— Anya, csak ne nevess – mondta Polina, és a vadonatúj lakása ajtajában tornyosuló három hatalmas dobozra nézett. – De úgy tűnik, Gyenyisz hamarabb költözött be hozzám, mint én magam.
Okszana letette az eldobható poharakkal teli zacskót az ablakpárkányra, és végigmérte a dobozokat.
Az egyikre filctollal ez volt ráírva: „GÉP”, a másodikra: „MAGAZINOK”, a harmadikon meg semmi sem állt. Mellette egy megkopott, széles karfájú, barna fotel terpeszkedett.
– És ez mi? – kérdezte Okszana.
– Családi ereklye, láthatóan.
Polina odalépett a fotelhez, és tenyerével rányomott az ülőkére. Valami panaszosan megropưngott a mélyéből.
– Inna Boriszovnáknál vagy tíz évig állt Gyenyisz szobájában. Már rég ki akarta dobni.
– Na, szóval nem dobta ki. Előléptette, és elküldte külön lakni.
Polina végül elnevette magát.
Aznap azért mentek el a lakásba, hogy a felújítás kezdete előtt még egyszer körbejárják a helyiségeket.
Polina nagymamája, Ljudmila Szergejevna egy hónap ideje vette a lakást.
A vásárlás története az egész család számára váratlanul jött.
Ljudmila Szergejevna éven át gyűjtötte a pénzt, tavasszal pedig eladta a csecsovi dácsát. Férje halála után már nem fűlött a foga ahhoz, hogy egyedül járjon ki oda. A telek felét úgyis pénzért kellett lekaszálnia a szomszéd srácnak, ősszel nem tudott mit kezdeni az almával, a tető meg minden évben újabb módot talált arra, hogy felújíttassa magát.
Miután megkapta az eladás árát, Ljudmila Szergejevna hozzáadta a megtakarításait, és egy kis egyszobás lakást vett az egyetlen unokájának egy új építésű házban.
Jelzáloghitel nélkül.
Adósságok nélkül.
Azonnal Polina nevére.
– Amíg élem a világot, magam akarom látni, kinek mit adok – mondta akkor. – Különben még összevesztek a hátam mögött egy ócska tálalószekrény miatt.
A lakást Okszanával és Polinával közösen választotta ki. Harminchét négyzetméter, konyha, szoba, üvegezett erkély, normális fürdőszoba. Nem egy palota, persze, de egy huszonnégy éves lánynak kiváló kezdés.
Polina csomagolástervezőként dolgozott egy kis reklámstúdióban. Körülbelül nyolcvanezer rubelt keresett. Mire átvette a kulcsokat, már vagy kétszázötvenezer volt félretéve, a felújítás többi részét pedig maga tervezte megkeresni, időnkénti magánmegrendelések vállalásával.
Gyenyisz huszonnyolc éves volt.
Az utóbbi két évben dolgozott autókereskedési menedzserként, futárként, egy ismerős fotós asszisztenseként, és pár hónapig autós kiegészítőket árult az interneten.
Az utóbbi tíz hónapban azt hajtogatta, hogy nem akar többé „akárhová” elmenni dolgozni, mert végre olyan hivatást kell találnia, amelyben kiteljesedhet.
Okszana próbált nem beleavatkozni.
A srác nem ivott, nem rendezett jeleneteket, Polinával normálisan bánt. Néha besegített a kiszállításban, néha egy ismerősének az autóknál.
Az egyetlen dolog, amit Okszana nem értett, az volt, hogy a hivatáskeresés miért délig az ágyban szokott zajlani.
A lánya azonban hozzá akart menni feleségül, Okszana pedig úgy vélte, úgyis másnak kell majd együtt élnie vele.
Az első furcsaságok azután kezdődtek, hogy Gyenyisz édesanyja tudomást szerzett a lakásról.
– És egy ilyen most mennyibe kerül? – kérdezte Inna Boriszovna a családi vacsora alatt.
Polina megnevezte a hozzávetőleges összeget.
– Hűha. És a rezsi nagy lesz?
– Még nem tudom.
– És a konyha meg a szoba közötti falat nem lehet kivenni?
