— Ne sajnáljátok, gyerekek! Minden egyes üveg a nővéremhez megy, ti meg majd vesztek a boltban, elég jó a fizetésetek hozzá! — jelentette ki Halina Vaszilivna, és rátett egy faládát az utánfutó peremére.

Az üvegek összekoccantak odabent; még a hideg is végigfutott a hátamon. Az anyósom ott állt az udvar közepén a munkaköpenyében, megfellebbezhetetlen igazáról meggyőződve, és úgy nézett rám, mintha csak véletlen járókelő lennék.

— Halina Vaszilivna, pontosan tudja, kinek a pénzéből készült ez az egész — mondtam nyugodt hangon, miközben leporoltam a tenyeremet. — A húst Tarasszal a saját megtakarításunkból vettük a farmon. A paprikát, a paradicsomot, a sárgarépát én ültettem, locsoltam és gyomláltam egész nyáron, amíg ön pihent. Miért kerülne hirtelen minden a nővéréhez?

— Mert Okszana unokája most ment főiskolára! — emelte fel a hangját az anyósom. — Kollégiumban lesz a gyerek, száraz szendvicseken fog élni. Ti meg városi emberek vagytok, tisztességes a jövedelmetek. Lementek a sarki boltba, vesztek egy kis paradicsomos sprotnit, és nem fogtok belehalni. Tarasz, mit bénázol? Hozd a másik ládát, amíg még van idő!

Tarasz a régi pince ajtaja mellett állt, kezében egy ládával. A réseken kikandikáltak a házi lecsós befőttek fémtetői. Az arcán megjelent ugyanaz a bűntudatos kifejezés, ami mindig, valahányszor az anyja átvette az irányítást.

— Anya, hát megbeszéltük, hogy felezzük el — szólalt meg halkan a férjem. — Azt ígértük magunknak, hogy csinálunk télire is tartalékot, az autóból is ki kell még fizetni egy részt, szerettünk volna egy kicsit félretenni…

— Na persze, megbeszélték! — csapott össze a kezét Halina Vaszilivna. — Nektek már semmit sem számít az anyátok? Kié a veteményes? A szülői telek! Ha nem lenne ez a földdarab, hol termesztenéd a paradicsomodat, az ablakpárkányon? Rakodj már, mondom! A néni már vár az országúton, alkalmi fuvarral kell átküldeni neki.

Néztük a férjemet, és furcsa nyugalmat éreztem. Semmi könny, semmi dráma. Csak a hideg felismerése annak, ami az elmúlt években történt.

Öt éve éltünk együtt. És ez az egész idő ugyanazon a forgatókönyvön pörgött. Tavasszal menni kell ásni, mert anyának magas a vérnyomása. Nyáron locsolni kell, mert anyának fáj a háta. Ősszel mindent be kell takarítani és feldolgozni, mert kárba vész a munka.

Próbáltam jó meny lenni. Ragyogóra mostam az üvegeket, dunsztoltam, órákig álltam a forró tűzhely mellett, főztem a szószokat, sóztam, savanyítottam. A húskonzervező autoklávot a saját félretett pénzemből vettük. Éjszakába nyúlóan, több napon át egymás után készítettük ezeket a konzerveket.

És most azt mondják nekem: vegyél konzervet a boltban.

— Tedd le a ládát a földre, Tarasz — mondtam higgadtan.

A férjem megdermedt. A hangomban nem volt kiabálás, de volt benne valami, amitől zavarba jött, és lesütötte a szemét.

— Te itt ne parancsolgass a saját udvaromban! — vágott közbe az anyósom. — Milyen dolog, hogy egy kívülálló osztja az észt! Tarasz, megmondtam, vidd a kocsihoz!

— Ha most egyetlen lépést is teszel az utánfutó felé — mondtam egyenesen a férjemre nézve —, itt telelsz ki. Anyáddal, az utánfutóval és a nagynénéd rokonaival együtt.

— Olja, minek csinálod ezt a szomszédok előtt — mormogta Tarasz, miközben a kerítés felé sandított, amely mögül már figyelte őket Mihajlo bácsi. — Na, odaadjuk anyának, aztán csinálunk még magunknak, hosszú az ősz…

— Semmit nem fogunk már csinálni — feleltem. — Mert az autoklávot elviszem, és meghirdetem eladásra. Én pedig most azonnal hazamegyek.

