— Ira, megint bezárkóztál belülről? Nyisd ki, negyven perc múlva munkában kell lennem!
— Makszim, most reggel hét óra van. A gyerekek még alszanak. Anyád pedig megint hívás nélkül jött.
A ajtó mögül Galina Petrovna elégedetlen szuszogása hallatszott, majd a jól ismert, hangos és sértődött hang, mintha nem őt nem engednék be egy idegen lakásba, hanem a sajátjából dobnák ki.
— Micsoda képtelenség! A fiamhoz jöttem! Talán engedélyt kellene kérnem?
Irina mezítláb állt az előszobában, egy régi otthoni pólóban, és a zárt bejárati ajtót nézte. A konyhában halkan hűtött a hűtőszekrény. A gyerekszobából a fia egyenletes légzése hallatszott, a nagyobbik lánya pedig valószínűleg már felébredt, mert a lépcsőházi hangok után megrecsegett az ágy.
— Tegnap kértem, hogy ne jöjjön reggel — mondta Irina. — Nasztyának dolgozata lesz, ki kell aludnia magát. Ljosa pedig csak nemrég szokott le arról, hogy éjszakánként felébredjen.
— Nagy ügy, a gyerekek! — vágta rá az anyós. — Én mindkét gyerekemet hatkor keltettem, mégis rendes ember lett belőlük.
Makszim ingerülten kopogtatott a kulccsal az ajtón.
— Ira, elég lesz. Nyisd ki!
A nő kinyitotta. Galina Petrovna lépett be elsőként, még csak nem is köszönt. Levette a kabátját, és egyenesen a konyhába ment. Egy perccel később becsapódott a hűtő ajtaja.
— Hol vannak a fasírtok? — kiáltotta. — Tegnap hoztam egy dobozzal.
— A gyerekek megették.
— Mindet? Egy este alatt?
— Nem egy este alatt. Tegnap vacsorára, mára pedig Ljosának akartam adni útravalónak.
— Na persze. Aztán meg panaszkodtok, hogy nincs elég pénz. Mindent mértéktelenül megesztek.
Irina becsukta a szemét pár másodpercre. Az elmúlt évben az ilyen reggelek szinte mindennapossá váltak.
Amikor Makszimmal összeházasodtak, Galina Petrovna csupán egy nagyon energikus nőnek tűnt. Valóban sokat segített: elhozhatta Nasztyát az óvodából, ha Irina sokáig dolgozott, húslevest hozott, vagy vigyázott a beteg gyerekre. Irina hálás volt neki ezért, és soha nem tette úgy, mintha egyedül is boldogulna. A probléma később kezdődött, amikor a segítség észrevétlenül átalakult abba a jogba, hogy mindig és hívás nélkül jelen lehessen az életükben.
Makszim először „minden eshetőségre felkészülve” adott kulcsot az anyjának. Irina akkor nem tiltakozott. A lakásban kisgyerekek voltak, mindketten dolgoztak, bármi megtörténhetett. Csakhogy az a bizonyos „minden eshetőség” Galina Petrovnánál hetente háromszor-négyszer is bekövetkezett.
Eljött reggel, ha a piac felé ment. Este, ha úgy döntött, hogy hoz egy kis túrót. Késő éjszaka, ha a vendégségből hazatérve eszébe jutott, hogy náluk hagyta a tepsijét. Képes volt fél nyolckor kinyitni az ajtót, és egyenesen a konyhába menni, miközben Irina még hajat mosott munka előtt. Bejöhetett vasárnap kilenc óra előtt tíz perccel, és hangosan bejelenthette, hogy a rendes emberek már régen felkeltek.
A legrosszabb az volt, hogy minden látogatás ellenőrzéssé vált.
— Miért így állnak a törölközők?
— Mi az a régi zacskó a fagyasztóban?
— Makszim, láttad, mennyi por van a felső polcon?
— Ira, megint bolti joghurtot adsz a gyerekeknek? Hányszor mondtam már, hogy magadnak kell megcsinálnod?
