Már öt év telt el azóta, hogy összeházasodtunk… Most 60 éves vagyok, a férjem pedig 65… Semmi különös nincs abban, hogy 55 évesen mentem férjhez…
Manapság bármi megtörténhet… Az az igazán különös, hogy ez az első házasságom – és a férjemnek is az első…
És képzeljék csak el: én egyáltalán nem is készültem férjhez menni! Még fiatalon, amikor húszéves sem voltam, elhagyott egy fiú, akit nagyon szerettem.
Slavkónak hívták. Az ötödik hónapban hagyott el, amikor gyermeket vártam… Eleinte véget akartam vetni az életemnek, de aztán összeszedtem magam, és megesküdtem, hogy soha nem megyek férjhez.
Nem akartam, hogy mellettem legyen még egy hitvány ember, aki az első adandó alkalommal elszökik… És betartottam a szavam… A lányom felnőtt, férjhez ment, megszülettek az unokáim, én pedig, mint egy makacs szamár, magányos életet éltem…
Nem mondhatom, hogy nem kértek meg. Dehogyisnem! Még mennyien! Csakhogy makacs természetem van: ha egyszer elhatározok valamit – végig is viszem.
A magányos élet azonban kemény, női bájtól megfosztott, kissé durva asszonnyá formált…
A sors azonban kiszámíthatatlan… És el szeretném mesélni, hogyan sikerült mégis egy embernek „az oltár elé vinnie” engem.
Amikor nyugdíjba mentem, mint minden nyugdíjas, úgy döntöttem, kertészkedni kezdek. A szüleimtől maradt rám egy kis nyaraló házikó egy darab földdel.
Vonattal jártam ki. Az út valamivel több mint egy óráig tartott, ezért mindig vittem magammal egy keresztrejtvényes újságot – így gyorsan eltelt az idő.
Egy alkalommal, az egyik megállónál, mellém ült egy férfi és egy nő – látszott, hogy házaspár – valamint egy alacsony termetű idős férfi.
Eleinte mindenki hallgatott. Aztán meghallottam a mellettem ülő nő halk hangját.
– Slavko, menjünk el a gyerekekhez, segítsünk nekik – kérlelte félénken. – Hiszen az apjuk vagy…
De ekkor a vonat zakatolása elnyomta a férje hangos válaszát.
– Megőrültél? Azt akarod, hogy térden csússzak ezek előtt a mihasznák előtt?
Ezután olyan válogatott szitkok következtek a felesége és a gyerekei felé, hogy önkéntelenül is ránéztem a szomszédaimra. A tekintetem a kiabáló férfi dühös arcán állt meg – és szinte elájultam.
Ő volt Slavko! Az a Slavko, aki évekkel ezelőtt elhagyott engem a gyerekkel együtt! Alig változott – csak az arca ráncosodott meg az idő és a rosszindulat miatt.
Ugyanolyan nagydarab volt, mint fiatalon. Persze Slavko nem ismert fel, de amikor észrevette, hogy nézem, hisztérikusan rám kiáltott:
– Te meg mit bámulsz! Fordítsd el a szemed, különben beverem!
Megdermedtem… A kezem-lábam nem engedelmeskedett – talán a meglepetéstől, talán a félelemtől.
És ekkor valami különös történt. A kis termetű idős férfi, aki velünk szemben ült, határozottan közém és Slavko közé állt, és erős, magabiztos hangon így szólt:
– Ha nem hagyod abba a nők sértegetését, velem gyűlik meg a bajod. Az a férfi, aki így beszél a nőkkel, számomra egy darab sz*r… Báránykürtté csavarlak!
Majd kiugrott a szívem a helyéről! Miféle „báránykürt”?! Hiszen Slavko egy ujjal eltaposná!
Már éppen készültem megvédeni a védelmezőmet, amikor Slavko hirtelen összezsugorodott, behúzta a vállát, és valamit érthetetlenül motyogott… És akkor megértettem, hogy ez a „hangoskodó hős” csak a nőkkel szemben tudja fitogtatni az erejét.
Egy igazi, bátor férfi előtt viszont azonnal meghátrál. És miatta… (szavak sincsenek!) tettem tönkre az egész életem?!
Könnyek gyűltek a szemembe… Minden olyan gyorsan történt, mint egy filmben, ahol harminc év egy perc alatt pereg le.
Slavko a feleségével két megálló múlva leszállt, én pedig sírva fakadtam. Üresnek és undorítónak éreztem mindent.
– Még a könnyek sem rontják el a kedves arcát – nézett rám mosolyogva a megmentőm.
Most már egyáltalán nem tűnt „jelentéktelen kis embernek”. Egy bátor és erős férfi ült velem szemben.
Fjodor Boriszovicsnak hívták, nyugalmazott katona volt. Így ismerkedtem meg a késői „leendő” férjemmel.
És hirtelen megértettem, hogy hosszú-hosszú évek óta először szeretnék férjhez menni, szeretnék szeretett nő lenni. És így is lett…
Fjodorral nagyon boldogok vagyunk. Az élet mégis bölcsen mindent a helyére tesz. És nem számít, hány éves az ember. Mert még az élet őszén is megtelhet szeretettel és boldogsággal.