Megfordultam, és bementem a házba.

— Hát akkor jó utat, és ne is gyere vissza! — kiáltotta utánam az anyósom. — Nézzétek meg, milyen büszke lett hirtelen! Gyalog fogsz menni a megállóig! Tarasz, ne nézz utána, pakolj tovább. Dühöng egy kicsit, aztán lenyugszik, hová is menne!

Beléptem az előszobába, ahol szárított gyógynövények és régi deszkák illata érződött. Bementem a szobába, és behúztam az ajtót. A kezem kissé remegett, de egyáltalán nem volt sírhatnékom.

Ismeritek azt az érzést, amikor sokáig tűröd a kényelmetlen cipőt, aztán végre lerúgod? A lábad még sajog, de elönt a hihetetlen megkönnyebbülés.

Nem kezdtem el összepakolni a nyaralós holmikat. Csak a táskámat, az irataimat, a városi lakás kulcsát és a saját autóm kulcsát vettem magamhoz. Az autó az én nevemen volt; a tartozás maradékát közösen törlesztettük, de az összeg nagyobb részét még az esküvő előtt fizettem ki, amikor eladtam a nagymamám házát.

Az ablakon át láttam, ahogy Tarasz végül mégiscsak berakodta az utolsó ládát. Engedelmesen segített az anyjának ráhúzni a vastag ponyvát, és kötéllel rögzítette a széleit. Az anyósom elégedetten állt, igazgatott a kendőjén, és osztotta az észt a fiának.

Tarasz beindította a régi személyautót, amelyet még az apja hagyott rá. A motor felberregett, füstfelhőt pöfögött ki, és lassan kigördült az udvarról, maga után húzva a nehéz utánfutót. Halina Vaszilivna az anyósülésen ült, igazi győztes képével.

Amikor a motorzúgás elhalt, kiléptem az udvarra.

Friss volt a levegő, őszi levelek és nyirkos föld illata szállt. A szomszéd kerítésénél ott állt az öreg Mihajlo Ivanovics, és együttérzően nézett rám.

— Elmentek a segítőid, Olja? — kérdezte csendesen. — Megint mindent elvittek?

— Mindent, Mihajlo Ivanovics — feleltem. — Egyetlen üveget sem hagytak itt.

— Ej, nincs a fiúnak saját esze, az egész rokonságuk feneketlen. Csak tartsd magad, kislányom.

— Tartom. Köszönöm szépen.

Bezártam a házat, a kulcsot betettem a tornác melletti tégla alá, ahogy évek óta tettük, beültem a kocsimba, és kihajtottam az udvarról. Nem utánuk fordultam az országútra, hanem a körgyűrűn mentem tovább, egyenesen a városba.

Az út több mint egy óráig tartott. Az utastérben halkan szólt a zene, az ablak előtt sárga fák suhantak el, a fejemben pedig különös tisztaság támadt. Semmi sértődöttség. Semmi szemrehányás. Csak egy felnőtt ember higgadt cselekvési terve, aki megelégelte, hogy ingyenmunkaerő legyen.

A városban először beugrottam egy barkácsboltba. Vettem két megbízható ajtózárat. Aztán találtam egy szakembert, aki vállalta, hogy egy órán belül kijön.

— A szakember már huszonöt perc múlva becsengetett, épp abban a pillanatban, amikor a telefonom rezegni kezdett a konyhapulton. A kijelzőn Tarasz neve villogott, mellette pedig egy olyan szám, amelyet nem ismertem, de a körzetszáma arra a falura utalt, ahol a nővére, Okszana élt.

Amíg a szerelő kicserélte a zárakat, nem vettem fel, de a szívem szokatlanul gyorsan vert. Valami nem stimmelt. Halina Vaszilivna sosem hívott engem közvetlenül, hacsak nem akart valamit kizsarolni, a férjem pedig ritkán volt ilyen kitartó, amikor az anyja mellett kellett bizonyítania.

