A válási anyakönyvi kivonat szokatlanul vastagnak tűnt tapintásra. Ludmila nézte, ahogy Viktor a saját példányát a drága zakója belső zsebébe csúsztatja. Hét év élet fért bele egyetlen száraz kattanásba, ahogy a bőrtáska becsukódott.
— Tessék, vedd el — tette le az asztalra az ezüstszínű bankkártyát. — A PIN-kód a születésnapod. Hogy ne kelljen albérletek között tengődnöd.
Ludmila érezte, ahogy forró keserűség kúszik fel a torkába. Emlékezett még Viktorra kifakult pólóban, amikor aprópénzeket számoltak az első komoly építőipari üzletéig. Most pedig a „város ura” ült vele szemben, aki azt hitte, minden lélekben tátongó lyukat műanyaggal be lehet foltozni.
— Le akarsz fizetni? — Ludmila még csak hozzá sem ért a kártyához.
— Csak vedd el. Ez biztosíték. Hátha holnap a fejedre esik egy tégla, vagy valami.
A nő kikapta a kártyát, érezve, ahogy éles széle megszúrja a tenyerét. Nem hálából — egyszerűen csak azt akarta, hogy a férfi minél előbb elmenjen. A kártya a pénztárca legtávolabbi rekeszébe került, régi blokkok és vízvezeték-szerelők névjegyei mögé. Ludmila fogadalmat tett: inkább éhen hal, de ehhez az „ajándékhoz” nem nyúl.
Két év rágógumiként nyúlt el. Ludmila a Vasziljevszkij-szigeti tágas lakást egy kopott egyszobásra cserélte Kupcsinóban. Ötödik emelet, a lift állandóan régi műanyag- és dohszagú, az ablakból pedig csak a szomszéd panelház szürke oldala látszik.
Levéltárban dolgozott. A fizetése zabkására, csekkekre és ritka apró örömökre volt elég, például egy egyszerű kézkrémre. Viktor kártyája némán hevert a pénztárcában, mint egy szemrehányás. Néha, amikor a boltban pár rubel hiányzott a rendes vajhoz, kitapogatta az ezüstös szélét, de rögtön el is rántotta a kezét. A büszkeség volt az egyetlen, ami megmaradt neki.
Minden egy esős novemberi kedden ért véget.
— Ljudá, anya összeesett a konyhában — az apja hangja a telefonban vékony volt, mint a cérnaszál. — Azt mondták, súlyos következmények. A Litjejnyij klinikán vagyunk. Gyere ide, Ljudá, semmit sem fogok fel.
A kórházi folyosón fojtogató meleg volt, és klórszag terjengett. Egy óra múlva egy kék ruhás sebész jött ki hozzájuk. Nem a szemükbe nézett, hanem a tabletjére.
— Az állapot rendkívül súlyos. Azonnali beavatkozás szükséges. Ha most rögtön — van esély. De a szakemberek beosztás szerint foglaltak. Fizetősen tudunk segíteni, fél órán belül.
Az összeg, amit mondott, felfoghatatlan volt. Egy használt külföldi autó ára, vagy egy kis család éves költségvetése. Azonnal fizetni kellett.
— Negyven percük van — igazította meg az orvos a maszkját. — Aztán másik hívásra megyek. Döntsenek.
Az apja egy alacsony padon ült, arcát szürke, csomós kezébe temetve. Nyugdíjas volt, akinek a megtakarítása legfeljebb szerény temetésre lett volna elég. Ludmila kirohant az előcsarnokba.
— Olja, könyörgöm, mennyit tudsz? Anya… — szinte kiabált a telefonba.
— Ljudocska, honnan vegyem? Tudod, hogy jelzálogom van. Ötezret küldök, több nincs.
Mindenkit felhívott. A számlán csak egy nyomorúságos pénzhalom gyűlt össze. És akkor Ludmila, könnyeit nyelve, elővette a pénztárcáját.
A sarokban álló zöld automata egyenletesen villogott, mintha gúnyolódna. Ludmila betette az ezüst kártyát. Az ujjai nem engedelmeskedtek, kétszer is eltévesztette a születésnapja számjegyeit.
