Az utolsó csepp a pohárban
A konyhában ültem, és a naptárt néztem. Harmadika volt. Maxim fizetésének elsején kellett volna megérkeznie. Tegnap azt mondta: „Késik, holnap elhozom.” Tegnap. Ma reggel kerülte a tekintetemet, és motyogott valamit a hónap végi prémiumról meg a hirtelen felmerült benzinköltségekről. Már a harmadik hónapja egymás után.
A serpenyő, amelyben a lányomnak krumplit sütöttem, mintha magába szívta volna minden dühömet. Nem kiabáltam. Nem csináltam jelenetet. Hallgattam. Ahogy az elmúlt három hónapban is. Csendben számoltam: az óvodai tartozás, új overál Katjának — hamarosan tél lesz, a régi már kicsi. A villanyszámla, amelyet saját magam elől rejtettem a fiókba. A saját fizetésem — szerény bér — eltűnt ebben a „háztartás” nevű fekete lyukban, nyom nélkül.
Este átugrottam az anyósomhoz, hogy elvigyem neki a gyógyszert, amit megkért, hogy vegyek meg. Az anyósom nem volt otthon. Már éppen indulni készültem, amikor az ajtóban megjelent Galina Petrovna, ragyogva, mint egy vadonatúj pénzérme. Mögötte lihegve egy rakodómunkás állt egy hatalmas kartondobozzal.
— Óvatosan, óvatosan! Ezek nem a te tégláid! — utasította a férfit, miközben ügyesen besurrant az előszobába. — Allocska, szervusz! Csinálj helyet, a fiam majd segít bevinni. Maxim!
A férjem, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent mögötte. Nem nézett rám.
— Galina Petrovna, vettél valamit? — kérdeztem meglepetten.
— Ugyan, semmi különöset! A régi mosógép már úgy zúg, mint egy felszálló repülő. Úgy döntöttem, lecserélem. Látod, a legújabb modellt vettem szárítóval, intelligens centrifugával! Meg egy új mikrohullámú sütőt is, grillfunkcióval. A régi már tíz éve működik, az úgy nem illik. Meg egy szép kerámia vízforralót is…
Beszélt és beszélt, én pedig az ajtófélfának támaszkodva álltam, és éreztem, ahogy valami bennem, ami régóta feszült és húzódott, pengeélessé vékonyodott, és már a szétpattanás határán volt. A rakodómunkás és Maxim benyomták a dobozt a fürdőszobába.
Este az anyósom átjött hozzánk.
Levette a kabátját, bement a konyhába, és leült az asztalhoz, mintha ez teljesen természetes lenne.
— Olyan otthonos nálatok — mondta, végignézve a régi konyhaszekrényeken és azon a bizonyos serpenyőn. — Csak a háztartási gépek, látom, még mind a régiek, az esküvő idejéből valók. Ideje lenne nektek is megújulni, Allocska. Nem kell ócskaságok között élni. Maxim jól keres, hadd kényeztesse a feleségét.
Az utolsó mondat nyíltan gúnyos képtelenségként lógott a levegőben. „Jól keres.” Három hónapja nincs fizetés. Krumpli vacsorára. És az ő új mosógépe „intelligens centrifugával”.
— Galina Petrovna — szólaltam meg különös nyugalommal, még saját magam számára is meglepően —, és miből újított fel mindent? A nyugdíjból? Vagy Maxim nemcsak a feleségét „kényezteti”?
Egy pillanatra megdermedt, majd fölényesen elmosolyodott.
— Jaj, ugyan már, kislányom. Összegyűlt egy kis pénzem. A fiacskám is segít néha, nagylelkű ő. Nem úgy, mint egyesek, akik csak számolni tudnak.
Ez már túl sok volt. Túl nyílt. Túl pimasz. Maxim, aki visszajött a konyhába, hallotta a mondat végét. Az arca földszínűvé vált.
— Mama, elég — motyogta.
— Mi az, hogy elég? Igazat mondok. A feleségnek támogatnia kell a férjét, nem úgy csüngeni rajta, mint egy pióca. Milyen fáradtnak látszol, teljesen kimerültél.