Alighogy becsukódott az ajtó az új kulcsokkal a zsebemben, újra megcsörrent a mobilom. Ezúttal a falu körzetszámáról hívtak.

— Halló? — szóltam bele óvatosan.

— Olja? — egy reszelős, ideges női hang hallatszott a vonal túlsó végén. — Okszana vagyok. A nővérem. Kérlek, gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz. A kórházba visszük Halinát. És… és Tarasz eltűnt.

Megálltam a hallban, a kezem ráfeszült a kilincsre. A levegő hirtelen nehézzé vált.

— Hogyhogy kórházba? Hiszen alig egy órája még tökéletesen volt, elmentek az utánfutóval…

— Nem jutottak el az országúton a leágazásig — szakított félbe Okszana, és a hangja elcsuklott. — Az unokám hívott fel, hogy látta a kocsit az árokban, de a befőtteknek nyoma sincs. Csak a vérnyomásmérője maradt ott, meg egy boríték a kesztyűtartóban. A te neveddel.

Nem sokat gondolkodtam. Beültem a kocsiba, és visszafordultam arra az útra, amelyről alig két órája még úgy hittem, örökre hátat fordítok neki. Az eső szemerkélni kezdett, az ablaktörlő egyenletes ritmusban csapkodott, miközben a fejemben zakatoltak a kérdések. Ha a befőttek eltűntek, hová lettek? És miért az én nevem szerepelt egy borítékon?

A járási kórház folyosóján találtam meg Okszanát. Sápadt volt, a kezét tördelte, és amikor meglátott, szinte rám vetette magát.

— Halina stabil, de összeomlott — suttogta, miközben körülnézett, nehogy bárki meghallja. — Amikor az orvosok megvizsgálták, kiderült, hogy nem a szívével van baj. Valaki nyugtatót kevert a teájába, még reggel, otthon. Tarasz készítette neki.

— Tarasz? — ismételtem meg hitetlenkedve. — Hiszen ő még a saját anyja szava ellen sem mert szólni!

— Én is ezt hittem — felelte keserűen Okszana. — Aztán megnéztük a borítékot, amit a rendőrök átadtak, mielőtt elvitték a kocsit. Nem neked szólt, csak rajta volt a neved, hogy feltűnésmentes legyen. Benne volt a ház adásvételi szerződése, egy banki kivonat, és egy üzenet Tarasztól.

— Mit írt?

Okszana lenyelte a gombócot a torkában, és a szemembe nézett.

— Azt írta, hogy a telket már tavaly eladta egy befektetőnek, hogy kifizesse a régi, titkos adósságait, amiket a házasságunk előtt halmozott fel. A befőtteket pedig azért pakolta be, hogy elterelje a figyelmet, és eljusson a közjegyzőhöz, mielőtt az anyja rájön, hogy fedél nélkül maradnak.

A padló szinte kicsúszott a lábam alól. A gyomrom összeszorult, és hirtelen összeállt a kép: a „szülői telek”, amelyet Halina Vaszilivna úgy védett, mintha az övé lenne, valójában már rég nem volt az övék, a „hosszú ősz” pedig csak ürügy volt Tarasznak arra, hogy időt nyerjen.

— És hol van most Tarasz? — kérdeztem halkan, miközben éreztem, hogy a harag helyét átveszi valami sokkal hidegebb, élesebb érzés.

— Nem tudom — rázta a fejét Okszana. — De a közjegyző irodája itt van a városban. És mielőtt elment volna, hagyott nálam még valamit. Azt mondta, csak akkor adjam oda neked, ha nem jön vissza estig.

Kinyitotta a táskáját, és kivett egy apró, kopott fémkulcsot, amelyhez egy régi, fémből készült szám volt erősítve.

— Ez egy széf kulcsa — mondta suttogva. — A városi bankban. És a szerződés szerint, amelyet a te nevedre írtak alá, te vagy az egyetlen, aki kinyithatja, ha ő nem jelentkezik.

A kezemben tartottam a hideg fémkulcsot, miközben a kórházi ajtó mögött halkan csipogni kezdett egy műszer, és a nővér kilépett a kórteremből, egyenesen felénk tartva.