Végül betöltött a képernyő. Ludmila megdermedt. Arra számított, hogy valami „kompenzációt” lát majd — talán pár százezeret. De a számlán olyan sok nullával jelent meg az összeg, hogy elsötétült előtte a világ. Egy ötszobás lakás ára volt a történelmi belvárosban.
Reszkető kézzel megnyitotta a tranzakciók előzményeit.
Minden hónap tizenötödikén Viktor utalt rá pénzt. Egyetlen kihagyás sem. Két év, huszonnégy hónap csendes, észrevétlen gondoskodás.
Az utalások megjegyzéseiben nem volt pátosz. Ez állt bennük: „Téli csizmára, fagyot ígértek”, „Ljudá, boldog születésnapot. Vegyél valami szépet”, „Vitaminokra anyának”. Az utolsó utalás három napja érkezett.
Nem csak odadobott neki egy csontot. Mindvégig láthatatlan kupolát tartott fölé, miközben ő a „erős és független nő” szerepét játszotta a kupcsinói egyszobásában…
A befizetés a pénztárnál egy pillanat alatt megtörtént. Anyát elvitték. Ludmila az ablaknál állt, és nézte, ahogy az esőcseppek szétpattannak az üvegen. A keze magától tárcsázta a számot.
— Igen — Viktor azonnal felvette. A hangja fáradt volt, mintha épp egy hosszú értekezletről jött volna ki.
— Megláttam a kártyát, Vitya. Megnéztem az utalások történetét. „Le akarsz fizetni?” — emlékszel, ezt mondtam az anyakönyvi hivatalban? Istenem, mekkora bolond voltam…
A vonalban csend lett. A háttérben hallatszott a város zaja.
— Anya az orvosoknál van — sóhajtotta Ludmila. — A számlán lévő pénz elég volt. Köszönöm.
— Azonnal odamegyek — mondta röviden.
Negyven perc múlva megjelent a kórházban. Nyakkendő nélkül, kigombolt kabátban, egyáltalán nem hasonlított arra a kifogástalan üzletemberre az anyakönyvi hivatalból. Nem ölelte meg, és nem mondta: „Ugye megmondtam.” Egyszerűen leült az apja mellé, és a vállára tette a kezét.
A segítség négy órán át tartott. Amikor az orvos kijött, és azt mondta, hogy a legrosszabb már mögöttük van, Ludmila egyszerűen lecsúszott a fal mentén. Viktor elkapta a könyökénél, nehogy elessen.
— Menj a kocsihoz — mondta halkan. — Hazaviszlek. Apád itt marad, már megbeszéltem egy éjszakai ápolót.
Az éjszakai Péterváron haladtak. A város fényekben és latyakban úszott.
— Miért nem mondtad, hogy továbbra is küldöd a pénzt? — kérdezte Ludmila, miközben az arcélét nézte.
— Meghallgattad volna? — Viktor nem vette le a szemét az útról. — Elkezdted volna a függetlenségről szóló tirádáidat. Így viszont nyugodt voltam. Tudtam, hogy ha nálad eltörik egy cső, vagy ne adj’ Isten, mint ma… van mire támaszkodnod. A pénz nem szeretet, Ljuda. Csak lehetőség arra, hogy ne törj össze, amikor az élet ütést mér.
Ludmila hallgatott. Eszébe jutott a büszkesége, a sérelmei, ahogy két éven át ízlelgette az iránta érzett gyűlöletét. Ő pedig egyszerűen, némán utalt minden hónap tizenötödikén.
A háza előtt nem állította le a motort.
— Vitya — fordult felé. — Mindent vissza fogok adni. Idővel.
— Ne bolondozz — mosolygott el először az este folyamán, és ez volt az a mosoly, amelybe tíz évvel ezelőtt beleszeretett. — Tekintsd kamatnak a házasság alatti pocsék viselkedésemért. Gyógyuljatok meg.
Ludmila kiszállt a kocsiból. Már nem érezte magát egy dráma hősnőjének. Csak egy nőnek érezte magát, aki végre megengedte magának, hogy védve legyen. A pénztárcában lévő kártya többé nem tűnt alamizsnának. Emlékeztető volt arra, hogy az emberek sokkal bonyolultabbak, mint a hibáik.
