűvös széllel együtt valami más is megérkezett: a étterem bejáratánál ugyanis megjelent egy elegáns, fekete kosztümös nő, akit azonnal felismertem a cégünk tulajdonosának a fotóiról – és aki soha, semmilyen céges rendezvényre nem szokott eljönni, most mégis egyenesen felénk tartott, a tekintetét pedig mereven Alekszejre szegezte.
A nő, aki magabiztos léptekkel közeledett az asztalunk felé, nem volt más, mint Viktória Valerjevna, a holding többségi tulajdonosa, akit eddig csak a céges hírlevelek fotóiról ismertünk. Gyenyisz, aki már épp elérte a kijáratot, hirtelen megtorpant, és a levegőben megfagyott a csend, amikor Viktória egyenesen Alekszej elé állt, miközben rám is mélyen ráemelte a tekintetét.
– Nos, Alekszej Viktorovics, látom, a terv második fázisa is sikeresen elindult – mondta a tulajdonos olyan hangosan, hogy azt a fél terem tisztán hallhatta, majd hűvösen a volt férjem felé intett. – Szokolov úr azt hitte, hogy a „TechnoStroj” offshore számláiról és a céges lakások áron aluli kiárusításáról csak ő tud, de elfelejtette, hogy a holding nem tűri a tolvajokat a partnerei között.
Gyenyisz arca hamuszürkévé vált; a mappa kicsúszott a kezéből, és a borítója szétnyílt a parkettán, amiből hivatalos banki kivonatok sora hullott ki a lába elé.
– Várjanak… ez csalás! Ezt önök megrendezték! – kiáltotta eltorokból Gyenyisz, miközben a hisztéria határára érve a vendégek felé kapkodta a tekintetét. – Ők ketten! Ők ketten játszanak össze ellenem az első naptól fogva!

Alekszej lassan felemelkedett az asztaltól, és olyan fensugárzó, hideg nyugalommal lépett oda a volt férjemhez, amitől még Makszim Petrovics is akaratlanul hátrább lépett egy fél lépést.
– Nem rendezés volt ez, Gyenyisz, hanem igazságszolgáltatás – mondta Alekszej mély, zengő hangon, amelyben ott bujkált az az ember, aki az elmúlt hónapokban csendben és módszeresen építette fel a hálót a bűnös köré. – Három évvel ezelőtt te tönkretetted Verát, elvetted a lakását, és a saját cégének a nevében hamisítottál aláírásokat, hogy eltitkold a csődöt. Azt hitted, soha senki nem fogja felelősségre vonni, mert azt hitted, ő egyedül van és védtelen. De elfelejtetted, hogy Vera nem egyedül maradt.
A teremben olyan mély csend lett, hogy a leejtett tű hangját is meg lehetett volna hallani; Marina a kezével takarta el az arcát a döbbenettől, a kollégák pedig hirtelen teljesen más szemmel néztek ránk. Ekkor döbbentem rá a teljes, letaglózó igazságra: Alekszej nem a véletlen folytán lett a pénzügyi igazgatónk, és a figyelme sem most kezdődött. Két évvel ezelőtt, amikor a válás után összetörve, mindenemet elveszítve ültem egy kis kávézóban, ő volt az az idegen ember, aki odalépett hozzám, átnyújtott egy csésze kávét, és azt mondta, hogy egyszer még igazság lesz. Ő volt Viktória Valerjevna bizalmasa, aki azért épült be a holdingba, hogy darabokra szedje azokat, akik megkárosították a dolgozókat – és engem.
Gyenyisz tehetetlen dühében még egyszer felém akart lépni, de a biztonsági szolgálat két embere, akik eddig észrevétlenül húzódtak meg a háttérben, határozott mozdulattal átvették a helyzetet, és a kijárat felé kísérték a tiltakozó, magából kifordult férfit.
A feszültség lassan, de biztosan elszállt a teremből, a zene halkan újraindulni látszott, a kollégák pedig tisztelettel és csodálattal néztek ránk. Makszim Petrovics zavartan megköszörülte a torkát, és újra feltöltötte a poharát, miközben Viktória Valerjevna elégedetten bólintott egyet Alekszej felé, majd diszkréten távozott.
Alekszej visszatért az asztalhoz, megfogta a kezemet, és a tenyere melege átjárta az egész testemet; a szemében nem volt már sem feszültség, sem titok, csak az a tiszta, mély bizonyosság, amiért érdemes volt kivárni ezt az estét.
– Nos, Vera Szergejevna – hajolt hozzám mosolyogva, miközben a pincér felénk indult a pezsgővel. – Azt hiszem, a vacsora még hátravan, és most már senki sem fogja megzavarni.