Néztem őket. A fiút, aki nem tudott a felesége szemébe nézni. Az anyát, aki királynői fölénnyel osztogatta az ítéleteit más lakásában. A kép összeállt. Egész, világos és visszataszító volt.
Valami átkattant bennem. Az a bizonyos penge — elpattant. De a düh lávája helyett jeges, abszolút tisztaság öntött el.
— Igen — mondtam halkan. — Tényleg fáradt vagy, Maxim. Nagyon fáradt. És támogatásra van szükséged. Anyai támogatásra.
Kimentem a konyhából, bementem a hálószobába. Hallottam, ahogy az anyósom leereszkedő suttogással mond valamit:
— Látod, észhez tért. Szigorúbban kell velük bánni.
Levettem a szekrény felső polcáról egy nagy sporttáskát. Visszamentem a konyhába.
— Alla, mit csinálsz? — aggódott végre Maxim.
Szó nélkül kinyitottam a hűtőt. Kivettem a kedvenc tartármártását, amit múlt hónapban vettem neki a visszajáró apróból. Betettem a táskába. Elmentem mellette a nappaliba, levettem a polcról a drága whiskykből álló gyűjteményét — azokat az üvegeket, amelyeket „különleges alkalmakra” tartogatott. Úgy látszik, a különleges alkalmak az anyjánál voltak. Óvatosan a táskába tettem őket. Elhoztam az éjjeliszekrényéről az új telefon töltőjét is, amit fél éve vett, mondván, hogy a régi „lassú”.
— Megőrültél? Hagyd abba! — Megpróbálta elkapni a kezem, de olyan erővel rántottam el, hogy hátralépett.
— Nem őrültem meg, Maxim. Egyszerűen felébredtem. Fáradt vagy. Menj anyádhoz. Most újította fel az összes háztartási gépet. Biztos akad náluk egy szabad kanapé is. És enni is ad majd. Az én krumplimra, úgy látszik, úgyis fittyet hánysz.
— Hogy beszélsz a férjeddel! — sikoltott fel az anyósom, felpattanva. — Majd én megmutatom neked!
— Maga mit keres az én lakásomban, Galina Petrovna? — fordultam felé. A szemem bizonyára azzal a jeges tűzzel égett. Egy lépést hátrált. — Maga már mindent elmondott. A maga fia belefáradt a pióca feleségbe. Most összepakolja a holmiját, és magához megy. Kipiheni magát. Kap támogatást. Közben pedig elmagyarázza, miből lett ott az a „intelligens centrifuga”, miközben a saját lánya régi overálban jár.
Maximhoz léptem, és a kezébe nyomtam a táskát.
— Tessék, kezdetnek jó lesz. Menj, szedd össze a többit. Zoknikat, alsónadrágokat, pólókat. A borotvádat se felejtsd el. Az anyád, biztos vagyok benne, segít majd mindent szépen a helyére rakni.
Halotti csend telepedett a lakásra. Csak az eső kopogása hallatszott. Maxim úgy nézett a kezében lógó táskára, mintha gránát lenne.
— Alla… én…
— A harmadik fizetés, Maxim. A harmadik. És anyádnál új mosógép. Nem vagyok idióta. Csak túl sokáig próbáltam süket és vak lenni. Pakolj. Most.
— Sehova nem megy! — rikácsolta az anyósom. — Inkább te szeded össze a cókmókodat és repülsz innen! Ki etet téged? Ki fizeti a lakást?
Lassan odaléptem a szekrénysorhoz, levettem a saját polcomról az iratgyűjtő mappát. Kivettem belőle az adásvételi szerződés másolatát és a tulajdoni lap kivonatát. Letettem az asztalra elé.
— Ezt a lakást, Galina Petrovna, én vettem. Az önerő az enyém volt. A pénzt anyámtól kaptam. Írásos bizonyíték is van róla. A jelzáloghitel kettőnkre szól, de a saját részemet mindig pontosan fizetem. Az ő részét pedig az utóbbi három hónapban szintén én fizetem. Akkor ki tart el kit? Tessék, nézze meg nyugodtan.