— És kinek a nyugtái vannak a fiókban? Megint ételt rendeltetek?
Irina eleinte nyugodtan válaszolt. Aztán kérni kezdte, hogy előtte telefonáljon. Később azt, hogy legalább egy üzenettel figyelmeztesse őket. Galina Petrovna beleegyezett, de pár nap múlva minden kezdődött elölről.
Makszim minden alkalommal talált kifogást.
— Hát ilyen az anyám.
— Nem rosszaságból csinálja.
— Unatkozik egyedül.
— Segít nekünk.
— Sajnálod tőle?
Ez az utolsó mondat hozta ki Irinát a sodrából a legjobban. Nem egy csésze teát vagy a konyhai helyet sajnálta. Nehéz volt olyan lakásban élnie, ahol arra ébredhetett, hogy valaki már a hűtőnél zörög a zacskókkal. Nehéz volt feldolgozni, hogy a zárat bármelyik pillanatban kinyithatja egy idegen kulcs. És egyáltalán nem volt vicces, amikor többször is meztelenül kellett kiugrania a fürdőszobából, menet közben köntösbe burkolózva, mert az anyósa úgy döntött, hogy korábban jön.
Aznap, az újabb reggeli ellenőrzés után Irina ismét beszélt a férjével.
— Makszim, kérd vissza anyádtól a kulcsot!
A férfi éppen a ingét gombolta a tükör előtt.
— Kezdődik…
— Nem kezdődik semmi. Nem először kérem.
— És mit csinált ma olyan szörnyűt?
— Reggel hétkor jött be hívás nélkül.
— Hát eljött. Hozott fasírtot.
— A fasírtot este is meg lehet hozni.
— Erre volt útja.
— Reggel hétkor?
— Ira, ne kötekedj!
— Nem kötekedem. Azt akarom, hogy reggel a saját lakásomban abban járhassak, amiben kényelmes, és ne azon kelljen gondolkodnom, hogy ki nyitja ki éppen az ajtót.
Makszim begombolta a mandzsettáját, és a tükrön keresztül ránézett.
— Anyám nem idegen ember.
— Neked nem. De ez nem az ő lakása.
— A miénk.
— A kettőnké.
— Pontosan. És én adtam neki kulcsot.
— Az én beleegyezésem nélkül.
— Amikor megadtam, hallgattál.
— Mert egy pótkulcsról volt szó arra az esetre, ha a gyerekek egyedül vannak, vagy elveszítjük a sajátunkat. Nem pedig arról, hogy bármikor szabadon bejárhat.
A férfi ingerülten intett a kezével.
— Elkésem. Este megbeszéljük.
Este nem beszélték meg. Makszim fáradtan tért haza, bekapcsolta a focit, és közölte, hogy nem akarja újra ugyanazt hallgatni. Másnap Galina Petrovna nem jött el. Irina már azt hitte, hogy a férje mégis mondott neki valamit. Ám két nap múlva az anyósa este fél tizenegykor megjelent.
Irina éppen Ljosát altatta. Az előszobában kattant a zár, majd felhangzott:
— Makszim, hol vagy? Csak egy percre ugrottam be!
Ljosa azonnal felült az ágyban.
— Nagymama jött?
— Aludj! — mondta Irina.
— Inni kérek.
Hozott neki vizet, majd kiment. Galina Petrovna már a konyhában állt, és a mosogató feletti szekrényt nyitogatta.
— Mit csinál? — kérdezte Irina.
— A befőttesüvegemet keresem.
— Milyen üveget?
— Az üveget. Egy hónapja kocsonyát hoztam benne.
— Most majdnem tizenegy óra van.
— És akkor mi van?
— A gyerekek alszanak.
— Halkan csinálom.
Ebben a pillanatban úgy csapta be a szekrényajtót, hogy a poharak megcsörrentek.
— Nagyon halkan…
— Ira, ne kezdd!