– Nincs kedvem hozzá.
– Most még nincs kedved. Aztán majd rájössz, hogy a térnek dolgoznia kell.
Okszana akkor azt gondolta, hogy Inna Boriszovna csak beleélte magát a dologba.
De egy hét múlva a leendő anyós már arról spekulált, vajon megéri-e pár év múlva eladni ezt a lakást.
Még egy hét múlva azt kérdezgette, drágul-e a környék.
Aztán egy napon kijelentette:
– Na, de hát a fiataloknak mostantól van saját fészkük.
Polina helyesbített:
– Igazából a lakás az enyém.
Inna Boriszovna elmosolyodott:
– Istenem, Polina, én nem közjegyzői értelemben mondom. Egy család lesztek. Ami a tiéd, az a közös is.
A mondat első hallásra melegen hangzott.
Csak valamiért Okszanának utána fordult először olyan kedve, hogy megszámolja a kanalakat.
Maga Gyenyisz is gyorsan otthon érezte magát a lakásban.
A felújítás előtt Polina egy nagy szekrényt akart állítani a fal mellé, mellette egy kisebb kanapét, az íróasztalát pedig az ablakhoz tervezte.
Gyenyisz odajött, végigsétált a szobán, és kinyilatkoztatta:
– Szekrényre itt egyáltalán nincs szükség.
– És a cuccok hová kerülnek?
– Az előszobába.
– Az előszobai szekrény másfél méteres.
– Hát akkor kevesebb holmi kell.
Egy perc múlva kiderült, hogy a felszabadult falra Gyenyisznek van szüksége a tévéhez.
Ahol egyébként még nem is volt tévé.
De a képátlóját már pontosan tudta.
Aztán megérkezett a számítógépes asztal.
– Ide állítjuk.
– Gyenyisz, ez szinte a szoba közepén lesz.
– Így kényelmesebb.
– Kinek?
– Hát nekem főleg.
Az erkélyt Gyenyisz felajánlotta, hogy alakítsák át műhellyé.
Polina még érdeklődni is kezdett.
– Milyen műhellyé?
– Még nem döntöttem el. Lehet, hogy autókozmetikával foglalkozom. Vagy airbrush festészettel.
Polina ránézett a négy négyzetméteres erkélyre.
– És az autót hogy fogod oda betolatni?
— Úgy, hogy majd lebontom a korlátot, és beemeljük daruval – felelte anélkül, hogy a legkisebb irónia is megrezzent volna a hangján.
Okszana gyomrában hirtelen kőkemény gombóc formálódott. Ez már nem volt vicc, és nem is egyszerű önzés; ez egy lassan kibontakozó, hidegvérű invázió volt, amelynek során a saját lányának a lakását készült elfoglalni egy idegen ember, méghozzá mindezekhez az anyja cinkos hallgatásával. Polina arcáról lemerevedett a mosoly, a szeme pedig megkeményedett, ahogy a vőlegényére nézett, aki már rutinszerűen húzta ki a méretre vágott mérőszalagot a zsebéből, mintha csak a saját birtokán mérné fel a terepet.
— Szó sem lehet róla, Gyenyisz – mondta halkan, de olyan élesen, hogy a férficska kezében megállt a szalag. – Ez a lakás az enyém. Nem a te műhelyed, nem a te raktárad, és nem a te garázsod. Ha nem tetszik, hogy hol fognak állni a dolgaid, a dobozaidat még ma visszaviheted az édesanyádhoz.
Gyenyisz egy pillanatra elképedve pislogott, mintha nem értette volna, mi hiba csúszott a számításába, majd gyorsan ráküldte a megszokott, bájolgó mosolyát.
– Ugyan már, Polcsi, csak vicceltem! Hát persze, hogy együtt találunk ki mindent. De azért az igaz, hogy egy sarokcsiszolót jó lenne idehozni, nem?
Okszana érezte, hogy ha most nem szól közbe, később már nem lesz miért. De mielőtt kinyithatta volna a száját, a telefonja rezgésbe rezzent a táskájában. Egy ismeretlen szám villant fel a kijelzőn. Amikor kinyomta, a készülék azonnal újra csörögni kezdett. Idegesen felvette.