A nővér megállt előttünk, az arcán semmi indulat nem látszott, csak fáradt, hivatalos higgadtság.

— A páciens magához tért, és ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel, Olja — mondta, miközben Okszanára pillantott. — A rokonát addig megkérném, hogy várjon odakint.

Okszana elsápadt, de nem tiltakozott; szinte futva távozott a folyosó vége felé. Bementem a kórterembe. Halina Vaszilivna az ágyon ült, szokatlanul törékenyen, a kórházi hálóingben elveszve. Amikor meglátott, a szeme összeszűkült, és a régi, parancsoló él azonnal visszatért a hangjába.

— Végre megjöttél — suttogta rekedten. — Gondoltam, hogy előbb-utóbb felbukkansz, hiszen a nyakadon van a házasságunk minden szemetje.

— Mit csinált Tarasz? — kérdeztem, és nem ültem le. — Tényleg eladta a telket?

Halina Vaszilivna gúnyosan felnevetett, ami köhögésbe csapott át.

— Eladni? Dehogyis! Csak a befektetőt húzta le, akinek az apja hagyott valami kétes papírt, a telket pedig már három éve a te nevedre íratta, amikor még azt hitte, nagy pénzeket hozol a nagymamád örökségéből. A nyugtatót meg nem ő keverte a teámba, te okos! Én vettem be magamtól, mert tudtam, hogy ha kiderül a tartozás, csak így úszom meg, hogy engem vonjanak felelősségre. A befőtteket meg azért vitte el, hogy a befektetőnek mutassa meg, milyen „üzem” működik a házon — hátha így időt nyer, és megmenti a bőrét.

A szavaim elakadtak. A „szülői telek” tehát nem volt sem az övé, sem Taraszé, és nem is egy idegen befektetőé — hanem papíron az enyém, egy olyan emberé, aki nem is tudott róla, míg a férje titokban a sajátjáénak hazudta, hogy mások adósságait fedezze vele. És Tarasz nem azért tűnt el, mert megijedt az anyjától, hanem mert rájött, hogy a csapda, amit másoknak ásott, már őt is bezárta.

A kórterem ajtaja résnyire nyílt, és Mihajlo bácsi dugta be az ősz fejét.

— Bocsánat, lányok — mondta halkan. — Kint van a közjegyző embere meg egy rendőr. Azt mondják, az autót megtalálták a folyópartnál, az utánfutó üres, a széf kulcsa meg állítólag nálad van, Olja. Tarasz meg az imént jelentkezett a rendőrségen — nem menekült el, hanem feladta magát, mert rájött, hogy a bankban lévő széfben nem pénz van, hanem az összes hamisított irat, amit a te neveddel ellenjegyzett.

Halina Vaszilivna döbbenten meredt az öregre, majd rám.

— Te tudtál erről? — sziszegte. — Te mindvégig tudtad, hogy a telek a tiéd, és hagytad, hogy ugráltassalak?!

— Nem tudtam — feleltem, és a zsebemben éreztem az új lakáskulcsok hideg súlyát. — De most már tudom. És a széf kulcsa is nálam van.

A döntés súlya ott nehezedett rám: ha kinyitom a széfet és átadom az iratokat, Tarasz börtönbe kerül, a családja pedig végleg elveszíti azt a látszatot, amelyből évekig élt; ha hallgatok, talán megmenthetem a férjemet, de cinkossá válok egy olyan hazugságban, amely engem is tönkretehet.

Kiléptem a kórteremből, elhaladtam a reszkető Okszana mellett, és egyenesen a váróban ülő rendőrhöz léptem. Letettem az asztalra a kopott fémkulcsot, majd elővettem a telefonomat, és felhívtam a közjegyzőt, hogy azonnal érvénytelenítsen minden olyan meghatalmazást, amelyet a tudtom nélkül állítottak ki.

A kinti eső már elállt, a kórház ablakán át vékony, sápadt őszi napfény szűrődött be. Odabent Halina Vaszilivna hangja hallatszott, ahogy veszekszik a nővérrel, míg a folyosón csend lett, és én először éreztem, hogy a saját lábamon állok — nem menekülve, hanem pontosan tudva, hová tartok.