Makszim kijött a szobából, és azonnal közéjük állt, bár senki sem támadott senkire.
— Anya, milyen üveg?
— A nagy, kék fedővel.
— Nem tudom, hol van.
— Persze hogy nem tudod. Itt egyáltalán nem találni semmit. Minden szanaszét van dobálva.
Irina a férjéhez fordult.
— Most megmondod neki, hogy ne jöjjön többet hívás nélkül?
— Mi történt egyáltalán?
— Makszim, tizenegy óra múlt!
— Csak egy percre jött.
— Már a szekrényekben kutat!
Galina Petrovna kihúzta magát.
— „Kutat”! Mintha drágaságokat keresnék nálatok. Csak a saját üvegemet akartam elvinni.
— Akkor fel kellett volna hívni minket, és megkérdezni, hogy megfelel-e.
— A saját fiamtól kellene engedélyt kérnem?
— Ahhoz, hogy belépjen egy lakásba, ahol másik négy ember él — igen.
— Négy? — az anyós elmosolyodott. — A gyerekeket ne keverd ide! Ők örülnek nekem.
— Mert gyerekek. És utána egy órán át nem tudnak elaludni az éjszakai látogatásai miatt.
Makszim felemelte a hangját:
— Elég legyen, Ira! Anya mindjárt elmegy, te megint fújod a dolgot.
— Én fújom fel?
— Igen. Mert egy normális ember nem csinálna családi háborút egy kulcsból.
Irina a férjére nézett, és hirtelen megértette, hogy hiába próbálja meggyőzni. A férfi meg sem hallotta magát a kérést. Számára a vita nem az ajtóról vagy az időpontról szólt. Bármiféle korlátozást az anyjával szemben személyes ellene irányuló támadásként élt meg.
Másnap Irina mégis úgy döntött, hogy tesz még egy próbát, de ezúttal Galina Petrovna nélkül. A gyerekek óvodában és iskolában voltak, Makszim pedig ebédig otthonról dolgozott. Elé tett egy csésze kávét, és leült vele szemben.
— Egyezzünk meg konkrétan! Nem „majd”, nem „meglátjuk”. Csak konkrétan.
— Megint a kulcs?
— Igen, a kulcs. És a látogatások ideje.
Makszim félretolta a laptopot.
— Rendben. Mit akarsz?
— Hogy anyád hívjon, mielőtt átjön. Éskogy ne jöjjön reggel kilenc előtt meg este kilenc után, hacsak nem történt valami sürgős.
— És ha be kell hoznia valamit?
— Felhív minket.
— És ha nem halljuk?
— Megvárja.
— És ha a gyerekek egyedül vannak?
— Akkor az pontosan az az eset, amiért a pótkulcsot adtuk.
Makszim hallgatott egy sort, majd elégedetlenül megszólalt:
— Úgy írod ezt le, mintha anyám valami idegen futár lenne.
— Nem. Én csak előre szeretném tudni, mikor lép be valaki az otthonomba.
— Az otthonunkba.
— Pontosan. A mi otthonunkba. Nem az övébe.
— És mit mondjak neki most? „Anya, Ira látogatási időt vezetett be”? El tudod képzelni, ez hogy hangzik?
— Mondd a saját szavaiddal.
— Meg fog sértődni.
— És szerinted én nem sértődöm meg, amikor kinyitja a szekrényemet, és megkérdezi, miért vettem egy harmadik ruhát?
— Ő csak beszélget.
— Múlt vasárnap kivette a szemetesből a sajt csomagolását, és megkérdezte, miért veszünk ilyen drágát. Ez is csak beszélgetés?
Makszim elfintorodott.
— Na, ezt már túlzásba viszed.
— Ott álltam mellette.
— Jó, majd mondom neki, hogy legyen óvatosabb.
— Nem, Makszim. Nem „óvatosabb”. Hanem hogy ne jöjjön hívás nélkül.
A férfi ismét kinyitotta a laptopot.