— Okszana Nyikolajevna? – szólt bele egy rideg, hivatalos női hang. – Ljudmila Szergejevna lánya? Édesanyja ma délelőtt rosszul lett a bankban. A számláját zároltuk, mert valaki – úgy tűnik, az ön rokonai közül – megpróbálta érvényteleníteni az ajándékozási szerződést, és…
Okszana lélegzete elakadt. A telefon a földre esett, a műanyag borítása darabokra tört a betonon.
— Anya? Mi baj van? – rontott oda Polina sápadtan, felkapva a készüléket.
De Okszana már nem hallotta. A fejében cikázó gondolatok között egyetlen villámfény világított meg mindent: a dácsa eladása, a hirtelen jött pénz, az eltitkolt ügyvédi papírok, amelyeket Ljudmila Szergejevna az utolsó pillanatban még aláíratott valakivel, és Inna Boriszovna furcsa, mindent tudó magabiztossága a múlt heti vacsorán. A leendő anyós nemcsak a lakást mérte fel; pontosan tudta, hogy a pénz, amiből vették, sosem tartozott tisztán a nagymamához.
– Polina – mondta rekedt, alig hallható hangon az édesanya, miközben a körmét a tenetébe vájta. – Pakolj. Most azonnal pakold össze ennek a fiúnak a holmiját. Mert ha az a hír igaz, amit ott mondtak… ez a lakás egyetlen perc múlva már nem a tiéd. Sőt, talán soha nem is volt az.
Gyenyisz arcáról végleg eltűnt a lazaság. Lassan letette a mérőszalagot a padlóra, a szeme pedig hirtelen olyan idegenné, szinte kegyetlenné vált, amit Okszana eddig soha nem vett észre rajta.
– Késő, Okszana néni – mondta a fiú, és zsebre dugott kézzel, gúnyos mosollyal dőlt neki a falnak. – Anya már elintézte, hogy az ügyvéd úr ma délután átvigye a papírokat a földhivatalba. A lakás fele már nem is Polináé.
– Micsoda? – Polina hangja úgy megremegett, hogy a kartondobozok szinte beleremegtek a szűk előszobában. – Miről beszélsz? Milyen földhivatalról? Anya, ez hazudik! Ugye, hogy hazudik?!
Okszana nem válaszolt. A döbbenettől elakadt a lélegzete, miközben a saját lányára nézett, akinek az arcáról most végleg eltűnt a gyermeki naivitás. Abban a pillanatban mindketten megértették: Gyenyisz magabiztossága nem a semmiből jött. A három doboz, a fotel és a gúnyos mosoly mind egy előre megírt, hidegvérű színjáték darabjai voltak, amelyet Inna Boriszovna és a fia hónapok óta aprólékosan terveztek.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és a lépcsőházból egyenesen a lakásba lépett Inna Boriszovna. Nem kopogott. Úgy vonult be, mint aki nem idegen tulajdonba érkezik, hanem a saját birtokát veszi birtokba: elegáns kosztümben, magassarkúban, a kezében egy vastag, bőrbe kötött iratgyűjtővel.
– Ó, hát itt vagy, kedvesem – mondta édeskés, hamis mosollyal, rá sem nézve Okszanára. – Látom, a fiunk már elkezdte a rendezkedést. Nagyon helyes. Ideje, hogy a fiatalok végre önállósodjanak, ne pedig a te szoknyád mögött éljenek, Okszana.
– Maga… maga mit keres itt? – lépett előre Okszana, és a hangjában olyan fojtott düh vibrált, amitől még Gyenyisz is akaratlanul hátrébb lépett egy fél lépést. – Mit jelent az, hogy a lakás fele már nem Polináé? Milyen papírokról beszél ez a gazember?
Inna Boriszovna lassan kinyitotta a mappát, kihúzott belőle egy hivatalos okiratot, és megigazította a szemüvegét.