A papírokat bámulta, a szája résnyire nyílt. Nem tudta. Maxim persze nem mondta el, hogy a közös életünkhöz való hozzájárulása valójában fikció. Szégyellte. De nem annyira, hogy ne maradjon anyuci kisfia.
— Mama, kérlek, menj most haza — mondta Maxim halkan, elfojtott hangon. A hangjában elviselhetetlen gyötrelem volt. A választás gyötrelme, amelytől egész életében félt.
Az anyósom ránézett, rám nézett, majd a papírokra. Az önbizalma megingott, de a gőgje megmaradt.
— Hát maradj csak itt az asszony papucsa alatt! Majd még eszedbe jutnak a szavaim! — Felkapta a kabátját, és hangosan becsapva az ajtót kiment.
Ketten maradtunk. A táska még mindig ernyedten lógott Maxim kezében.
— Visszaadom — suttogta. — A fizetést. Mindent. Én csak… ő kérte. Elromlott nála a gép, a nyugdíja meg nem elég… Neked pedig féltem elmondani… Szégyelltem.
— Előttem szégyelltél, nem előtte? — kérdeztem érzelem nélkül. — Szégyellted, hogy a feleséged megtudja, hogy egy akaratgyenge papucsférj vagy, aki negyvenévesen sem meri azt mondani az anyjának, hogy „nem”? Maxim, belefáradtam abba, hogy a második nő legyek az életedben. Vagy a harmadik, ha beleszámítjuk azt a mosógépet is.
Sírt. Ott állt a nappali közepén, és sírt, mint egy kisfiú. Sajnálatot éreztem iránta. De ez a sajnálat távoli volt, mintha vastag üvegen keresztül nézném. Ami bennem élő és szerető volt, az ma megfagyott és letört az új háztartási gépekkel való dicsekvés hangjai alatt.
— Vedd vissza a táskát — mondta végül. — Én… én nem megyek hozzá. Maradok. Mindent helyrehozunk.
Ránéztem — erre a drága, ismerős, gyenge fájdalmas arckifejezésre.
— Nem — mondtam egyszerűen. — El fogsz menni. Nem feltétlenül hozzá. De innen elmész. Ma. Egy hétre. Egy hónapra. Nem tudom. Meg kell értenem, maradt-e itt valami az adósságokon, a hazugságokon és azon az érzésen kívül, hogy az utolsó vagyok a fontossági sorrendedben. Anyád után, azután a vágy után, hogy nagylelkű fiúnak tűnj előtte, és a saját félelmed után.
— Ez az én otthonom! — kiáltotta kétségbeesetten.
— Az otthon ott van, ahol tisztelnek, és ahol te is tiszteled a többieket. Most ez nem rólad szól. És nem rólunk.
Mély éjszaka ment el. Nem az anyjához, ahogy mondta. Egy barátjához. Azzal a bizonyos táskával ment el. Én a sötét konyhában ültem, és az üres pultra néztem, ahol korábban a palackjai álltak. A sokk, amiről majd az egész „családja” beszélni fog, nem akkor történt, amikor kidobtam a holmiját. És nem akkor, amikor megmutattam a lakás papírjait. A sokk most történt. Mert nem téptem a hajamat, nem sírtam a párnába, nem hívtam fel a barátnőimet. Hallgattam. És ebben a csendben végre hallani lehetett a saját lélegzetemet. Nehéz volt, de egyenletes. Szabad.
Reggel SMS érkezett az anyósomtól: „Elégedett vagy? Szétromboltad a családot. Büszke ostoba.” Kitöröltem az üzenetet. Aztán megtettem valamit, amit évek óta nem tettem: az interneten megrendeltem Katjának azt a meleg, szép overált az utolsó pénzemen. Mert ő az én lányom volt. És ez az én életem volt, amelybe talán még visszatér valaki. De már más feltételekkel. Teljesen más feltételekkel.