— Megértettem.
De semmi sem változott.
Szombaton Galina Petrovna nyolc óra tizenöt perckor érkezett. Ezúttal úgy döntött, hogy a gyerekeknek „rendesen meg kell reggelizniük”, ezért hozott egy fazék tejbegrízt. Irina éppen palacsintát ígért Nasztyának, a tészta már az asztalon állt. Az anyós meglátta a tálat, és elégedetlenül összehúzta a száját.
— Édesség reggelre?
— Ez palacsinta.
— Látom. Aztán csodálkoztok, hogy Ljosa fogait kezelni kell.
— Galina Petrovna, két hónapja voltunk fogorvosnál.
— Na pont azért. Ötévesen már voltatok.
A fazekat a tűzhelyre tette, aztán maga nyitotta ki a hűtőt, és pakolni kezdte az élelmiszereket, hogy helyet csináljon a polcon. Irina mellette állt, és érezte: ha most megint hallgat, utána saját magára fog haragudni.
— Nem kell semmit átpakolni.
— Csak a fazekat teszem be.
— Tegye be, és ennyi.
— Ugyan mi bajod van neked ma?
— Semmi bajom. Kérem, hogy ne gazdálkodjon a konyhámban.
Galina Petrovna a fia felé fordult, aki az asztalnál ült a telefonjával.
— Makszim, hallod, hogyan beszélnek velem?
A férfi felemelte a fejét.
— Ira, ne már kora reggel…
— Hát mikor? Tegnap két órával ezelőtt beszéltem veled erről?
— Nem két órával ezelőtt, hanem tegnap. És anya most nem csinál semmi rosszat.
— Na látod, ezért nem változik semmi. Számodra minden egyes eset „semmi rossz”. Csak éppen ilyen esetből már száz van.
Nasztya a sámlin ült, és némán húzta az ujját a bögre szélén. Irina észrevette ezt, és azonnal halkabbra fogta a hangját. Legkevésbé azt szerette volna, ha a gyerekek hozzászoknak a felnőttek állandó veszekedéséhez.
— Ne előttük megbeszélni — mondta.
Galina Petrovna horkantott egyet.
— Hogyne. Nehogy még meghallják, milyen szörnyű nagymamájuk van.
— Én nem ezt mondtam.
— De az értelme ugyanaz.
Húsz perccel később az anyós elment, és magával vitte a sértetlen fazekat is. Makszim elkísérte a lifthez, majd amikor visszatért, azonnal megszólalt:
— Elégedett vagy?
— Mivel?
— Anya megsértődve ment el.
— Én nem kértem, hogy reggel nyolckor hozzon grízt.
— Neked semmi sem jó. Ha segít, az a baj. Ha nem segít, te leszel az első, aki azt mondja, hogy senkit sem érdekelnek a gyerekek.
— Én soha nem mondtam ilyet.
— Mert mindig segít!
Irina ránézett a palacsintákra, amelyeknek a széle már kezdett kiszáradni, és úgy döntött, lezárja a vitát. Aznap gondolt bele először komolyan abba, hogy a kérdést nem beszélgetésekkel kell megoldani. Amíg Galina Petrovnának van kulcsa, Makszim befejezett tényként fogja kezelni a megjelenését: ha már bejött, miért veszekednének? Az anyós pedig maga soha nem mond le önként arról a lehetőségről, hogy kinyissa az ajtót.
A következő hétfőn Irina kivett fél nap szabadságot. Elvitte a gyerekeket, hazatért, és felhívott egy szerelőt. Egy órával később már új zárbetét volt az ajtóban, a tenyerén pedig négy új kulcs feküdt.
Egyet megtartott magának. A másodikat a gyerek hátizsákjának rejtett zsebébe tette — vészhelyzet esetére. A harmadikat este szándékozott odaadni Makszimnak. A negyediket elrakta a iratok közé.
A régi kulcsok már nem működtek.
