– Ugyan már, miért fárasztasz ezzel? Én ehhez nem értek. Te azt csinálsz, amit akarsz, én megyek a diszkóba. Rengeteg ott a szép lány, és várnak a haverok.
Akkoriban, húsz évvel ezelőtt Nyugat-Ukrajnában nem mindig csaptak világra szóló lakodalmat. Marija szülei, miután megtudták az igazat, nem zavarták el a lányukat, de ünnepséget sem rendeztek. Csak egy szerény vacsorát tartottak a szűk családnak. Vaszil kőarccal ült ott, mintha kényszerrel rángatták volna oda. Megnősült ugyan, de a szíve ott maradt a táncparketten, más nők ölelésében. Ahogy mondani szokták: jön a gyerek, de az apja fejében még csak a szél fúj.
Vaszil úgy élte az életét, mintha csak egy piszkozatot írna, amit bármikor ki lehet radírozni. Öt évvel később, miközben Marija már két kislányt ringatott és vezette a gazdaságot, a férfi nem szégyellt a felesége legjobb barátnőjének szemébe nézni. Aztán lett egy másik nő is a szomszéd faluban. Azt beszélik, ott is felnőtt egy fia, akit Vaszil sosem látott, és tudni sem akart róla.
– Legalább egyszer vedd a kezedbe a gyereket! – kiáltotta Marija kétségbeesetten egy újabb veszekedés során. – Hiszen a te véred, Vaszi-i-il!
– Az enyém? – nevetett az arcába a férfi. – Honnan tudjam? Fogd be a szád! Élni akarok, nem a négy fal közé zárva pelenkákat számolgatni.
Teltek az évek. A gyerekek felnőttek, kitanultak, munkába álltak. Marija, akit teljesen kimerített a saját házában uralkodó érzelmi hidegség, végül összepakolt. Először egyedül ment külföldre szerencsét próbálni, hogy keressen egy kis pénzt, később pedig a lányokat is magához vette. Odakint az élet más fordulatot vett.
Most Vaszil egyedül ül a háza előtti padon. A szomszédok elmennek mellette, biccentenek, de a tekintetükben ott az emlékezet. Mindenre emlékeznek: Marija kisírt szemére, Vaszil szeretőire és az egykori gőgös járására.
– Látod, Vaszil – mondja Sztepan, a szomszéd, a kerítésnek dőlve –, valamikor a vizet is visszautasítottad, mondván, a pálinka édesebb. Most meg nincs, aki egy pohár vizet adjon.
Vaszil hallgat, a könnyei kicsordulnak. Régi, kopott telefonja az asztalon fekszik. A lányai hívását várja. Vajon telefonálnak-e? Ki tudja. Talán havonta egyszer, hogy megkérdezzék, él-e még. De lehet, hogy a némaság a kagylóban csak annak a közönynek a visszhangja, amit ő maga vetett el hosszú évekkel ezelőtt.
A házban hideg van. A fűtés drága, a fahasogatáshoz pedig már nincs ereje. Vaszil a régi esküvői fotót nézi, azt a szerény vacsorát, ahol Marijával még fiatalok voltak. A nő reménnyel néz rá a képen, ő pedig valahová messzire, el mellette.
Könnyedén élt, nagy lábon. Most pedig a legnagyobb félelme az, hogy az utolsó korty vizet a saját lelkiismeretével kettesben kell majd meginnia.
A legnehezebb Vaszilnak az este, amikor a nap bebújik a szomszéd faluval határos erdő mögé. Ott, az erdőn túl él egy nő, akit egykor a „titkának” nevezett. Ott él egy fiú, akinek ugyanolyan széles a válla és ívelt a szemöldöke. Legalábbis a szomszédok ezt mondták.
Egyszer, amikor még volt erő a lábában, Vaszil találkozott azzal a fiúval a járási központ piacán. Akkor szúrt bele először a szívébe a fájdalom – és nem a betegség miatt. A fiú elment mellette, a vállával súrolta, de rá sem nézett. Vaszil ki akartaáltani: „Fiam!”, de elcsuklott a hangja. Megértette: ennek a gyereknek ő nem létezik. Csak egy idegen öregember, egy árnyék a múltból, aki nem adott sem egy fillért cipőre, sem egy kedves szót a névnapjára.
Vaszil házában most a soha meg nem sütött vasárnapi kalács illata és a por uralkodik, amit nincs, aki letöröljön. A hűtőn egy „Italia” mágnes díszeleg – a nagyobbik lánya küldte öt évvel ezelőtt. Ez volt az utolsó csomag.
Amikor megcsörren a telefon, Vaszil összerezzen. De általában csak téves hívás, vagy ablakcserét kínáló ügynökök keresik.
– Halló, Marija? – suttogja néha rekedten a kagylóba, csodában reménykedve.
– Vaszil, én vagyok az, Hanna szomszédasszony. Nyisd ki az ajtót, hoztam egy kis tejet, mert azt mondják, tegnap ki sem léptél a házból.
Hanna leteszi az üveget az asztalra, és olyan szánalommal néz rá, amitől Vaszil legszívesebben ordítani tudna.
– Mi az? Megint nem hívtak? – kérdezi a szomszédasszony halkan.
– Hívnak! – hazudja a férfi, elfordítva a tekintetét.