– Ne tartsuk ezt drámai titokban, drágáim. Ljudmila Szergejevna idősasszony már rég nem teljesen ura a cselekedeteinek. Még a múlt hónapban, amikor aláírta az ajándékozási szerződést, az én ügyvédem jelen volt. És amilyen figyelmetlen a drága nagymama, elfelejtette megemlíteni az apró betűs részletet: a lakás vásárlásához szükséges összeg felét, azt a bizonyos négymillió rubelt, amit a dácsa eladásából hiányoltak… nos, azt a pénzt hivatalosan az én cégem kölcsönözte Ljudmila Szergejevna számlájára. Jelzálogjogon. Gyenyisz nevére.
A csend olyan nehézzé vált a szobában, mintha ólomból öntötték volna. Polina megsemmisülve kapta a kezéhez a száját; a térdei megrogytak, és tehetetlenül zuhant bele a sarokban álló, kopott, barna fotelbe.
– Ti… ti átvertétek a nagymamát? – suttogta könnyes szemmel. – Ő csak azt akarta, hogy biztonságban legyek…
– Senki nem vert át senkit, kislányom – legyintett megvetően Inna Boriszovna. – Az üzlet az üzlet. A család pedig egy kassza. Ha Gyenyisz a férjed lesz, a te lakásod az ő lakása is. Mi csak rendeztük a jogi kereteket, mielőtt még valami butaságot csinálnátok.
Okszana ekkor rájött, hogy a könyörgésnek, a vitának vagy a magyarázkodásnak vége. Lassan fordult meg, miközben a táskájából előhúzta a saját okostelefonját. Nem kiabált, nem rontott neki az idős nőnek. Az arcára olyan fagyos, könyörtelen nyugalom ült ki, ami még Inna Boriszovna arcáról is lesöpörte az elégedett mosolyt.
– Tudja, Inna Boriszovna – mondta Okszana rendkívül halkan, de olyan tisztán, hogy minden egyes szó visszhangzott a betonfalak között –, maga elfelejtett egy apró részletet. Ljudmila Szergejevna ugyan idős, de a dácsa eladásáról szóló meghatalmazást és a bankszámla feletti rendelkezési jogot nem ő írta alá az ügyvédnél. Hanem én. Mint hivatalos gondviselő, akit a bíróság jegyzett be éppen tíz nappal azelőtt, hogy maguk megkötötték ezt a mocskos kis üzletet.
Gyenyisz arcáról azonnal leolvadt a színlelt lazaság.
– Hogy… hogy micsoda? – hebegte, és az anyjára nézett. – Anya, ezt nem mondtad!
Inna Boriszovna elviselhetetlenül elsápadt, a kezéből pedig kiesett a vastag iratmappa, szétterítve a papírokat a porral borított padlón.
– És még valami – folytatta Okszana, miközben a telefonján elindított egy hangfelvételt, amelyen Inna Boriszovna éppen arról beszél, hogyan fogják hamisított aláírásokkal átvenni az ingatlant. – Ezt a felvételt most küldtem át a családi ügyvédünknek, aki jelenleg a rendőrségen ül a gazdasági bűnözési osztállyal. Tíz percük van arra, hogy takarodjanak ebből a lakásból a dobozaikkal, a foteletekkel és a fene nagy terveitekkel együtt. Mert ha egy perc múlva is itt látom ezt a fiút, ígérem, hogy a büntetőeljárás nem a nagymama pénzéről fog szólni, hanem arról, hogyan próbáltak meg kifosztani egy családot.
Inna Boriszovna levegőért kapkodva, remegő kézzel hajolt le a papírokért, de Okszana egy határozott mozdulattal rálépett a mappára.
– Gyere, Gyenyisz… – sziszegte az anya, miközben a fiát rángatta a kijárat felé. – Menjünk. Ennek a játéknak vége.
Az ajtó becsapódott mögöttük. A lakásban hirtelen dermesztő, de felszabadító csend lett. Polina még mindig ott ült a kopott, barna fotelek mélyén, és némán, megállíthatatlanul sírt. Okszana odalépett hozzá, lehajolt, átölelte a lánya reszkető vállát, és kitekintett a poros ablakon, amelyen keresztül a délutáni napfény végre tisztán, akadálytalanul sütött be az új otthonukba.