Úgy döntött, a férjének otthon fog szólni. Nem telefonon és nem üzenetben. Irina tudta, hogy dühös lesz, de remélte, hogy legalább végre rákényszeríti arra, hogy normálisan megbeszéljék a szabályokat.
Csakhogy Makszim nem egyedül tért haza.
Este hét óra körül járt. Irina zöldségeket vágott a salátához, a gyerekek a szobában tanultak, amikor a zárban megcsikordult a kulcs. Egyszer. Kétszer. Aztán valaki erőteljesen megrántotta a kilincset.
— Mi ez a marhaság? — hallatszott Makszim hangja.
Irina letette a kést.
— Ira! — kiáltotta hangosan a férfi. — Nyisd ki!
A nő odalépett az ajtóhoz, de nem nyitotta ki.
— Egyedül vagy?
— Mi különbség van? Nyisd ki az ajtót!
Mögötte azonnal megszólalt Galina Petrovna:
— Na látod? Megmondtam! Szándékosan csinált valamit!
Irina a falnak döntötte a vállát.
— Makszim, kicseréltem a zárbetétet.
Pár másodpercig csend volt az ajtó túloldalán.
— Mit csináltál?
— Kicseréltem a zárat. Pontosabban a zárbetétet. Az új kulcsodat ma akartam odaadni neked.
— És anyámnak?
— Anyádnak nem.
Kívülről akkora csapás érte az ajtót, hogy a szobából kiszaladt Nasztya.
— Anya, mi történt?
— Menj Ljosához! Minden rendben.
— Nyisd ki azonnal! — üvöltött Makszim.
— Először nyugodj meg!
— Te eszednél vagy egyáltalán?! Ez az én lakásom is!
— Tudom. Ezért a te kulcsod itt van.
— És az anyámé hol van?
— Neki nem lesz többé kulcsa.
— Ira! Nyisd ki az ajtót!
A nő nem mozdult. Az elmúlt hónapokban túl sok reggel, éjszakai zárcsattanás, kinyitott szekrény, porra és ételre tett megjegyzés gyűlt fel benne. Most először nem kellett az előszobába rohannia, megkötnie a köntösét, és eljátszania a háziasszonyt, aki örül a váratlan ellenőrzésnek.
— Az ajtón keresztül fogunk beszélni, amíg üvöltözöl.
— Azért üvöltök, mert önkényeskedel!
— Anyád pedig egy éve jár hozzánk engedély nélkül. Kértem, hogy fejezd ezt be.
— Ne merészeld belekeverni anyámat!
— Ott áll mögötted. Kit keverjek még bele?
Galina Petrovna felháborodottan mondta:
— Makszim, ne alázd meg magad! Szándékosan tart minket itt, hogy megszégyenítsen a szomszédok előtt.
— A szomszédok semmit sem hallanának, ha egyikőtök sem kiabálna — válaszolta Irina.
— Nyitod most vagy sem?! — Makszim megint ráütött az ajtóra. — A gyerekeim odabent vannak!
— A gyerekek itthon vannak velem. És pontosan azért nem nyitom ki, amíg el nem hagyod a kiabálást.
— Anyámnak joga van bármikor átjönni hozzánk, akár reggel hétkor is! Megértetted?! Add oda neki a másolatot, különben téged magadat dobódat ki az utcára!
Irina nem is válaszolt azonnal. Tizenkét éve ismerte Makszimot, és nyolc éve volt a felesége, de ennyire nyers még soha nem volt. Korábban minden elbújt a „hát ő az anyám”, „ne bántsd őt”, „legyél okosabb” mögé. Most semmilyen csomagolás nem maradt.
— Te most komolyan azt mondtad, hogy kidobsz a közös lakásunkból, ha nem adok kulcsot anyádnak?
— Azt mondtam, hogy nem fogsz itt egyedül parancsolgatni!
— Rendben. Akkor figyelj! Vagy úgy élünk együtt, mint egy család, és anyád csak telefonálás után jön, vagy anyáddal élsz. Más lehetőséget nem látok.