– Azt mondják, hamarosan magukhoz vesznek. Intézik a papírokat. Csak tudod, ott a munka… nagyon elvagyva vannak.
Hanna csak sóhajt. Pontosan tudja, hogy a lányok már régen megváltoztatták a számukat, Marija pedig minden vasárnap gyertyát gyújt a külföldi templomban „az ellenségek egészségére”, mert másképp nem tudott megbocsátani Vaszilnak.
Valamikor Vaszil azt hitte, hogy az a szerény esküvői vacsora megalázó volt. Most mindent odaadna, hogy újra annál az asztalnál ülhessen. Hogy Marija újra a vállára tegye a kezét, az apósa pedig – ha haragosan is, de – töltsön neki egy pohárral, mint családtagnak.
Leül az asztalhoz, és letör egy darabot a szikkadt kenyérből. Valamikor asszonyokhoz szaladozott, mert a „szabadságot” kereste. Most annyi szabadsága van, hogy minden éjjel fojtogatja. A kötelességektől való szabadság a szeretettől való szabadsággá vált.
„Azt mondják, ha a szomszéd háza ég, az egész falu összefut. De ha Vaszil lelke lángol, azt senki sem látja” – suttogják az asszonyok a bolt előtt.
Az ablakhoz lép. Az utcán egy fiatalember kézen fogva vezet egy kisgyereket. A gyerek nevet, nyújtózkodik az apja felé. Vaszil a homlokát a hideg üvegnek nyomja. Végre megértette, mit jelent a „gyermek”. Hogy az nem egy „probléma”, ami elől a diszkóba kell menekülni. Hanem az egyetlen hajszálvékony szál, amely az embert a felejtés szakadéka felett tartja.
És az ő életében ez a szál elszakadt. Mindhárom gyermekénél. Minden asszonynál. Minden egyes „nem értek hozzá” kijelentésnél, amit a sors arcába vágott.
Vaszil felöltözve fekszik le a hideg ágyba. Fél elaludni és nem felébredni, mert tudja: az ajtó belülről van bezárva, és több nap is eltelik majd, mire valaki észreveszi, hogy az egykori szépfiú házában végleg csend lett.
A vasárnap reggel különösen csendes volt. A falusi templom harangjai szétáradtak a völgy felett, misére hívva a népet. Vaszil sokáig ült az ágy szélén, a kezeit nézve – azokat a kezeket, amelyek valaha erősek voltak, magabiztosan öleltek idegen feleségeket, most pedig elgyötörtek és göcsörtösek.
Hosszú évek után először vett ki tiszta inget a szekrényből. Azt, amit még Marija vett neki. Már nem volt divatos, kicsit bő is volt rá, és dohos szagot árasztott.
Vaszil lassan indult el a templom felé, tízméterenként megállva. Az emberek utánanéztek. A daliás Vaszil, aki egykor emelt fővel járt, most a földig görnyedve haladt, mintha múltja láthatatlan kövekkel teli zsákjait cipelné a vállán.
Nem mert bemenni. Leült egy padra a bejárat melletti vén hársfa alatt. A nyitott ajtón át kiszűrődött a kórus éneke. Vaszil lehunyta a szemét, és úgy tűnt neki, hogy a hangok között hallja a lányai nevetését – azokét a kislányokét, akiket egykor eltolt magától, hogy ne zavarják a mulatságra való készülődésben.
– Istenem – suttogta száraz ajakkal –, nem egészséget kérek… Csak azt kérem, hogy a gyermekeim legalább egyszer fájdalom nélkül emlékezzenek rám.
– Gyerekek… bocsássatok meg… bocsássatok meg – suttogta a tágas udvar ürességébe.
– Bocsássátok meg, hogy nem voltam apa. Bocsássátok meg, hogy nem fogtam a kezetek, amikor féltetek. Bocsássátok meg, hogy elcseréltelek titeket diszkókra és idegen nőkre…
– Istenem… adj erőt, hogy úgy haljak meg, hogy a lelkiismeretem legalább egy kicsit megnyugodjon. Csak egy pillanatra add, hogy érezzem: nem hiába lélegeztem ezen a tavaszon.
Abban a pillanatban egész élete elsuhant a szeme előtt. Újra látta Mariját azon a vacsorán – a szomorú szemét és az egyszerű, fehér ruháját. Látta a szeretőjét, akihez a kerteken át szökött. Látta az ismeretlen fia arcát a szomszéd faluból…
Múlt héten teljesen elcsendesedett minden Vaszil háza körül. A szomszédok észrevették, hogy este nem gyulladt meg a fény az ablakban. Amikor benyitottak, az ágyon találtak rá. Nyugodtan feküdt, kisimult ráncokkal a homlokán, a kezében pedig szorosan fogta a lányai fényképét…
A temetésre külföldről senki sem jött el – túl messzi az út, és túl sok sérelem gyűlt össze az évtizedek alatt. A falubeliek kísérték el Vaszilt az utolsó útjára.
Azt mondják, amikor a koporsót a földbe eresztették, a temető szélén egy fiatalember állt a szomszéd faluból. Sokáig nézte a friss sírt anélkül, hogy közelebb lépett volna, majd két szál szegfűt helyezett a földre, és szó nélkül elment.
Kedves olvasók, ez a történet emlékeztető mindannyiunknak: becsüljük meg azokat, akik mellettünk vannak, amíg még várnak a figyelmünkre.