— Te ultimátumot adsz nekem?
— Igen.
— Egy kulcs miatt?
— Nem a kulcs miatt. Hanem mert egy éve kérek egyetlen egyszerű dolgot, te pedig szeszélynek tartod a kérésemet.
— Anya, menjünk! — mondta hirtelen Makszim halkabban, de nem Irinának. — Ha úgy döntött, hogy így viselkedik, üljön itt egyedül és gondolkozzon!
— Így van, fiam — támogatta azonnal Galina Petrovna. — Nem kell megalázkodni előtte. Még ő fog futni utánad.
Irina hallotta a lépteket a lépcsőn. Aztán becsapódott a lépcsőházi ajtó.
Nasztya kikukucskált a szobából.
— Apa elment?
— Igen.
— Visszajön?
Irina nem tudta, mit feleljen.
— Ma valószínűleg nem.
Azon az éjszakán Makszim nem jött haza. Egyetlen üzenetet írt: „Anyánál leszek, amíg észhez nem térsz.” Irina kétszer elolvasta, majd elrakta a telefont.
Reggel össze kellett szedni a gyerekeket, szendvicset készíteni, ellenőrizni az egyenruhát, megkeresni Ljosa másik kesztyűjét. Az élet valamiért teljesen megszokott módon folytatódott, bár Irina belsejében minden olyan volt, mint egy nagy veszekedés után: nehéz, üres és nagyon világos.
Makszim két nap múlva jelent meg. Már az anyja nélkül. Becsengetett, mert új kulcsa továbbra sem volt.
Irina kinyitotta az ajtót, de a láncot nem vette le.
— Most már be sem engedsz a házba?
— Beengedlek beszélni. De csak kiabálás nélkül.
— A cuccaimért jöttem.
— Rendben.
Levette a láncot és félreállt. Makszim bement a hálószobába, elővette a sporttáskát, és hajtogatni kezdte az ingeket.
— Anya azt mondja, szándékosan akarod tönkretenni a kapcsolatunkat.
— Nem akarom tönkretenni.
— Akkor add oda a kulcsot!
— Nem.
— Vagyis egyáltalán nem vagy hajlandó engedni?
— Egy évig engedtem.
— Mit akarsz elérni?
— Hogy az ember telefonáljon, mielőtt átjön.
— Ő az anyám!
— Én meg a feleséged vagyok. Nasztya és Ljosa a te gyerekeid. Miért kell mindannyiunknak alkalmazkodnunk ahhoz, hogy anyádnak reggel hétkor kedve támadt ellenőrizni a hűtőt?
Makszim megrántotta a táska cipzárját.
— Mindent kiforgatsz.
— Nem. Éppen ellenkezőleg: abbahagytam a dolgok kiforgatását. Annak nevezem a történteket, amik valójában.
— Hát akkor élj egyedül!
— Nem vagyok egyedül. A gyerekekkel vagyok.
Ez a mondat fejbe találta.
— A gyerekeket ne fordítsd ellenem!
— Egyáltalán nem keverem be őket. Te vagy az, aki két napja nem hívta fel Nasztyát.
— Dühös voltam.
— Ő nem tehet róla, hogy dühös voltál.
Makszim nem válaszolt semmit. Fogta a táskát és elment.
A következő hetet az anyjánál töltötte. Aztán még egyet. Néha eljött a gyerekekért pár órára, de a házba nem lépett be. Irinával röviden, szinte hivatalosan kommunikált. A kulcsról szóló beszélgetést nem hozta fel többet, viszont Galina Petrovna írt egy hosszú üzenetet arról, hogy Irina „szétrombolja a családot” és „idegent csinál a fiából”.
Irina nem válaszolt.
Két hét múlva Makszim este telefonált.
— Esetleg elég lesz már?
— Miből?
— Ebből a marhaságból. Haza akarok menni.
— Gyere haza!
Még a csend is megállt a meglepetéstől.
— Hogy érted?
— Szó szerint. Gyere haza! Neked lesz kulcsod. Anyádnak nem. Vendégségbe telefonálás után jön. Ha itthon vagyunk és megfelel — kinyitjuk. Ha nem megfelel — megbeszélünk egy másik napot.
— Megint kezded…
— Azt hitted, a feltétel eltűnt?
— Ő az anyám. Nem fogom az ajtó előtt hagyni, mint egy idegent.
— Akkor ne gyere haza!
— Egyáltalán felfogod, hogy a gyerekek apa nélkül élnek?
— Felfogom. És te felfogod, hogy te mentél el?
— Mert kidobtál!
— Nem. Azt ajánlottam, hogy válasszuk meg, hogyan fogunk élni. Te összecsomagoltál és elmentél anyádhoz.
— Hát nagyszerű — mondta élesen. — Akkor élj a zárad anyjával!
Irina letette a kagylót.
Néhány nap múlva maga szedte össze a legszükségesebbeket a gyerekeknek, és elutazott a szüleihez. Nem azért, mert Makszim kidobhatta volna — a lakást a házasság alatt vették, és ezt nagyon jól tudta. Csupán arra volt szüksége, hogy egy időre olyan helyen legyen, ahol nem várja a következő látogatást, és nem hallgatja, ahogy a gyerekek azt kérdezik, miért nem alszik megint itthon apa.
Indulás előtt írt Makszimnak: „Van egy hónapod. Nem arra, hogy válassz köztem és anyád között. Hanem arra, hogy eldöntsd, készen állsz-e a feleségeddel és a gyerekeiddel élni, mint egy különálló család. Ha egy hónap múlva minden ugyanígy marad, beadom a válókeresetet.”
A válasz szinte azonnal megérkezett:
„Ne nyomj engem!”
Irina nem írt többet semmit.
A szüleinél sem volt könnyű. Az anyja próbált nem feltenni felesleges kérdéseket, de minden este úgy nézett a lányára, mintha híreket várna. Az apja egyszer felajánlotta, hogy beszél Makszimmal „férfiasan”, de Irina azonnal visszautasította. Nem hiányzott neki egy újabb családi tanács mindkét oldal szüleinek részvételével. Pontosan ebbe fáradt bele.
A gyerekeknek hiányzott az otthonuk. Nasztya megkérdezte, elhozhatja-e a szobájából az olvasólámpát és a könyveit, Ljosa a játék vasutat kérte. Irina kétszer járt a lakásban, amikor Makszim munkában volt. Minden alkalommal észrevette, hogy szinte semmi sem változott. A bögréje a mosogató mellett állt, a dzsekije a megszokott akasztón lógott, a fürdőszoba polcán pedig megjelent egy új csomag szappan, amit mindig Galina Petrovna vásárolt. Úgy tűnt, az anyós most már teljesen szabadon járt oda — már nem a fia vendégeként, hanem szinte háziasszonyként.
Egy nap Irina találkozott vele a lépcsőház előtt. Galina Petrovna egy szatyor élelmiszert vitt, és ő állt meg először.
— Elégedett vagy most? — kérdezte. — A gyerekeket hurcolászod ide-oda, Makszim meg egyedül él.
— Nem él egyedül. Maga jár hozzá.
— Anyja vagyok, kötelességem támogatni a fiamat.
— Támogassa! Én nem tiltom.
— A kulcsot pedig úgyis visszakapom. Ez a fiam lakása.
Irina nem állt le vitatkozni. Neki már fontosabb volt, hogy ne győzze meg Galina Petrovnát, hanem megvárja: képes-e Makszim legalább egyszer maga meghozni egy döntést.
A hónap furcsán telt. Az első héten úgy tűnt számára, hogy Makszim mindjárt megérkezik. Nem virággal és nem szép beszéddel — annak nem is hitt volna. Csak annyit mond: „Beszéljük meg!” Még arra is készen állt, hogy elismerje: maga is hibázott, amikor titokban cserélte ki a zárbetétet. Szólhatott volna előre. Odaadhatta volna az új kulcsot még aznap a munkahelyén. De a lényegen nem állt szándékában változtatni.
Makszim nem jött el.
Felhívta a gyerekeket. Szombatonként elvitte őket. Egyszer küldött Irinának egy fényképet, ahogy hármasban pizzát esznek Galina Petrovnánál. Az anyós mellettük ült, mosolygott, mintha mi sem történt volna.
A harmadik héten Makszim azt írta: „Anya szerint egy ilyen dolog után neked magadnak kellene bocsánatot kérned.”
Irina egyetlen mondattal válaszolt: „A te döntésedre várok, nem anyádéra.”
Nem válaszolt.
A hónap utolsó napján reggel elvitte a gyerekeket az iskolába és az óvodába, majd nem a munkahelyére ment. Az iratok már napok óta egy mappában feküdtek. A házassági anyakönyvi kivonat, a gyerekek születési anyakönyvi kivonatainak másolatai, a lakás dokumentumai, a befizetési bizonylatok. Irina sokáig remélte, hogy a mappa ott marad a szülei felső polcán.
De Makszim a hallgatást választotta. Pontosabban: a megszokott rendet választotta, amelyben az anyja beléphetett, ahová csak akart, a feleségnek pedig tűrnie kellett, nehogy megbántson valakit.
Irina beadta a válókeresetet. Ezzel egyidejűleg elindította a tartásdíj és a vagyonmegosztás ügyét is, mert a lakás közös volt, és nem állt szándékában úgy tenni, mintha a kérdés nem létezne.
Makszim este telefonált.
— Tényleg beadta?
— Igen.
— Még csak nem is szóltál előre.
— Adtam egy hónapot.
— Azt hittem, megnyugszol.
— Én meg azt hittem, elgondolkozol.
— Ira, hát nem lehet lerombolni egy családot csak azért, mert anya átjött vendégségbe!
— Nem lehet lerombolni egy családot egy kulcs miatt, Makszim. De évekig úgy tenni, mintha a feleséged véleménye semmit sem érne, nagyon is lehet. Te ezt tetted.
— Most mindent rám hárítasz.
— Már semmit sem hárítok rád. Beadtam a papírokat.
Hosszú ideig hallgatott, majd megkérdezte:
— És a lakás?
— Elosztjuk, ahogy kell. Ez közös vagyon.
— Anya azt mondta, nincs jogod kidobni onnan.
Irina fáradtan elmosolyodott.
— Hát akkor jó, hogy anyád melletted van. Magyarázzon el neked most már minden mást is!
A beszélgetés után kikapcsolta a telefont, és elment a gyerekekért. Nasztya félrecsúszott hátizsákkal jött ki az iskolából, és azonnal mesélni kezdett az ötös matematikájáról. Ljosa később mutatott egy rajzot, ahol az egész család valamiért egy hatalmas, zöld ház mellett állt. Irina nem kérdezte meg, miért van apa a többiektől külön rajzolva.
Makszim még néhányszor megpróbálta visszahozni a beszélgetést arra, ki volt aznap este az ajtónál a hibás. Galina Petrovna azt írta, hogy Irina „megfosztja a gyerekeket az apjuktól”. De a hónap, amit a férjének adott, már véget ért, és vele együtt véget ért a várakozása is.
A legkeserűbb nem is az volt, hogy a házasság válásig jutott. Irina az utolsó pillanatig remélte, hogy Makszim megért egy egyszerű dolgot: nem kényszerítették arra, hogy lemondjon az anyjáról. Csak azt kérték tőle, hogy ne adja át neki a jogot más otthonának irányítására. De számára ez túl nagy engedménynek bizonyult.
Az új zár pedig bent maradt az ajtóban. Csak most már nem az volt a kérdés, hogy ki kapja a másolatot…
